Egy kis ízelítő

(Amúgy az egész koncert meghallgató az MR2 Akusztik lejátszóján!)

Akusztik

Most, hogy lelkem napkitörései elültek kissé, talán objektív beszámolót írhatok a Rendkívül Izgatottan Várt Eseményről. (Ha-ha. Dehogy fogok.) 

Történt tehát augusztus első hetében, hogy váratlanul levelet kaptam Ligeti Gyuritól, akivel még három éve, a Supersonic Akusztik felvételén ismerkedtünk meg. Akkor ő volt a meghívott vendég, most viszont a saját koncertjére hívott minket vonósnégyesnek. Gyurit nagyon kedvelem, mint zenészt és zeneszerzőt, nem csak azért, mert a Zagar koncerteken remekül énekel, hanem mert az előző saját formációja, a The Puzzle is kedvemre való zenét játszott, és a mostani We Are Rockstars is első hallásra minőségi fülbevaló zenekarnak tűnt. Szerencsére a Petőfi Rádió is kedveli őt, gyakran játszották és játsszák most is a dalait. 

Rettentő nagy öröm volt hát a megtisztelő felkérés, de mivel mindössze egy hónap volt hátra a felvételig, kissé összeszorult a gyomrom a gondolatra. Ez a felkérést követő napokban csak fokozódott, mert gyűltek a kérdések:

1. Ráér-e mind a három másik lány a kérdéses időpontban? (Igen, huhh!)
2. Ha igen, össze tudunk-e hozni elég próbát? (Ööö... megoldjuk.)
3. Tudok-e még egyáltalán klasszikus stílusban hegedülni? (Hehe, kotta. Hehe, kottatartó. Hehe, ötödik fekvés.)
4. Nem kéne inkább villámgyorsan elkezdenem napi fél órát skálázni különböző hangnemekben és fekvésekben? (Valahol még van egy Bloch-féle hangsoriskolám. De attól még nem leszek Womenuhin varázsütésre.)
5. Mikor kapjuk már meg a kottákat? (Úristen! MR2 Akusztik! Úristen! Ligeti!)
6. Jesszusmárja, tényleg mind a TIZENHÁROM számban kell majd játszanunk? (Felhívott a Zagar énekese. Tök menő.)
7. Jójó, ez az első néhány átküldött szám jól hangzik, ha tényleg gyakorolok, le fogom tudni játszani a másodhegedű szólamot. Ugye? (UGYEEE? Ha hetekig nem alszom, akkor is megtanulom ezt a koncertanyagot. Csakazértis.)
8. Mikor kapjuk már meg az ÖSSZES kottát? (A Ligeti tele fogja írni glissandókkal, meg harminckettedekkel, hétszentség, fel kéne kelnem holnap reggel hatkor gyakorolni...)
9. Most komolyan komolyan zenélünk? Megint ujjrendet írok a kottába? Végül is, ez popzene, aaanyira nem lehet komoly, vagy mégis? (Menők vagyunk, megoldunk bármit. Menők vagyunk. Úristen! Rádió!)
10. Hogy izé, hogy az első hegedűsünk, drága Katica barátném, aki mellett majd' hat évet ültem pót-koncertmesterként, most inkább csak a szekund szólamot vállalná? (Persze, értem én, elég izgalom most neki egy gyermekvárás, meg én többet húzom-vonom a színpadon mostanában... igaz azok gyerekdalok ehhez képest... de nem gond, tudok én játszani első szólamot. Naná. Ha KELL, akkor TUDOK. Huhh. Élet. Nagykanál. Simán.)
11. Juhú, megjött az összes kotta, juhú, túl fogom élni! Hogy mondtad Gyuri? Mi az, hogy ti eredetileg el sem akartatok jönni a felvételre? Úgy érted, hogy mi leszünk "A" zenekar, ti meg csak kísértek itt-ott? Te halál komolyan átírtad az összes számotokat vonósnégyesre? (Úgy. Át.)(Két hét múlva Nyolcas Stúdió, első szólam. Miért is ne.)

Izgalom tehát a tetőfokára hágott. Ligeti művészúr tényleg úgy gondolta, hogy itt most végre kiélheti kamaszkori vonzódását a klasszikus zeneszerzés iránt. És remekül ért is az összhangzattanhoz, nem volt ebben hiba. Néhány ütemet ugyan kiszavaztunk, mert emberfeletti képességeinket nem sikerült hozzájuk előhalászni, de elvétve akadt ilyen akadály, amit leküzdeni nem, csak megkerülni sikerült. 

Amúgy be kell valljuk, hogy rettentően élveztük az egészet. Egy héttel a felvétel előtt úgy mentem haza egy maratoni próbáról, hogy tele voltam boldog bizsergéssel, 

mert újra zenélhetek a csajokkal, 

mert a W.A.R. fiúk olyan aranyosan izgultak helyettünk is, 

mert persze szabadabb és bulisabb a pop- és népzene, de négy vonós hangszer összjátéka azért egészen máshonnan közelíti a szférák zenéjét, és ez is nagyon hiányzott, még ha ebbe bele sem gondoltam egy jó ideje, 

mert zakatoltak a fejemben a szólamok, körbe-körbe, megállás nélkül, mint régen a sztepp lépések ritmusai,

mert a rádió, az rádió, van egy bűvös hangulata még a gondolatnak is, hogy betehetem oda a lábam,

mert kicsit a hivatásomnak éreztem a zenét,

... de ahogy vártam a villamost, egyedül, volt bennem egy pici szomorúság, hogy egy hét, és vége. Ez nem egy pesszimista érzés volt, inkább olyan felnőtt, keserédes boldogság. Most már ugyanis tudom, hogy sikeresen megbirkóztunk a kihívással és level completed. De az útra is emlékezni kell, nem csak a célra.

Magáról a stúdiófelvételről és az azt követő Kobucis koncertről szándékosan nem írtam, egyrészt, mert

 HALLGASSÁTOK MEG MA (09.18.) AZ MR2 PETŐFI RÁDIÓBAN 22:00 ÓRAKOR

másrészt mert úgysem hinnétek el, hogy mekkora erőfeszítés komoly, rezzenéstelen arcú, kottába meredő hegedűsnek álcázni magad, miközben a szemed sarkából látod, ahogy egy technikus egy kommandóst megszégyenítő technikával a padlóra veti magát és végigkúszik a zongora alatt, hogy ellenőrizze a gitár kábelét, majd ugyanezt vissza.

a They Are Rockstars és a  We Are Not Rockstars vonósnégyes

Nagycsaládos zenekarok

A tegnap délutáni Orczy Park-beli Malac és a mai extra korai Pozsonyi Piknik-beli Csibor koncertek közös pozitívuma, hogy rengeteg családtag és ismerős vett rajtuk részt. Egészen nagyon megható volt ennyi szívünknek kedves arcot látni. Ma még a váratlanul felbukkanó anyukám is meghatódott, hogy milyen jó fej zenekarokban játszom, hogy egy Csibor bulin ott van majdnem az egész Bréma, meg az egész Sunny Side Up, meg még a Malacka is képviselteti magát. Anyukámnak ötöst kell adnom zenekarismeretből, de még így is szinte a negyedét sem sorolta fel a néven nevezhető közönségnek. Amúgy olyannyira matinékoncert volt, hogy négy Csibor-anyuka is eljött, ami totális rekordnak számít. Tiszta jófej anyukáink vannak, persze végül is valahonnan örökölnünk kellett. 

A közönség legcukibb része a színpadot alig felérő rajongóink. Tegnap komplett dobzenekar alakult törpékből a színpad mögötti kis dombon: a Malac dobosának kisfia és az általa összeverbuvált aprónép püfölték a kiálló szikladarabokat ágakkal, egészen határozottan jó ritmusban. A táncparkett meg tele volt térdmagasságban kismalacokkal és családos Malac-rajongók táncikáló gyermekeivel. Persze hozták a szülőket is, mert néha nekik is kell szórakozni.

A mai legpozitívabb kritikát kedvenc vitorlás-kapitányunk négyéves, bodorhajú kislányától kaptuk, mely szerint: "Apa, ez jobb, mint a Maszat-hegy." Tavaly a Fringe-en hallott már minket élőben, akkor még ki-be járkált a koncertteremből, fülre tapasztott kezekkel, mert tartott tőle, hogy hangosak leszünk. De a Csokoládét már akkor is szerette otthon hallgatni. Megszépülhettek egy év alatt az élményei, mert akkori rendkívül óvatos ismerkedését sutba vágva ma hangos "Sziasztok, de rég láttalak titeket!" felkiáltással üdvözölt minket és a koncert alatt még táncolt is. 

Az egyetlen negatív beszólást ma debütált őzike-szelíd gitárosunk szintén oviskorú, elképesztőcuki kislánya követte el, mely szerint "Apa nem tudott gitározni." Ez persze nem így volt, apa remekül helyt állt élete első  Csibor koncertjén, mindössze az Intro alatt húzta ki véletlen a saját kábelét, de ha nem tette volna meg, Dá úgyis megteszi helyette, mert ez nálunk már csak így megy. 

Ha már Dá és Bambi gyermekestül jöttek, Marcsi is elhozta Bandikát, aki egyelőre oda megy, ahova  az anyja viszi, legfeljebb némi rugdalással fejezheti ki nemtetszését. Szerencsére áhítattal hallgatta a Csibort, de mondtam is neki, hogy nincs ezen mit csodálkozni, a génjeiben van a zene. Még pár hónap, és a saját füleivel is hallhat minket, aztán csatlakozhat az elsősoros pelus-riszálókhoz. Az lesz csak a nagy buli!

One more drink...?

Közhely, hogy mindig a spontán bulik a legjobbak. Csütörtökön például legnagyobb esélyt annak adtam volna, hogy végre otthon töltünk egy nyugis estét, ha már kivételesen nincs próbám, se koncertem. Esetleg, ha úgy tartja kedvünk, leugrunk a Parkba és szolidan meghallgatjuk a Kerekes koncertjét, aztán megyünk haza nyugizni. De aztán szívem egyetlen Reklámszakember-Gyöngyét elszólította a kötelesség: ezen a héten kivételesen tartottak egy második fociedzést, mert az Aranylábú Médiaguruknak fontos meccse lesz a hétvégén. Majdnem szerveztem magamnak mégis egy próbát az estére, de nem jött össze, így aztán jóváhagytam a Vigyori Vörös csoporttársam által is szorgalmazott koncertprogramot. A Parkban még úgysem voltam, pedig zenész ismerősök nagyon áradoztak a hangtechnikáról és a backstage-ről. Hát hangból aztán van -technika, meg -ulat is bőven, meg mindehhez egy óriási színpad. A Park többi része meg olyan, mint egy jól felturbózott ős-ZP. Minden nagyobb, minden tágasabb, minden dizájnosabb, minden drágább. (Na jó, a pizzaszelet az tűrhető áron van és mennyei.) Addig is, míg a Vigyori és barátosnői befutottak, széjjel-magaskultúrálódhattam magam: a Tünet Együttes táncosai szórakoztatták a közönséget egy performansszal, mely első látásra a "jesszus, mi ez az exhibicionista rettenet már megint" kategóriának tűnt, sőt, még első hallásra is, mert az egyik táncoslány fejhangon sikította a Chris Isaac klasszik átiratát, mely szerint "I DON'T wanna fall in love with you". Ijedtemben sétáltam pár kört, hogy ismerkedjek a helyszínnel, de a kíváncsiság vissza-vissza csalt a tánctérbe, így tanúja lehettem a ruhaként újrahasznosított műanyag szatyrok divatbemutatójának, sőt, láthattam táncoló reklámtáskákat is. Tudjátok, az a nagyobb fajta, strapabíróbb, nagy bevásárlásokhoz. Csak kilógott belőle két kéz, meg két lábszár, és nyomta a  tondue-ket és entrechat-okat. A végére már egészen gondolatébresztő lett az előadás, nem is bírtam otthagyni.
Aztán befutottak a csajok, szereztünk egy velkám-drinket és elkezdődött a koncert. A zenekar dicséretére legyen mondva, hogy még véletlenül sem hagyják, hogy esélyem legyen megunni bármelyik számot is (bár ez nem is állt sosem szándékomban), annyira ügyesen dolgoznak át részeket, hogy még az ilyen öreg rókának mondható koncertlátogatóknak is van bőven mire rácsodálkozni. És a showmankedés is remekül megy nekik. Javában táncoltunk, ugráltunk és csujjogattunk, mikor valahol a negyedik-ötödik szám között a Vigyori hozzám fordult és a fülembe kiabálta, hogy "Akkor most ez a diploma-bulink, jóó?". Teljesen igazat kellett neki adnom, mert gyenge próbálkozásokat kivéve még nem sikerült igazán megünnepelnünk, hogy mennyire jelesek vagyunk elméletben kultúrmenedzsmentből. Úgyhogy most megtettük. Amúgy igaziból.
A koncert után kedvenc fotósom, Richie segítségével sikerült belógnom a legendás backstage-be, hogy röviden üdvözölhessem a Kollégát, aki mostanában már legó-blogot sem vezet, legfeljebb csak a közönség első soraiban látott pikáns élményeit veti képernyőre. Aztán átvettük a tánctéren az uralmat, még a DJ is igyekezett a kedvünkben járni, ami 90%-ban sikerült is, de azon azért kiakadtunk, hogy a szerintünk már tíz éve is ciki bonjovi az belefér a repertoárba ("Te, nincs olyan érzésed, hogy mindjárt megjelenik valamelyikünk anyukája az uborkás szendvicsekkel?"), a poszthumusz Király slágert, a Little Less Conversation-t viszont nem találta. Azért kedves figura volt, többször elnézést kért tőlünk ezért, sőt, élőben gratulált az igazából több mint fél éve átadott diplománkhoz. Gondolkodtunk is rajta egy darabig, hogy ki ez   a DJ Bobo-ra hajazó emberke, aztán kiderült, hogy maga DJ Dominique. Kissé járatlanok vagyunk az éjszakai partik világában, na.  Az esténk állandó kelléke volt még egy Asus laptoptáskával szaladgáló felhőkarcoló méretű fiatalember, aki ott rontotta el az ismerkedést a Vigyorival (persze az ordító tényen kívül, hogy KOCKA VAGYOK), hogy feltette a sírásó kérdést: "Nektek bejött ez a Kerekes? Szerintem nem túl jók, szégyent hoznak a népzenére." Néha azért még ezek után is volt képe meg-megjelenni nálunk, ruhatárnak használva a földre hajigált táskakupacunkat, de valószínűleg máshol sem volt szerencséje, mert vissza-vissza tért. Mi meg tüntetőleg nem vettünk róla tudomást. Pedig nem volt könnyű, mert rettenetesen hangosan üvöltötte az általa ismert diszkóslágereket.
A többihez már egy kandikamera kellett volna. A buli tetőpontján rájöttem, hogy nem készültem diplomaosztásra, max két laza fröccsre, viszont sajnos a Vigyori tévedett és a pultoknál nem volt bankkártyás fizetési lehetőség. Úgyhogy a bejárati biztonságiak és a zebrán hazafelé dülöngélők legnagyobb derültségére levágtam életem leggyorsabb sprintjét (kár, hogy az általános iskolai tesitanárnőm, akibe még a kezdés előtt botlottam bele, addigra hazament, pedig büszke lett volna rám) a Lakásbólotthont Obi előtt található autmatáig, meg vissza, mert várt rám egy komoly beszélgetés egy pálinkaszakértővel, mely kölcsönös elégedettségünkre teljes egyetértésben zárult, mely szerint a pannonhalmi Irsai Olivér valóban méltó kellék két magasan képzett kultúrparticsirke koccintásához.
Egyszercsak aztán leültek a kedélyek és leültünk mi is, Dominique is rég összepakolt, csak random zenék szóltak, úgyhogy felhívtam a Reklámszakemberek Gyöngyét, mert én akkora mázlista vagyok, hogy sosem kell feltennem a klasszikus Bikini-kérdést, mindig értem jön és hazavisz. Sőt, a többi particsirkét is. (A Vigyorit mondjuk nem volt könnyű, mert bár pár perccel a távozásunk előtt gyakorlatilag már aludt, mégis képes volt a kijáratnál várakozás közben közölni velem, hogy "ilyenkor van az, hogy én visszafutok", majd az én sprintemet is túlszárnyalva tényleg visszafutott. De pechére megtaláltam, amiért másnap azért már hálás volt, sőt áldását adta rám és a rendkívül jófej és toleráns pasimra. Amúgy tényleg rendkívül jófejtoleráns, reggel csak megpuszilgatta az elgyötört buksimat és javasolta, hogy szerezzek egy kis kovászos uborkát. És már megint igaza volt.)  

ZEN-e? (2. rész)

A következő hétvégén, vagyis múlt szombaton, elmentünk a Malacokkal az idei év legjobb fesztiváljára, Agárdra. Gödör Kemping névre hallgatott, és rettentő nagy hülyeség volt nem váltani rá hetijegyet, mert ha jövőre is megrendezik, már mindenki tudni fogja, hogy mekkora királyság, és nem lesz az egész fele olyan jó sem. (A szervezők nyilván más, alantasabb szempontokat vesznek figyelembe, mint én, de ezzel most nagyvonalúan nem foglalkozom.) Aki még járt az ős-Gödörbe bulizni, az képzelje el, hogy egy több fellépős este közönségét varázsütésre konszolidálja és szétszórja egy egész strandnyi partszakaszon. Vadregényes, bőséges hellyel rendelkező sátorhelyek, három színpad, napi 4-5 klassz koncert, naplementéig korlátlan pancsolási lehetőség. Jó, persze voltak gyenge pontok, mint pl. a kaja, de az egy első napi terepfelmérés után könnyen orvosolható lett volna. A koncertünkre viszont adott körülmények között egészen sokan voltak kíváncsiak, mi csajok pedig nyári ruhában, mezítláb tomboltunk a színpadon, úgyhogy volt rendes műsor.

Nem maradtunk hajnalig bulizni a tóparton, mert várt ránk még egy jó húzós nap. A Csibor és a Stáb már szombaton is gőzerővel forgatta Borbála c. számunk klipjét, és sokadik helyszínként vasárnap nyitáskor elárasztottuk a holland képtárat itt a múzeumban. Nagyjából mindent sikerült elkövetnünk négy óra alatt, amit tisztes látogató és itt dolgozó munkatárs nem tesz: én tűvel és cérnával jelmezt varrtam a kiállítótérben, majd gondoltam míg nincs rám szükség, egy nyugis kanapén horgolok, de sajnos ez rettentően szabálytalan ötlet volt részemről. A főszereplőink pofozkodtak és dulakodtak, az ál-teremőrünk újságot olvasott szolgálat közben és csúnyán nézett a látogatókra. A valódi teremőr kollégák csak úgy gurultak a nevetéstől ezt a rendbontó viselkedést látva, majd meg is mondták neki, hogy holnap már be se jöjjön dolgozni.
A stáb rohant tovább a délutáni helyszínre, én meg maradtam zárásig, levezényeltem egy VIP rendezvényt, majd futottam utánuk, hogy a szerenádozós jelenetről le ne maradjak. Ez még eltartott vagy este tízig, de megérte, sosem szorongtam még panel liftben egy tangóharmonikással, egy kisdobossal, egy dzsigoló gitárossal és egy kétméteres bőgőssel, megspékelve egy kétméteres, fekete, színes damilhúrokkal felszerelt és belül pirosan világító bőgővel. Ezt muszáj illusztrálnom is, főleg, hogy zseniális werkfotók készültek.

Időközben ezerrel próbál a régről jól ismert vonósnégyes, hogy felkészüljön a Rendkívül Izgatottan Várt Eseményre. A heti két próba még nem jellemzi eléggé a készülődés fokát, de az, hogy már három estét töltöttem otthon GYAKORLÁSSAL!, az talán igen. És még tudok olyat, hogy negyedik, meg ötödik fekvés. Akik még nem tudnak minden részletet, azokat csigázom még egy kicsit, de annyit elárulhatok, hogy a női vonósnégyes látszat abszolút csal és pillanatnyilag határozottan Rocksztárok Vagyunk.

Addig is, míg minden kiderül, folyatódik a koncertsorozat: pénteken (31.) a Malac játszik 18.00-tól az Orczy Parkban, az Ezisaz Fesztiválon. A Csibor pedig szombati (1.) matinékoncertet nyom a Pozsonyi Pikniken, Lipóciában, 14.45-től. Gyertek, ha tudtok!

(Lényegében csak azt akartam mondani, hogy rettentően zajlik az élet, de van ebben valami roppantul megnyugtató.) 

ZEN-e?

Ez tulajdonképpen egy zenészblog, csak nem mindig látszik rajta. Sőt, többnyire az látszik rajta, hogy a zenész is csak ember. Még hajmeresztőbb esetben ráadásul nő.

Az is igaz ugyanakkor, hogy mostanában az sem igazán látszik ezen a blogon, hogy egy blog. Mindazonáltal ez a nyár is jó darabig úgy tett, mintha nem tartana rá igényt, hogy magukat holmi bloggernek és zenésznek képzelő nőszemélyek bármit is írjanak róla, ami izgalmasnak hangzik. Elszórt egy-két koncertet leszámítva hanyagolt minket a fesztiválszezon, a szabadtéri szórakozóhelyek és kerthelyiségek világa, és úgy egyáltalán úgy tűnt, hogy az idei nyári tücsökciripeléshez sikerült egy langyos állóvízbe standot váltani, ahonnan bámulhatom a kánikulától remegő horizont*, vagy kedvemre kergethetek akármennyi délibábot.

Ehhez képest az augusztus megbolondulni látszik, úgyhogy most végre elmesélhetem, hogy mi zajlott az életemben az utóbbi két hétben és még mi várható a következőben. És attól tartok ez nem lesz rövid történet.

Két hete stúdióba vonultunk a Malacokkal. Ez bizony az a zenekar, amelyik már olyan uszkárjelölt produkciókhoz gyártotta a zenét, mint a fergeteges Buheramátrix, vagy a tekerős dokumentumfilm Riporter drótszamáron, vagy éppen az aktuálisan is sugárzott copy-paste office sorozat, a Munkaügyek. Most ez utóbbihoz hasonló felkérést kaptunk, de ha hiszitek, ha nem, a zenei betéteken kívül nincs az egészről dunsztunk sem. De mindegy is, hogy majd miről fog szólni ami a képernyőn történik, mert mindenki csak hallgatni akarja majd úgyis. 

A felvétel utáni napokat próbákkal töltöttem, minden napra egy zenekar jeligével. Azon a héten volt például a Rendkívül Izgatottan Várt Esemény első próbája is, de erről majd később. Először jussunk el az adott hét szombatjáig, amikor is debütált élőben, a TreffOrt Kert színpadán a Bréma Akusztik. Jópár igen alapos próbát tartottunk, apránként csiszolgatva minden Laca-dalt, míg megszelídültek, megandalodtak, ringatóvá, dorombolóvá váltak, megőrizve természetesen széles érzelmi skálájukat, a kacagást, az elsírt és el nem sírt könnyeket, az életkedv tombolását és a befelé forduló figyelmet. Nagyon felemelő koncert volt, igazi örömzenélős pillanatokkal. Reméljük lesz még sok lehetőség hasonlóra. Az előzenekarunk (pontosabban előzenészünk, a Lóci) rokonsága felől még olyan bókokat is kaptam utólag, hogy az illető engem látva megbánást tanúsított, hogy gyermekkorában abbahagyta a hegedülést. Akkor még ugyanis nem tudta, hogy lehet olyat vagányan is. (Én mindig elmondom minden zenészpalánta gyermek szülejének, aki szóba elegyedik velem ilyen témában, hogy minél hamarabb kerül zenekar közelébe a poronty, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ki fog tartani az első, rögösebb évek alatt. Csodálatraméltó, ha valaki gyönyörűen szólózik, de másokkal együtt zenélni, az olyan, mintha a világegyetem egyik legnagyobb titkába avatnák be az embert. Ami egyben az egyik legszórakoztatóbb pángalaktikus elit klub is. Feltéve persze, hogy vogonok nem kaphatnak tagságit.)

Egy nappal később a Csibor vette birtokba Balatonlelle legmenőbb könnyűzenés kerthelyiségét, a Bábel Kertet.  A hangosítás pazarnak bizonyult, de a rendelkezésemre álló garzonméretű hely kicsit kényelmetlen volt. Ekkora színpadon még sosem játszottunk, rohangáltunk is össze-vissza a Dával, amíg a kábelek engedtek, hogy úgy tűnjön, mintha sokan lennénk. (És ekkora helyen, ilyen tisztán szóló monitorokkal hirtelen az eddig a színpad másik felén álldogáló "másik felem" hűlt helye is sokkal szívbemarkolóbb volt. Természetesen a helyében én is rohannék inkább altatódalokat énekelni Csibor koncertek helyett, de azért jobb, ha tudja, hogy nem pótolható.) Mivel másnap nemzeti ünnepnap volt, rengeteg családos jött el a kilencórás kezdés ellenére is. A színpad előtt őrjöngő kisfiúk és balettozó kislányok látványa összevetve a női mellekről, hátsókról és vértől fröcsögő tévéműsorokról szóló dalszövegeinkkel okozott némi tudathasadásos állapotot. Pedig amúgy 90%-ban rádióbarátak a szövegeink, de most mégis úgy éreztem magam, mintha a Sex Action és a Yellow Spots lépne fel óvodai matinéműsorban. De a gyerkőcöket igazából csak a ritmus meg a zaj érdekelte, a felnőttek meg a kényelmetlen sörkerti székekről részesítették a zenekart ovációban a számok között, úgyhogy nagy baj nem történt. A szervezők is megdicsértek minket, állítólag ennyien nem szoktak ott maradni koncert végéig. Furcsa módja ez a tetszésindex mérésének, de hát ahány ház, pont annyi.

Augusztus 20-át szokatlan módon ünnepeltük: nem zenéltem, hanem elmentünk meghallgatni egy rendhagyó koncertet. Az összes Bréma fiú, sőt még Dá is részt vett ugyanis egy hónapok óta szervezett gigaprodukcióban. A félig-meddig nem is létező Utózenekar nevű formáció lépett fel a Dunakanyar legtutibb kerthelyiségében, ahol 200 Forint volt egy fél literes almafröccs és a tömeg ellenére is családias, szeretetteljes légkör volt. Ilyenkor rettentően szeretnék vidéki életet élni, de egyszer majd eljön annak is az ideje. (Pesttel sincs baj, de csak rossz fekvésű szőlőskertek vannak errefelé.) A koncert mindössze három számból állt: egy saját (3 perc), egy feldolgozás (90 perc, gyanúsan emlékeztetett egy 29 éve bemutatott rockoperára, de ez csak a véletlen műve lehet) és egy újabb saját dal (10 másodperc). Az egész produkcióban keveredő amatőr és profi elemek bőven szolgáltattak felejthetetlen pillanatokat, és bár a zenészeket illetne méltatnom, mégis a kellék- és effektmestert vagyok muszáj  könnybe lábadó szemekkel kiemelni. Ha csak annyit mondok, hogy ugráló lángnyelvek, kötélen hullámzó csillámdíszek, stroboszkópos biciklikerék és hosszú, tekergő karú, életnagyságú D.B. Gyula, kőbányai lakos arcát viselő rongybaba, akkor már értitek, hogy hiába is próbálnám leírni a leírhatatlant.
A nemzenélésért meg kellett azért egy kicsit küzdenem, mert két nappal korábban lebuktam, hogy részt óhajtok venni az eseményen, és megpróbáltak beszervezni kórustagnak, meg hegedűsnek. Kicsit sajgott a szívem, de tényleg lazulásra vágytam, meg arra, hogy végre a Reklámszakemberek Gyöngyének vállára hajtva a fejem csak úgy hallgassak. (Biztos vagyok benne, hogy pont erre vágyott ő is, ugyanis amint meglátta, hogy az illetékesektől érkezett gyanús című kottákat bújok a gépemen, rögtön megkérdezte, hogy "Neked ehhez semmi közöd, UGYE?". Értjük mi ám egymást fél szavakból is.)

Folyt. köv...

*automatikus tárgyeset, nyilván  

Csibor33

Mi kérem, mi vagyunk az egyetlen zenekar, akik olyan luxuskörülmények közt lépünk fel, hogy három gitárossal megyünk a koncertre. Az Eddigi és a Leendő lent hallgatja a nézőtéren, ahogy az Első, avagy az Ősfelállás gitárosa beugróként lejátssza a koncertműsort. (Kivéve a Yesterday-t, ami ugye rejtély, hogy miként került a számlistára. Persze jobb, hogy nem játszottuk el, sőt, Laca utolsó koncertjén is boldogan kihagytam a Love Me Tender-t.) 

Innentől úgy érzem nagy bajunk már nem lehet, a Csibor mindig talpra és puhára esik. A közönség szeret minket, az R33 is szeret minket, általában a kamera is, de az most épp egy sem volt. És persze mindez kölcsönös. 

Kiemelkedően emelkedett pillanatokat az én csajos popslágerem előadása közben élhettünk át, amikor is Miki megidézte Laca szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni (miután próbákon megdicsértük érte, hogy milyen ügyes, hogy mindig beszáll, mert ezt a Laca mindig elfelejtette...), majd pár sorral később Dá megidézte Dá szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni. Így megy ez a popszakmában. Én meg próbáljam meg röhögés nélkül előadni az amúgy már-már tragikus mélységeket hasító  (értsd: felszínesen romantikus) szöveget, mikor amúgy sincs hangom a dáthától. (Persze nyilván levonták testületileg a konzekvenciát, hogy az én bonyolult személyiségem által írt bonyolult dalszerkezet okozta mindezt. Hát kisnyúl.)

Bréma

Szomorúság van, mert Laca, a Csibor első évének meghatározó, zseniális gitárosa - aki csak erősítőn át  volt  nálunk mindig hangos, amúgy nagyon csendes - búcsút intett nekünk, mert saját utakon jár. Szomorú ez nekünk, mint Csibor, mert nagyon sokat tett hozzá ahhoz, amit eddig zenekarként produkáltunk. Szomorú ez nekem, mint Tücsökcsibor, mert Laca különleges gitáros zenészpajtás volt szerény, lassacskán másfél évtizedes zenei ámokfutásomban, és ezalatt most nem azt értem, hogy neki is milyen jól áll a körszakáll, mert pont nem hord olyat. 

Ugyanakkor, menjetek el egy Bréma koncertre, vagy hallgassatok meg egy-két Bréma felvételt és arra fogtok jutni, amire én: 

1. Laca egyáltalán nem csendes, visszahúzódó egyéniség, ha éppen saját dalt kell előadni, hanem inkább egyenesen karizmatikus. 
2. Menj, Laca, istenhírével, és írjál sok Bréma zenét! Sipirc! 

A tegnapi Gödör koncertjük után megevett volna a szakmai féltékenység, ha eléggé erős lett volna, csak hát időközben már rég legyűrte a rajongás. Mert Ágigabi gyöngyszem a dobosok között, mert Török Gergő úgy futkározik brillírozva a basszusgitár nyakán, hogy közben nem sérti a többi színpadon lévő érdekeit, így hát Laca már mint jól kibiztosított frontember vetheti magát a dalok mondanivalójának mélységeibe. Gyönyörűen szól az egész. 

Lehet megfogadom Laca korábbi tanácsát (és a Doneszkóét... és még sorolhatnám) és  leülök újra a gitárommal gondolkodni kicsit.

De legalább is megnézem, hogy milyen olyan távol járni magamtól, hogy ugyanakkor ilyen közel legyek.

Csibor @ SOTE Gólyabál (3. kiadás)

Egyelőre be kell látnom, hogy PASO vs. Csibor - 1:0, de azért ebbe nem fogunk ilyen könnyen beletörődni.

Részünkről a koncert remekül sikerült, volt elég hely a színpadon, nagyon profi volt a hangosítás, sőt, a technikához szakértelem és jófejség is párosult. Hirtelen felindulásból még az első, általam írt Csibor szám is debütált, amiről most juszt se tudtok meg többet, ha nem hallottátok, mert egy hét múlva úgyis rögzítjük és aztán a vízcsapból is az fog folyni. 

Addig is (az egyszemélyes közakaratnak engedve), dobpergés: és báli ruha kritikánk következik. Elsősorban lányoknak, mert a fiúknak sokkal nehezebb olyan mértékben mellényúlni, hogy végképp kiakadjon egyébként udvariasságra törekvő énem, és totál elborítson a czinizmus. (Egy sötét öltöny- fehér tornacipő kombós úriember megpróbált versenyben maradni, de talán még a TOP[rongy]10-be sem sikerült bekerülnie.)
Kedves Bálozó Lányok! Először is: a BÁLI ruha és a BÁLÁS ruha, az két nagyon távol eső fogalom. Csak nagyon ritka, szerencsés esetekben találunk átfedést. A következő megoldások NEM tartoznak a szerencsés esetek kategóriájába:

• Otthon, a tükör előtt, szigorú vigyázzállásban megállapítjuk, hogy veszett jól nézünk ki ebben az extramini miniruhában. A csapda: TÁNCOS mulatságba MEGYÜNK. Mindkét említett mozgásfajta sajnos azt eredményezi, hogy a ruhánk alját két lépésenként rángathatjuk lefelé, mert a gravitáció önmagában itt már nem hat megfelelő mértékben. (Kétségkívül, ez csak nekünk okoz kellemetlenséget, a fiúk rendkívül hálásak a szabadon hagyott combokért - főleg, ha kellőképpen hosszúak -, és a ki-kivillanó bugyikért. Sajnos a Csibor lányai nem fiúk, így hát hálátlan fajták, és egész este képesek lesznek a látványon vinnyogni.)
• Ugyanez inverzben: a pánt, vagy bármi egyéb tartóelem nélküli ruhák hajlamosak lefelé csúszkálni, rájuk sajnos TÉNYLEG hat a gravitáció. (Az élet kegyetlen.) Ha ugrálva, kezet lóbálva, cicit rázva is fent marad, akkor oké. Ha nem, akkor irtó kellemetlen estéd lesz.  
• Otthon, a tükör előtt, rájövünk, hogy nincs egy szalonképes göncünk sem, és kölcsönkérünk egyet anyukánktól. A csapda: úgy fogunk kinézni, mint egy negyvenéves szűzlány, tizenöt éves fejjel. Persze nincs ezzel gond, ha ez a távlati cél.
• Otthon, a tükör előtt, rájövünk, hogy nincs egy szalonképes göncünk sem, és elindulunk kombinéban. A csapda: ne csodálkozzunk, ha nem kicsit ittas állapotban lévő férfikezdemények még a bálterem jótékony homályos sarkáig sem óhajtanak eljutni velünk, inkább megpróbálnak a legmegvilágítottabb ülős-ivós-közlekedős helység kellős közepén magukévá tenni.
• Otthon, a tükör előtt, úgy gondoljuk, hogy ha kellőképpen behúzzuk a hasunkat és kiszorítjuk az összes levegőt a tüdőnkből, akkor még egészen elfogadható rajtunk az a ruha. A csapda: messze van még húsvét, nincs szezonja a kötözött sonkáknak.
• Otthon, a tükör előtt, nagyon jól néz ki rajtunk a még sosem hordott magassarkú. Tudom, ezt a hibát mindannyian ezerszer elkövetjük és úgysem tanulunk belőle soha. Erről a genyó, gyönyörű, agyondizájnolt cipők tehetnek, ezért hiába is ismételem magam. A csapda: igen, igen, törődj bele, már a buszmegállóig/kocsiig feltöri a lábad, és az első végigtáncolt szám után úgyis lerúgod és harisnyában tolod végig az estét. Ez majd akkor lesz a legbájosabb, mikor a barátnőd a részegségtől félig öntudatlan állapotba került verziódat megpróbálja végigtámogatni az amúgy is gyomorforgatóan izzadtságszagú női mosdón, ami tele van sáros tócsákkal. Riszpekt neki!  
• A nyári szandál, lábujjaknál vastagított harisnyával pontosan annyira menő, mint a férfiszandál fehér zoknival.
• Te vagy a szerencsés, akinek van megfelelő ruhája és cipője is az alkalomra. Az ég szerelmére, október van, az hogy nem jut eszedbe, hogy a kettő közé nem ártana egy harisnyát is felvenni??? Úgy értem egy olyan harisnyát, ami illik az öltözékedhez, színben/mintában/méretben. Nem, szerintem az nem megoldás, hogy 

1. Nem veszel fel harisnyát. (Persze, lehet reménykedni, hogy fűtött a taxi, forró lesz a hangulat, néhány jéger vagy pálesz megóv, tartaléknak meg még mindig ott van az antibiotikumos kezelés.)
2. A fekete ruhádhoz és cipődhöz találsz valami randa, kinyúlt, 60 denes, testszínűnek árult borzalmat. 

Ezek után, külön hálás vagyok annak az egyetlen hölgynek, aki nőnek öltözött. Csinos volt a ruhája, szép a haja, tudott járni a cipőjében és nem volt agyonsminkelve. Ha nagyon keresek, biztosan találok még néhány hasonlóan jó példát, de őt is 200 nemönként jelentkező közül szűrtem ki, úgyhogy inkább fel is adtam.  

Nos, hát ez kívánkozott ki belőlem. Megjegyzem, nekünk aztán könnyű dolgunk volt, cseppet sem kellett megerőltetni magunkat öltözködés terén, mert mi a zenekar vagyunk. Még farmerban is beengedtek volna, ha éppen úgy adódik, de mi éppen fekete nadrágos/szoknyás kedvünkben voltunk. Mindenesetre, azt hiszem így a lelkiismeretem is megnyugodott, a srácokban is szép miniruhás emlékeket ébresztettem és talán a megrendelőnk is megmarad, hogy jövőre beszámolhassak némi fejlődésről.

Never mind the R.E.M.

A Rozsomák felszólított, hogy tépelődés helyett írjak inkább a jövő hét szenzációjáról, amikor is 1 éves lesz ami kis búvár-Beatles-ünk. A Rozsomáknak teljesen igazat kell adnom, ennél örömtelibb hírt nem is tudnék közzétenni!

Nos tehát: miután Dá elmesélte, hogy mit is jelentett neki a Nevermind, miután feloszlott az R.E.M, valamint abban a reményben, hogy  a Sex Pistols nem fog minket emiatt piszkálni, kitaláltuk ezt:

Most, hogy így a szátokba rágtam a poént, nem marad más hátra:
gyertek el!

(Aki eljön, annak bemutatom a Rozsomákot. Ha szép, fiatal, intelligens, elbűvölő, egyedülálló lány, akkor kétszer is.)

Addig is hallgassatok minket. Mi is szeretjük magunkat hallgatni.

Hosszú csend után

Egy kicsit én is elbizonytalanodva és kíváncsian vártam, hogy fogok-e én még ide írni egyáltalán. Az elmúlt jópár hét történéseit nem ítéltem idevalónak, mert nem éppen az élet napos oldalán történtek. Persze ettől még lehetett volna nagyon őszinte és tanulságos bejegyzéseket írni, de valahogy nem vágytam erre. Ez mégiscsak egy zenészblog. Amikor épp a kreatívkodó kézműves oldalam készült túltengeni, azt a témát is elvittem innen egy másik blogra. Majd igyekszem a lakberendezős-felújítóstól megpróbáltatásaimat is mérsékelten kommunikálni, bár van egy sejtésem, hogy ott lesz jónéhány kihagyhatatlan sztori. De a néha kőkemény élet maradjon csak az anyakönyvezett nevem élete, a Tücsök meg firkáljon vidámakat. (A kőkeménység mérhetősége érdekében elárulom - ha valakinek esetleg nem tűnt fel magától -, hogy NEM voltam ott az idei Malacka és a Tahó Sziget-koncerten, mert. Sőt, a legszívemcsücskébb Marcsim esküvőjén SEM, pedig arról én tehetek állítólag. Ez már elég komoly, ugye?)

(Véletlen egybeesés, hogy egyik nagy kedvencem, Zsuel, a saját bevallása szerint közepesen híres blogger sem posztolt semmit másfél hónapja. Remélem jól van. Hiányolom.)

Notehátkérem, mindezek után kijelenthetjük, hogy EZ a blog koncertbeszámolókat szeret leginkább közzétenni. Ezért végre valahára, hosszas böjt után fel is kerekedtünk és el kerekeztünk (sajna nem 2+2, hanem szimplán 4 keréken) egy igazi, hamisítatlan, nemzeti ünnepi Kerekes Band koncertre, amire még a frontZsombor is kossuthos pólóban jött a megszokott hendrixes helyett. (Igaz egyformán nincs köze egyiknek sem az államalapításhoz, de az előbbin legalább vannak nemzeti színek.) A koncert megszokott színvonalát már unalmas lenne méltatni; rövidebb, de abszolút best of összeállítást hallhattunk, amibe nagy örömömre belefért a Jellyf is. (Bocs.) Egy nagy rejtélyről is lelebbent számunkra a fátyol, tudniillik, hogy hogyan adják elő a fiúk a Mr. Hungary számot Mégötlövés nélkül? Mivel meg sem akarom számolni, hogy hány Kerekes koncertről maradtam le az utóbbi hónapokban, még sosem láttam a hollywoodi fogpaszta mosolyú, Steve Wondert megszégyenítő vidámságú dobos Viktor tolmácsolásában a vanmórdrinkLacikám?-at. Csak ajánlani tudom mindenkinek az élményt. 

Ajánlom továbbá a felszabadult mezítláb táncikálást a fűben, ilyen remek zenei alapokra. Önregeneráló hatása már-már felülmúlhatatlan. 

A Kollégának meg üdvözlet még egyszer, jó volt újra látni.

(P.S. egy nappal később: A Zsuel blogja is feltámadt. Juhé!)

Valóra vált álom

Már szinte ezer éve történt, de a jelentősége miatt megörökítendőnek ítéltem: valóra vált egy álmom. Egy helyen, egy időben léptem fel Jamie Winchesterrel. Óbudán zenéltünk, július 16-án, este 7 órakor. Kissé igazságtalannak érzem, hogy én egy kellemes, parkos, kerthelyiséges kastélyudvarban álltam a jó kis árnyékos színpadon, ingyen ittam literszámra a hűsítő bodzaszörpöt és toltam az arcomba a kobucit, míg őt odakint, a kopár, kövezett főtéren sütötte pont szembe (és kopár fejtetőre) a nap. 

Telhetetlen vagyok, de szegény Jamie érdekében továbbra is ragaszkodom ehhez az álmomhoz. Szeretném, ha még egyszer valóra válna, ám ezúttal neki is ugyanolyan kellemes körülmények jutnának, mint nekem, sőt, annyira jó lenne neki, hogy még mindennek tetejében nem ötven méter, hanem csak ötven centi választaná el tőle azokat a világot jelentő deszkákat, amin én állnék. Én biztos vagyok benne, hogy ez igazából egy közös álmunk, hiszen ő is nyilván nagyon unja, hogy a világon rajtam kívül már mindenkivel fellépett, csak pont ezt az égető hiányt nem sikerült eddig pótolnia.

Szép álmokat mindenkinek! 

Szenzáció! Bródy Jánost látták a Csibor koncertjén!

Elképesztően fergeteges hangulatú házibulit tartott a Csibor zenekar a Gödörben péntek este. Közel kétezren voltak kíváncsiak a banda fellépésére, de sajnos a korlátozott befogadóképesség miatt rengetegen kiszorultak a teraszra és a környező füves területekre. Ők bánatukat többnyire alkoholba fojtották, de aki tehette, legalább az üvegajtóra felkenődött pár percre, hátha elcsíp néhány dallamfoszlányt. Még a szerencsés bejutottak közül sem fért be mindenki a zártkörű házibuliba, melynek kereteit Z.Dávid budapesti lakos, a Csibor higanymozgású énekese jelölte ki rajzkrétával a színpad előtti területen. Néhány lelkes tini rögtön elfoglalta a nappali nagy részét, és a szegényes berendezést virágos szőnyegmintával igyekeztek feldobni, melyet később nem sikerült felcsavarniuk. A szőnyeg a buli további részében igencsak elkenődött, ennek pontos lelki hátterét még vizsgálja egy pszichológusokból és ikeja szakemberekből álló, spontán verbuválódott szakértőcsoport. A házból kint rekedt, ámde krétához jutott rajongók illetlen jeleket firkáltak a közeli oszlopokra tiltakozásul. A tinik között igyekezett elbújni Tini, de az együttes tagjai mindannyian észrevették, amikor már nem világítottak a reflektorok a szemükbe. Ottlétének pontos célját homály fedi, de felmerült a gyanú, hogy a Kapuzárási pánik c. Csibor sláger néhány sorát jött ellopni, hogy egy időutazás keretében felhasználja az Illés zenekar repertoárjában. A szépreményű, ámde kissé bogaras nevű együttes reménykedik, hogy valójában csak azért jelent meg, hogy élesben tölthesse ki számukra a limitált példányszámú, "dupla jogdíj" feliratú artiszjusz koncertbejelentő lapot.  

Piggest Hits of 15 years!

Disz iz gojing tu heppön

Csibor premier

Annyira kreatívak vagyunk, hogy csak na (főleg a Doki, meg a Dá), ezért fantasztikus giga-mega ötlet alapján az új TAXI! című albumunk hét különálló számát hét különálló, a dalok témájához illeszkedő, népszerű blogon tesszük közzé... minden nap egy újabb sláger...!

Tehát, aki szeretné meghallgatni az új felvételeket (és villámgyorsan megtanulni a szöveget jövő pénteki lemezbemutatónkra, melyet a Dürer Kertben tartunk), az kövesse a Csibor blog, vagy az Arckönyv oldalunk utasításait!

Aztán irány a Dürer! Taxi!!!!

Tücsök és Boglár

Most jön, ami már oly régen volt: koncertbeszámoló!
Amúgy alapvetően világhírű zenekarunk, a Csibor - melynek mindjárt megjelenik második, avagy kétharmad albuma, mely méltó kiegészítője lesz a már megjelent Csokoládé című kislemeznek, bármikor hallgathatóvá téve így a koncertrepertoár szinte 100%-át -, végre balatoni rajongóinak is elérhetővé vált élőben. (A kötőjelek közötti megjegyzés természetesen csak poén. Hamarosan újabb 4-5 sláger bukkan majd fel a koncerteken, persze nem garantáljuk, hogy nem érzünk majd sürgős kényszert, hogy ezeket is rögzítsük az örökkévalóságnak. Ellenben, ha tartani akarjuk a közel 1:1-hez felvétel/repertoár arányt, akkor legkésőbb két év múlva már a Csibor Slágergyár lép fel a Sziget -1. napján, hogy elég hosszú koncertidőt biztosíthassanak nekünk.) Balatoni jelenlétünk legesleginkább Tücsi nevű, országszerte szeretettel és rajongással emlegetett művházigazgató tündérnek köszönhető, aki tárt karokkal fogad bármikor bárkit, aki a Dá vagy a Doki,  főleg, ha a Dá ÉS a Doki, ami jó eséllyel egy Csibor koncert lehetőségét rejti magában. (Szóval Tücsit szeretjük, igen. Nekem mostantól Ő egyszerűen a "Boglári Én", én pedig neki a "Pesti Én".)
A közönségszervezésnél ugyan részünkről kis tévedés történt, mert kb. 6000 balatoni csiborlárvát vártunk a koncertre csápolni, de rosszul időzítették kikelésük időpontját, mert nem olvasták el elég figyelmesen Alfred Brehm idevonatkozó feljegyzéseit. Szerencsére Dá kiszúrta, hogy bőven van így is közönségünk, olyannyira, hogy teljesen ellepték a színpad előtti területet, sőt, a Csibor logó tiszteletére mindannyian zöldbe öltöztek, ámde fegyelmezetlen módon össze-vissza bólogattak meg hajladoztak a koraesti szélben, néha rájuk is kellett szólni, nehogy eltiporják a közéjük tévedt néhány humán érdeklődőt (értsd:  Dokinét, a zenekar hivatalos cha-cha-cha koreográfusát, a Reklámszakemberek Gyöngyét, valamint egy két biztonsági őrrel is nehezen kordában tartható, másfél éves, rózsaszín álruhába bújtatott helyi rendbontót). Végül a média hívó szavára mégis megmozdult a táj és a fehér sátrak alól előbukkant egy csomó táncoslábú lelkes személy, aki mind ropta a Sajtóközlemény-boogie-t. Az ezek után következő Csoki-Kapuzárási-Ronda triász hatásfokánál sajnos kiakadt a hangulatmérőnk, a tető fokát azóta is próbálja helyreállítani a ma hajnalban alakult közös Boglár-Lellei Spontán Katasztrófaelhárító Áccsapat.
Mi, jó Csiborok módjára, úsztunk a boldogságban, jó majálisozók módjára faltuk a virslit, bámultuk a repülőmodell bemutatót és alig várjuk, hogy újra zsúfolt autókban nyomoroghassunk többszáz kilométereket, mert zenélni jó, együtt lenni jó, hát még ha mindezt Bogláron teheti a Boglár. 

A napos oldal sötét titkai

Talán még vannak olyan veterán olvasók, akik emlékeznek rá, hogy létezik egy olyan nevű zenekar, hogy Sunny Side Up. (Muhaha.) Nem hibáztatok senkit, aki elfelejtkezett róla, néha mi magunk is megtesszük. Aztán mikor előkerül, borzasztóan meg tudunk lepődni, hogy hogyan hagyhatunk porosodni egy ilyen remek öncélú formációt? Mert félreértés ne essék, imádjuk, ha másoknak is tetszik, amit játszunk, de mi pofátlan mértékben nem átalljuk élvezni a saját zenénket. És hát megint porolni kellett, mert vasárnap koncert volt. Porolás céljára ki is neveztük a pénteket próbanapnak, amit beelőzött kedden egy majdnem spontán házi koncert. A majdnem spontán alatt az kell érteni, hogy az Első Számú Törzsrajongónk negyedévszázados lett és ennek tiszteletére meglepetés bulit szervezett neki a gitárosunk, aki véletlenül a pasija... (De ennek semmi köze ahhoz, hogy rajong értünk. De tényleg. Kisdobosbecsületszavamra! És igenis, kicsit tudok dobolni!) ... mi meg éppen már odaértünk volna a buli helyszínére, mikor felhívtak, hogy lécciléccinagyonlécci, húzzak haza a hegedűmért, különben be sem engednek. Hát ezt hívják baráti terrornak. Úgyhogy játszottunk, pedig december közepe óta hanyagoltuk a repertoárt. Na pont úgy is szólt, de az emelkedett hangulatban még a vájtabb fülű zenészkollégák sem voltak hajlandóak kritikával rontani a hangulatot. Aztán pénteken leültünk újra, nagyon romantikus körülmények között (értsd: egy pincehelyiség nehezen begyulladó kályhája mellett vacogva,  összezárva egy minden éghető tárgyra közveszélyes piromán gitárossal) és a hét második próbálkozására már ráfoghatjuk, hogy emlékeztetett az eredeti koncepcióra. Próba végére megérkezett az Első Számú Törzsrajongók a túlságosan (ki)pihent öccsével, valamint a Reklámszakemberek Gyöngye, úgyhogy mégsem ért végett a próba, inkább eljátszottuk nekik az egész koncertanyagot még egyszer. Remélem számoltok velem, most ugye ott tartunk, hogy 3., azaz harmadik alkalommal játszottuk el a dalainkat a koncert előtt. Az eredmény több, mint ígéretes, mindenki jókedvűen mosolyog a sörébe bodzaszörpjébe. Majd elérkezik a koncert ideje, a színpadon három mikrofon és három bárszék között három zenész tölti ki a teret, a tér fennmaradó, mikrofonokon és bárszékeken túli részéről tudomást sem véve, és tökéletesen megválasztott sorrenddel és tempókkal kisöpri mindenki emlékezetéből, hogy valaha előfordul olyan, hogy EZ a három ember ne lett volna tökéletes összhangban mind egymással, mint a hangszereikkel, valamint magával a nagy zUniverzummal. Én legalábbis pont ezt gondoltam volna magunkról, ha éppen gondolkodtam volna bármin is, de mikor vibrál körülötted a levegő, nem tudod hol végződik a hegedűd és hol kezdődsz te, akkor nem gondolkodsz semmin igazán, csak zenélsz és hagyod, hogy elöntsön a zuniverzális bódogság. Néha persze eljut a tudatodig, hogy néhány kissé becsípett, de azért zseniális zenész ismerősöd állva tapsol, vagy ülve tátja a száját és nem hisz a fülének, olyankor jókat mosolyogsz kívülbelül.
Aztán véget ér a koncert és nem tudod, hogy kebledre öleld-e a többieket, vagy hátsón rugdosd őket, magadat is beleértve.
Arról nem is beszélve, hogy lett nekünk olyan, hogy dinamikánk. Ez meg aztán már mindennek a teteje, de tényleg. 

Koncert volt

Tegnap, Közgázon. És köszönet jár érte. Sok-sok köszönet, sok-sok mindenkinek. Elsősorban a Csibornak, mert az, ami. Egy önmagába szerelmes, LELKES, minőségre kényes csapat. Egyre jobbak vagyunk,  csiszolódunk szépen, mint a gyémánt, ez ugye nem is kérdés. És hát nincs ebben semmi meglepő, hiszen hát minden próbán Doki megteszi a megnyugtató bejelentést, hogy Ő fog dobolni, mindannyiunknak együtt kalapál a szíve a metronóm légkalapács ütéseire, mindenki hozza a saját stílusát, saját zseniális zenei fordulatait... és tényleg oda vagyunk azért, amit létrehozunk. Nagyon. Vállalom, hogy Nárcisz a második nevünk. Talán az egyetlen értelmes vak szerelem az, ha önmagunkba vagyunk vakon szerelmesek.
Köszönet a Malacnak is, főleg, amiért mosolyogva viselték, hogy letáncolok és leüvöltök mindenki mást a színpadról. Kellett ez most nagyon, elengedni magam és 200%-on előadóművészkedni. Így könnyebb utána kiürülni.
És köszönet mindenkinek, akik akkor is ott voltak, mikor már egyedül maradtam a színpadon, a még mindig vakító lámpák fényében és csend volt belül, iszonyú csend.

Születésnap és egyéb vigasságok

Jöjjön valami, amit már nagyon régen nem írtam, pedig kicsit ez lenne ennek a blognak a lényege: ez pedig a koncertbeszámoló. Most így viszonylag frissen kipattanva az ágyból, friss gondolatokkal (hálistennek nem látjátok, hogy mennyire nem frissen). 

Kezdjük ott, hogy nagyon büszke voltam magamra, mert egy fél éjszakás klipforgatás után felkeltem időben és bementem a suliba, sőt megírtam még a marketing vizsgát is. Vállveregetés. 

Suli után szólt hozzám a Zuniverzum. Egészen konkrétan úgy történt, hogy bementem egy boltba üdítőt venni, vettem kicsi üveges toppdzsoj almalét, aminek a kupakjában mindig vicces üzenetek vannak. Zsebre vágtam a kupakját, megittam, majd kíváncsiságból belenéztem abba a kupakba mégis. Ez állt benne: SZABAD VAGY!

Szerintem a Zuniverzum nagyon vicces valami. De tényleg! Én jót vigyorogtam, köszönöm. 

Aztán összekaptam magam az esti gigamega születésnapi rendezvénysorozatra. Ez elég jól sikerült, a dacból elkövetett miniszoknya és csillogós cicás póló hordás, kedvenc rúzs, egy kis vadóc hajtupír jó hatással volt az önbizalmamra. Drága Tanárúr barátunk, akinek a neve mellé mindig kell kicsi szívecskéket rajzolni, meg is jegyezte, hogy  rendben, hogy ilyen kegyetlen módszerrel akarok végezni a világ összes pasijával, de miért őt gyilkolom le először, mikor amúgy pont segíteni jött? Azért rendet rakott a gépemen így is és elfuvarozott a koncertre. A csupa nagybetűs A KONCERTre. Mert a Kerekes Band nem minden nap 15 éves, úgyhogy nem volt számomra kifogás, ott akartam lenni a fedélzeten, bármi áron. Végül elővételes áron sikerült, úgyhogy tök jól jártam. Már csak a másik születésnapost kellett meggyőzni, hogy nem akar otthon ülni egyedül, rossz kedvűen, amit kellő határozottsággal sikerült végül megoldani. Amíg nem érkezett meg, addig én belevetettem magam a tömegbe és majdnem az elsősorig jutottam a rendezői jobbszélen, mindössze egy cövekként álldogáló,  de legalább alacsony, hatalmas fekete retiküljét szorongató nőt nem sikerült beelőznöm, de egy idő után úgy gondoltam, hogy akkor innentől magára vessen, ha ugrálás közben néha letarolom. És onnantól IMÁDTAM az egészet, mint ahogy ez nálam régebben normális volt. A Kerekes Band koncertekre járkálásról nem érdemes leszokni. Sőt, kifejezetten ártalmas. Még mindig ez a zene a legjobb a füleimnek. Néha meg is álltam, csak úgy csukott szemmel, élveztem ahogy ring a hajó a tömeg ugrálásától és hagytam, hogy elárasszanak a hangok. Libabrrr... Aztán ihajcsuhaj tovább. Az új nóták is nagyon rendben voltak, szerencsére hamarosan kielemezhetem őket alaposabban is, mert már stúdióban ücsörögnek miattuk a fiúk. Ez azért is jó, mert így kénytelenek lesznek jó sok lemezbemutatót tartani. 

Eccercsak aztán megérkezett az Eccter, úgyhogy onnantól a pult mellé helyeztük a főhadiszállást és igyekeztünk minél rövidebb idő alatt minél több dologról elfeledkezni. Ez egészen jól sikerült, innentől csak szakaszokban emlékszem a fejleményekre, pedig a mintavétel alapján egészen érdekesek. Rémlik, hogy többször lógtam a pult tetején, hogy messziről is biztosíthassam a tisztelt zenekart a rajongásomról. Aztán sikerült kisajátítanom egy egész brácsást magamnak, jó időre megfosztva ezáltal másokat tőle. Utólagos reklamációkat sajnos nem áll módomban elfogadni. Amúgy a Kolléga csak magára vethet, mert miután a nyakába ugrottam azzal, hogy hűdehiányoztak nekem, közölte, hogy "Ezer éve nem találkoztunk, amúgy is ápolni kell a lelked, rögtön összepakolok aztán sziagyeremitiszol?" Hát és én mondtam, hogy óóó Mester, megvárhatom? és akkor így. Azt hiszem valami blogtalálkozót is emlegettünk, de már nem pontosan tudom, hogy mi lett ennek a vége, hogy akkor az Elsősorosok találkoznak, vagy a Tücsökzenések (mert ha lassan elérem az ezredik posztot, akkor az is elég aktuális lesz), vagy a két blog találkozik egymással, és IP címeket cserélnek, de majd valami lesz.  Aztán az Eccter még kifejtette, hogy micsoda szexi elemek vannak a produkcióban, pedig még fekvőtámaszozni nem is látta a Zsombort, de én ugye, khm, szigorúan, khm, szakmai szemmel nézem az egészet és emiatt nem látok tovább a világ leglazább jobb csuklójától, szóval nem  is értem miről beszél. 

Valamikor ekkortájt marcona biztonságisok kitereltek minket, hogy véget ért a móka mára, úgyhogy  kissé elszontyolodva el is indultunk be a városba jól. Na például ezt nem tudom, hogy jutottunk az Ellátóba, mer aztán csak úgy ott voltunk sokat, meg még Fogasházban is, aztán már reggel öt volt és elmentünk haza. Mert onnan is kitereltek, hogy zárnának. Még ilyet!

(Koncert)

(Khm, meg igen, igen, tényleg lógok egy koncertbeszámolóval múlt hétről. De őszintén szólva, erről most nincs kedvem írni. A Corvintetőn voltunk, sokan jöttek, főleg sokan jöttek kifejezetten Csibor miatt, sokak szerint sokkal jobb a zenekar élőben, mint amit a felvételek alapján gondoltak, sőt a fel nem vett dalok többségét szívesebben hallgatnák felvételről, mint ami már elérhető, sőt a Csiboros csajoknak irtó cuki cicás egyenpólójuk van, nekem meg még szuper effektem is a hegedűre, amit most használtam életemben először, pedig már másfél éve kaptam. De jobb későn, mint hajnali fél hatkor. Szóval ez jó volt. Szeretemcsibor. 

Ellenben az este további részét beárnyékolta sok minden, mint pl. a Malac koncert alatt kitört verekedés és egy πcs@ részeg csaj egy személyes egoshowműsora, melynek keretében úgy döntött, a mennyezetről lógni vicces. Hát nem az. De lehet, hogy csak öregszem.)