No kérem, öveket becsatolni, long-distance repülőútra felkészülni. Gyengébb idegzetűek most meneküljenek még, amerre látnak, itten intenzív női típusú lelkizés és világmegfejtés következik.
"Hátdemééérírodezt?" kérdezi máris saját teremtett világom koronája, dehát hiszen csak azért, mert ilyet is kell rendes csaj bloggernek néha, no. Főleg, ha piszkálja belülről a piszok mondanivaló.
Az apropó szokás szerint már eltűnt a szorgos hétköznapok keltette porfelhőben, de két gondolatébresztő ok még rémlik. Az egyik egy könyv a másik szimplán maga az élet.
Nézzük a könyvet, mely szó szerint a frászt hozta rám. A címe Szóról szóra és egy 29 éves lányról szól, aki apja halála és egy nagy szerelmi csalódás után évek alatt arra a következtetésre jut, hogy az emberi kapcsolatok több keserűséggel járnak, mint előnnyel, ezért apránként nekiáll likvidálni a hozzá közelállókat az életéből. Konkrét gyilkosságról szó nincs, bár a saját anyját sikerül annyira kétségbe ejtenie, hogy szegény nő túladagolja az altatót. A főhős jellemét leginkább az a momentum ábrázolja gyönyörűségesen, mikor nem megy el a temetésre, nehogy a kedves rokonoknak lehetősége legyen őt hibáztatni. Egyetlen hobbija az olvasás, könyvekbe menekül, így talál rá arra a kötetre, melynek szerzője ugyanazt a nevet viseli, mint ő maga, és a főhős élete - mily meglepő! - megegyezik a saját életével, beleértve múltbéli sötét titkokat és jövőbeni történéseket. Eleinte szó szerint veszi az ott leírtakat, amiből extra bonyodalmak származnak, a könyv tartalma ugyanis nagyjából úgy változik, ahogy a leányzó hangulata. El lehetne most akár filozofálgatni azon is, hogy mennyire is van megírva életünk könyve előre, illetve mennyire függ a saját sztorink alakulása attól, hogy mi mit hiszünk az életünkről. De nekem ezen életem 29 éve elég volt már ahhoz, hogy ne legyek annyira fatalista. (Persze nyilván kellett hozzá az előző pár ezer is, hehe.) Bármikor bármiről-bárkiről úgy gondoltam életem során, hogy őrületes sorsszerű jelenséget kell látnom benne, az a személy-dolog úgy is viselkedett. Néha (néhaha!) persze kellett kicsit győzködni. (Kicsit... most szakad rám a plafon... vééérciki dolgokat tudok művelni, ha épp.) Az ilyen történetek végződnek mindig úgy, hogy az igazamat bizonyítandó gigászi küzdelmek után épp hátradőlnék, mikor is váratlan helyről érkezik a hatalmas (arcon-)csattanó. Szerintem ezekből még mindig nem tanultam eleget, simán bármi eszement ötletem mellett kitartok makacsul a végsőkig, de már nem a sorsot gyepálom érte mérgemben, hanem a saját elképesztő VÁLASZTÁSAIMAT. Ha nekem ez kell - mindig az őrültebbik, reménytelenebbik, járatlanabbik út -, hát legyen. De a könyv tanulságai közül ez volt a kevésbé ijesztő.
A sokkal-sokkal ijesztőbb az volt, ahogy egy velem egykorú lány elkezd iszonyatosan vénülni. Azon még csak a szemöldököm akadt fenn, hogy öregnek tartja magát. Én ilyet nem szoktam gondolni magamról. Mosolygok a lökött korombeli pasin, aki nem érti, hogyan bírom feldolgozni a tényt, hogy az én biológiai órám (szerinte) már ketyeg, az övé meg még nem. (Mondjuk úgy, hogy elképzelem, amint 46 évesen rohangál a frissen beiskolázott fia után a futballpályán...) És vicsorgok, mikor a férjezett, gyermekezett húgom piszkál azzal, hogy telik ám az idő. De még ha néha összeszorítja is a gyomromat a kétség a megvalósulatlan gyermekkori terveimet illetően, akkor sem gondolom a tükörbe nézve, hogy Tücsök, jesszus, de öreg vagy! Mert ha egy kicsit is belegondolok, hogy lehetne ez másképp is, akkor rájövök, hogy nagyon sokkal jobb, hogy mégis így van, ahogy.
Az külsőt érintő gondolatoknál is szomorúbb azonban, ha valaki öregesen gondolkodik és abban látja a nyugodt élet lehetőségét, hogy antiszociális magatartást vesz fel minden ismerősével szemben. Elfelejtkezik a családtagjairól, leépíti a barátait, kidobálja a megunt, vagy vélhetően előbb-utóbb úgyis megunásra ítélt pasikat. Mert egyedül annyival egyszerűbb. Ez első hallásra nagyon nem én vagyok. Kezdjük ott, hogy nekem eszem ágában sincs nyüzsgő irodai munkámat itt hagyni valami magányos kreatív alkotómunkáért. És nem a kreatívval van bajom. Még zenei szólókarriert sem tudok elképzelni, csak ha ott vannak mellettem a kulcsemberek, mert zenélni EGYÜTT jó. Másokkal, másoknak. A barátaim nélkül akár a jégnél is hidegebb kietlen univerzum légüres tere is körülvehetne, az se lehetne rosszabb állapot. Hapsi meg kell, ezt még nagymamám is mindig mondja. (Egy ideje nem érdekli, hogy hányadik esküvőm ígérete foszlik széjjel, csak "ugye van aki szeret téged?" - a jóég tudja mit ért pontosan ez alatt, de meg szoktam nyugtatni, hogy perszepersze.)
Amúgy a Tücsök MINDIG szerelmes, ez alap. Csakhát. Csakhát van olyan is, hogy épp nincs senki. Például nyáron is ott volt vagy három hét mosolyszünet, kietlen-kegyetlen állapotnak tűnt elsőre, aztán megacélozta kitinpáncélját a Tücsök, visszatuszkolta bele a darabokra hullott sebzett belső részeit és megállapította, hogy a végeredmény nem is olyan rossz. Tudjátok, van az a naaagy bölcsesség, amivel mindig traktálják a szegény szingliket, hogy szeressed önmagad, meg legyél kerek egész, mert különben hogyan várhatod el mástól, hogy ő is szeressen, meg kerek egész önmagát adja, és ne azt várja tőled, hogy betapaszd a sérüléseit a saját cafataiddal. (Romantikusan hangzik, ugye? :) ) Hát nyáron rájöttem, hogy mi ebben a nagy mondásban a trükk. Az, hogy ha sikerül megkedvelni magad, ha sikerül majdhogynem szerelmesnek lenni magadba, és elkezded magad nagyon, de nagyon jól érezni a saját bőrödben EGYEDÜL, akkor hirtelen rájössz, hogy valójában sokkal, de sokkal egyszerűbb egyedül jól lenni, mint párkapcsolatban. Magaddal nincsenek nézeteltéréseid, magaddal nem harcolsz a figyelmedért, az energiáidért, olyan tempóban élsz, ahogy te szereted és olyan dolgokat csinálsz, amihez neked van kedved. Na és EZ csak az igazán ijesztő.
Nem először volt ilyen tapasztalatom egy szakítás után, hogy eltelik pár hét, és egyszer csak megint ÉRZEM magam, minden apró részemet, a bőrömön innen és túl. Mintha kitisztulna az aurám, a más rezgései eltűnnek (bár az, míg ezek a megszokott rezgések távoznak, az baromira tud fájni), csak saját magam maradok, mint egy lebegő gömb és egyszerűen rám tör egy ilyen mámoros érzés. Két éve egy ilyen állapotból táncoltam vissza a korábbi kapcsolatba, azzal az óriási lelkesedéssel, hogy végre megtanultam micsoda jófej ember vagyok, és megmutathatom Neki is. A totális kudarc szép kifejezés a kísérletre, de csak az önirónia kedvéért írom, amúgy nem tartom azt az időszakot sem elvesztegetett időnek. Az egyetlen kifejezés, amit nem használnék rám az eset kapcsán, az a jófejség. A csoport - legyen az akár csak két ember közössége - nem egyenlő a tagjainak összességével. X + Y sosem egyenlő X + Y -nal, ehelyett a megoldás nagyjából (X értéke Y függvényében) + (Y értéke X függvényében), mely műveletben a "függvényében" szó alatt rengeteg tudatos és tudattalan elvárást, manipulációt, pillanatnyi lelkiállapotot, a sarki fűszeres bal fülcimpájának napi átlaghőmérsékletben mért dőlésszögét és egyéb felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan tényezőket kell érteni.
Ezek után lehetne az is a konklúzió, hogy hagyni kell az egészet a fenébe, és elmenni remetének valami sziklás görög kicsi szigetre, olajbogyót zabálni, feketére cserzeni a bőröm és feloldódni örök nyugalomban a tenger morajlásában.
De ott kezdtük ugye, hogy nekem mindig a nehezebb út a szimpatikusabb. Így hát boldogan folytatom ott, ahol abbahagytam, tanulva a türelmet és elfogadást, élvezve, hogy van aki az őrületbe kerget néha és viszont, de akivel soha egy percig nem volt kérdés, hogy számíthatunk-e egymásra, vagy hogy éppen ki a kiskifli és ki a nagy. Oszt lesz ami lesz, de most komolyan, nem sokkal fontosabb, hogy van ami van?
Szerkesztői megjegyzés: szeretettel várom a neves/névtelen kommenteket arról, hogy már megint mi a franc bajom van vajon, hogy az élet igenis szép, és hogy amúgy bocsi, bocsi, tarka, se füle-se farka az egész posztnak, és ez mind igaz is, igazából csak azt a hetet akartam megörökíteni, míg ezen a könyvön és hasonló dolgokon hüledeztünk a Bótossal. Augusztus vót, meg Sziget. Mondom én, hogy ez egy nagyon régen ígért iromány. Na. :)
Bejegyzések
