Kanada és a vízcsapok

Több mint 2000 km-es autókázásaink során volt alkalmunk elég rádióállomást végigpörgetni. Hallottunk mi a világon mindent: francia nyelvű country zenét, a capella gospell kórusokat, tuctuc tuctuct minden mennyiségben.

Íme a top3, ami elkerülhetetlenül felbukkant minden nap, ha nem az autórádióból, akkor egy gyorsétterem, benzinkút hangszóróiból, esetleg egy vízcsap gyanútlan kinyitásának következményeként. Azért bevallom érzelmesen, a szívemhez nőttek. (Kivéve az utolsót. Azért ejnyebejnye a feketeszeműborsóknak.)

Fúúúúúd

Mielőtt észak-amerikai nagyvárosokat ecsetelnék hosszasan (khm, khm, az ilyen kijelentéseim után szoktam szűkszavú bejegyzéseket írni...), muszáj írnom az itteni kajákról. Amiről igazából dióhéjban annyit tudnék mondani, hogy:

Tim Hortons, Tim Hortons, Tim Hortons!

Ez az az étteremlánc, ahol a két hét alatt legtöbbször megfordultam. Alapvetően azért, mert mire kijöttem, a Reklámszakemberek Gyöngye egészen különleges, már-már misztikus, addiktív kapcsolatot alakított ki a csirkesalátás szendvicsükkel. (Ami valami hideg zelleres-majonézes-csirkés izé, nem mintha tudnák itten ezek, hogy mi a majonéz, az ÉN zelleres-csirkés salátámról nem is beszélve...) Tim Hortons tehát gyorsétterem, van kb. 7 féle viszonylag egyszerű szendvicsük (csirkés-pulykás-baconos), kávé, tea, egyéb érdekes elnevezésű forróitalok, néhány levesük és RENGETEG süti. Most, hogy ezt így leírtam, be kell látnom, hogy a csirkesaláta tulajdonképpen egyáltalán nem ludas. A Boston Cream nevű, vaníliakrémmel töltött, csokival agyonöntött fánk annál inkább. Ezek párosával tűnnek el az amúgy első ránézésre csont és bőr pasiban, aki, ha jól belegondolok, elég ritkán nem éhes. Szerencsés alkat. Persze hogy, hogy nem, valahogy mindig engem is rábeszél a fent említett fánk juharszirupcukormázas tetejű tesójára. Elképzelni nem tudjátok, hogy micsoda kínokat kell itt nekem kiállni. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy tündibündi karácsonyi dobozokban árulják az éttermekben a Butter Fudge-ot meg a Maple Fudge-ot, amik a karamell manifesztációjának egészen új asztrometafizikokinetikai értelmezését teszik lehetővé, mert ilyen halmazállapot csak esetükben létezik: úgy folyékony, hogy közben szilárd. Tim Hortonról egyébként azt kell tudni, hogy  mielőtt elhunyt autóbalesetben, híres NHL hokijátékos volt, az agresszív fajtából. "Medveölelés" nevű hadműveletéről híresült pl. el, amivel gyakran ropogtatta az ellenfelek bordáit. Volt, aki csak úgy tudott szabadulni, hogy vállalva a botrányt, inkább megharapta. A hokizással keresett pénzét a gyorsétteremlánc megalapításába fektette, amely jelenleg több mint 3000 üzlettel rendelkezik csak Kanadában, de jutott belőle pár száz az Államokba is.

Mielőtt szegény anyáink szörnyülködésbe kezdenek, megnyugtatnék mindenkit, hogy mást is szoktunk enni. Voltunk pl. Wendy's-ben, mert az már régóta nincs otthon és hiányzott a chilijük. Persze ha már ott jártunk, kellett enni hamburgert, meg sült krumplit, meg kólát, lehetőleg extra adagot, úgyhogy a chilit végül másnap ettük reggelire, újramelegítve. Jójó, persze, reggelire csilit? - kérdezhetitek jogosan, de előző este nagyon sokat autóztunk még, úgyhogy igazából délben reggeliztünk. Ettünk még St.Hubert-ben is, ami olyan, mint a KFC, mindenféle csirkés cuccaik vannak, a cégérükön meg Kukori vigyorog csokornyakkendőben. Ők igyekeznek itt-ott felülpozícionálni magukat, mi is egy étlapos-pincéres-majdmiahelyedrekísérünk-éttermükbe ültünk be, ahol thai konyha is volt kiegészítésképpen. De a quebeci hotelünk éttermét is ők üzemeltették, picit elegánsabb belsőépítészeti megoldásokat alkalmazva és persze ott helyben vigyori-Kukori nélkül, csak az arany betűkbe foglalt nevüket feltüntetve. Nagyon szeretnénk még a mozgó török hotdogárussal találkozni a belvárosban, de nekem még sajnos nem volt hozzá szerencsém.

A helyzet az, hogy nyilván itt Ámerikában sztéket kéne ennünk non-stop, mondjuk a The Keg Steakhouse-ban, de ez egyikünknek sem elég vonzó opció. Apám pedig konkrétan megtiltotta, hogy rénszarvashúst egyek, mert az az egyik kedvenc állata, úgyhogy az is kimarad. Eszünk azért "házi" kosztot is. A lakótársaink között szinte mindenki európai vagy ázsiai, és vagy megállás nélkül főznek, jobbnál jobb kajákat, vagy rendezvényhelyszíneken dolgoznak és hordják haza a jobbnál jobb kajákat. Az egyik lakó szilveszterkor partit tartott és még két napig a tartományi hadsereg számára előállított ételmennyiséggel küzdött az egész ház. Mi a rántottánkkal arattunk sikert (mert egyszerűen zseniális ötlet hagymát rakni az unalmas tojás-bacon kombinációhoz!), valamint az újévi lencselevessel, amit aznap este agyondicsértek, de másnap reggeltől gondosan kerüli mindenki. Eszünk azért gyümölcsöt is, főleg, mert itt lehet kapni egészen értékelhető mangót, sőt, az egyik este még olivabogyós tonhalsalátát is összedobtam, friss salátaágyon.

Kicsit azért már várom, hogy a saját kicsi konyhámban alkothassak újra. :)

Juharszirupos sztori

Kérem szépen, ne is reménykedjetek, nem fogom elmondani, hogy kerültem Kanadába. Vagy mégis? Igazából nem volt bonyolult, felültem egy repülőre, ami átvitt Rómába, ott meg felültem egy másikra, ami kihozott Torontóba. Minden nap megesik az ilyesmi, csak eddig másokkal esett meg, most meg velem. Példának okáért, életemben eddig egyszer repültem, mikor egy kedves pilóta barátom úgy döntött, hogy el kell rugaszkodnom kicsit a földtől, mert szeretni fogom. Csak akkor egy kis géppel mentünk pár kört Dunakeszi felett. Most megint valaki nagyon kedves döntött úgy, hogy egészen nagy elrugaszkodásra is képes vagyok és azt is szeretni fogom. Valahogy néha mások tisztábban látnak, úgy tűnik, mert mindkét esetben igazuk volt. :)
Lehet, hogy közületek már sokan sokat repültek és untatni foglak titeket ezzel, de engem még minden lenyűgözött. Rettegve vártam a check-in-t, hogy majd mennyit kell sorban állni és megfelelőek-e a csomagjaim. Ehhez képest drága apukám, hogy egyszem pici, harmincéves, elképesztő dolgokat művelő lányát legalább még a magyar reptéren biztonságban tudja, rendkívüli hatékonysággal becsekkolt kb. öt perc alatt, még mielőtt megnyitották volna a többi velem utazó számára a pultot. Ráadásul egy business class feliratú pultnál, amit én még megközelíteni sem mertem volna. Csomag feladva, én meg mentem várakozni a várakozóba. Mindezt karácsony napján, hajnalban. Mert mikor máskor.
Aztán felraktak egy buszra, ami kivitt a római géphez, felszálltam a nagy jeges szélben és vártam, hogy induljunk. Picike Malév gép volt, pont egy röpke másfél órás útra elég. Kaptunk nagyítóval látható brióst, meg kávészínű forró italt, meg az ünnepre való tekintettel egy szaloncukrot. Ez utóbbit gondosan elcsomagoltam a szegény, önmagát Kanadába száműző Reklámszakemberek Gyöngyének, hogy vigyek má' egy kis hazait. Apám legnagyobb rémületére az ablak mellé kértem a helyemet, de engem ez egyáltalán nem zavart, egész úton lenyűgözve bámultam a különböző típusú felhőket.
Rómában a leszállás kissé megviselte a jobb fülemet, de már egy fokkal nagyobb magabiztossággal vonultam végig a Fiumicinón, mint Ferihegyen. Pedig kellett gyalogolni eleget, a legeslegutolsó váróban volt a torontói gép beszállókapuja. A váró elég ijesztő hely, meg kellett állapítanom, hogy a legtöbb utassal nem találkoznék egy sötét sikátorban. (Asszem még nem voltam elég nemzetközi hangulatban, ez a kezdeti merevség idekint elég gyorsan enyhült. Toronto nagggyon multikulti.)
Újabb buszozás, jeges szél és egy Boooeeing. Innen már az Alitalia vitt, akik úgy tűnik lelkesen alkalmaznak életunt sztyuikat, bár nagyon empatikus perceimben beláttam, hogy nyilván egy-két év után semmi felemelő nincsen abban, ha fél napokat tölt az ember a levegőben összezárva egy csomó rendetlennél rendetlenebb mindenféle nemzetiségű népséggel, főleg nem karácsony napján. A gép hátuljában ültem, úgyhogy leszállás után volt szerencsém végigtekinteni azt az iszonyatos kuplerájt, amit egyes utasok képesek maguk mögött hagyni. :)
Amúgy a repülős kaja nagyon vicces, az olaszok nagyon igyekeztek a saját konyhájukkal domborítani, volt lazacsaláta, lasagna, paradicsomszószos csirke, pizza... Félek is a holland légitársaságtól a visszaúton, remélem nem akarnak majd nyers sózott hallal etetni...
Az ebéd után volt jó hosszú csendespihenő. Én megvártam az Eat, Pray, Love-ot, aztán sikerült elaludnom, csak a leszállás előtti "snack"-re ráztak fel a kedves albán nagyik, akik előttem levő sorban ültek és akikkel többször kedvesen elbeszélgettem az út elején, már amennyire a kézzel-lábbal mutogatunk és mosolygunk akció beszélgetésnek minősül.
Végül hipp-hopp elrepült (képzavar) a hátralévő egy óra és már landoltunk is Torontóban. Ezt persze meg sem érezte a fülem. Kissé nehezen sikerült átjutnom a különböző ellenőrzési pontokon, még az Immigration Office-ba is beküldtek, hogy beszéljek egy harmadik faggatózásmániás paranoid kanadaival, aki végre elhitte, hogy tényleg hazamegyek nemsokára. Azért előtte jól megnézte a repjegyemet meg az útlevelemet. Márcsak a Csibor matricákkal könnyedén azonosíthatóvá tett bőröndömet kellett megtalálnom és irány az EXIT. Ahol már vártak, mondjuk úgy, hogy nem kicsit. :)
No, most hirtelen ennyit, bár ez másfél hete történt, azóta meg láttam Torontón kívül Montréalt, Québec-et, Ottawát, a Niagarát és Port Dalhousie-t, de hagyok mesélnivalót későbbre is. Most ugyanis megyünk éccakai városnézésre, mer ezeket a sok nagy tornyokat itten olyan szépen ki tudják világítani.