Nyilvános

Péntek reggel azt olvastam, hogy Stitch In Public Day van aznap. Ki nem maradnék ilyen hülyeségből. (A kamera másik végén álló Eszter barátném talán igen, de őt meg belerángattam.) 

 

Bötyárkodás, 3. rész

Harmadik nap délelőtt, mivel úgyis kirakták a szűrünket a szállóból, csomagostul elindultunk kulturálódni. Először is megtekintettük a Tájházat, ahol ugyan a Bakony népművészetéről* nem sokat tudtam meg, de ahogy már az ilyen helyen lenni szokott, láttunk jó sok innen-onnan összehordott régi használati tárgyat. Volt például jó néhány század elején divatos konyhai falvédő. Általában ezek piros vagy kék hímzőfonállal készültek, de itt akadt egészen modern színes, törpés mintás is. A kedvenceim mégis ezek:

(* A helyzet az, hogy ez NEM a Tájház hibája. Én népművészet alatt kizárólag a tájegységek szerinti hímzésstílusokat értem, mert az érdekel.)

Hirtelen Tájházlázat kaptunk, így elcsíptük A DÉLELŐTTI buszt, amely Zirc felé megy és ott is néztünk egy kis népművészetet a Reguly Antal Múzeumban. Az állandó kiállítás egyik fele arról szól, hogy Reguly Antal, iskolái végeztével elindult Prágába, majd véletlen az Uralban találta magát. Gyanítom ő is azzal a Bakony térképpel közlekedett, amivel én. De legalábbis hozzám hasonló kvalitásokkal rendelkezik földrajzi tájolásból. A finn-ugor kutatásainak emlékeit elnézegetve arra jutottam, hogy az egész elmélet tévedése onnan eredeztethető valószínűleg, hogy sok tudós kortársához hasonlóan eredetileg Reguly is német anyanyelvű volt, és az akkoriban használatos fonetikus (értsd: itt-ott sch-kat is tartalmazó) magyar helyesírás néhol tényleg emlékeztet az arra élő népek kiejtésére. No de ki vagyok én, hogy belekotyogjak a nagy történészek dolgaiba. 

A kiállítás másik fele népművészetről szól, egy padlásnyi szerszám és berendezési tárgy alkotja, köztük  néhány hímzett textília, amiből a Luczinak a legjobban a "párnahéj" kifejezés tetszett.

A zirci Arborétumot is megtekintettük, jót sétáltunk benne. Sajnos bőven találkoztunk vihar által kidöntött fákkal, melyek valószínűleg több száz éve álltak már ott. Most kicsit ledőltek pihenni. :(
Az Arborétumnak egyetlen hiányossága van: nincs csibor a tóban. Mondjuk én sem szívesen laknék benne.

Zircről meg kellett állapítanunk, hogy valószínűleg valamely apátsági szép hagyománynak köszönhetően, ez a kenyér és bor városa. Ugyanis. A főtéren és környékén, mely a város 60%-át teszi ki, 6 pékségen, 2 szupermarketen és két hamburger kínálattal rendelkező falatozón kívül a következő típusú vendéglátóegységek találhatóak csak:

• kocsma
• presszó (= kocsma, kávékínálattal)
• kisvendéglő (= kocsma, chipskínálattal)
• vendéglő (= egykori étterem, ma konyha nélkül üzemel, vagyis kocsma)

Étterem is van valahol, egy-két városszéli panzióban állítólag akad. 

***

Mí & máj frendsz rovat:
Tücs: -Vegyünk ásványvizet is a boltban?
Lucz: -Ne vegyünk, majd veszünk indulás előtt hideget, ott a buszmegállónál az Eszterben. Vagy mi. Marcsi Csemegében.
Tücs: :)

Én, a (mese)hős

Két hőstettet vittem véghez múlt héten:

1. A tavasz tiszteletére elmentem újra step-aerobicra. Vagy ahogy a Bótos mondaná: amazonkodtam. Pár hónap kihagyás után ez igazán hősi tett, éreztem is rendesen, hogy lassabban fogom fel a lépéseket és jobban kell a zihálásra koncentrálni. Vivi, a kedvenc oktatóm, a viszontlátás örömére tíz perc extra hasizomgyakorlattal is boldogított minket, megérdemelten. Igen, fájt. De úgy kell nekem. A step-aerobic akkor is vicces dolog.

2. Pénteken végre ellátogattam a Hagyományok Háza hímzőkörébe. Egy ideje kacérkodok ezzel is, mert ha már hímzősblogot vezetek, akkor nem ártana nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is kiművelni magamat. Majd írok erről korrekt szakmai beszámolót a Varródobozra, itt inkább a kalandjaimat szeretném megosztani. Kettőre mentem, délután ötkor repkedtem, leginkább a belélegzett hígítótól, úgy, hogy egy öltést nem hímeztem végül is, de ne rohanjunk ennyire előre.
Rólam tudni kell, hogy minden alkalom, mikor egyedül kell mennem valami ismeretlen helyre, megrémiszt kicsit. Hülye dolog tudom, olyan vagyok, mint egy ötéves, akit először küldenek a boltba egy kiló kenyérért. Szóval már előző nap ezen kattogtam, hogy jajj, most majd megyek, jajj, ismeretlen emberek, jajj, ismeretlen helyszín. De összeszedtem magam és halált megvető bátorsággal beléptem azon a hatalmas kapun. Innentől olyan érzésem volt, mintha egy népmesébe csöppentem volna: hegyen-völgyön, különböző birodalmakon keresztül kellett átjutni, több sárkánnyal megküzdeni, mire eltaláltam végre a legfelső szint egyik eldugott szárnyába, ahol az utolsó sárkány közölte, hogy haladjontovábbkérem és a következő teremben ott várt a Jótündér. A Jótündér kedvesen mosolygott és iszonyúan elfoglalt volt. Mert a mesebeli hímzőkörben rengeteg néni üldögél és rengetegféle dologgal foglalkoznak. A rengeteg nagyon kedves nénin kívül voltunk négyen fiatal lánykák és egy fiatalka ifjú. A legtöbben éppen a subrikálás rejtelmeiben merültek el, de ezzel párhuzamosan készült többféle keresztszemes, palóc és úri hímzés is. Én nagy szemtelenül bejelentettem, hogy rábaközi mintákkal szeretnék foglalkozni. Jótündérnek fennakadtak a szemöldökei ekkor merészség hallatán, de aztán előrántott egy hatalmas mappát és elmerülhettem a szebbnél szebb mintaívekben. Mire kiválasztottam a nekem tetsző (természetesen madaras) mintát el is telt az első óra. Utána elzavartak lepedővászonért és normális meggypiros fonalért, mert amit vittem, az természetesen nem volt megfelelő. A Jótündér már csak ilyen. Teljesíti a kívánságom, csak előtte ki kell állnom néhány próbát. Mást ne mondjak Víziváros megmutatta igazi arcát, mert szakadt az eső. Én meg ugye gyalog, kapucniban. Útközben szereztem a Mária téren hamuban sült tökmagos pogácsát, az igazi szegényvándor fílinghez. Először sajnáltam kicsit, hogy a Corvin térről csak a Széna téri méteráruig kell sétálnom, mert bár csábítóan közel van oda a Fény utcai piac, ahol remek gyöngyhagymát tudtam volna vásárolni a vacsorához, de úgy sejtettem, hogy nem fogok még emiatt is kitérőt tenni. Aztán miután kivártam a soromat a kelmeboltban és elmondtam mit szeretnék, akkor a jóságos öreganyó összecsapta a két kezét, hogy "jajjaranyom, háménemmondtaazonnal, hátittencsakelasztikusattartunk, mennyenáltalapiacraaröltexbe". Hát általmentem. És vettem gyöngyhagymát is. Ezzel el is telt a második óra, ráadásul bőrig áztam, de a zsákmány megvolt. Jutalmul jött, amiről azt gondoltam, hogy én ilyet már biztos soha életemben nem fogok csinálni, mert ilyen már csak a népmesékben van: előnyomtam a mintát! A kilyuggatott pauszpapírt szépen fonákával felfelé ráhelyeztük a vászonra, kék színű porfestéket oldottunk hígítóval, majd egy rongyból készült nyomóbabával átdörzsöltük a mintát, így a lyukak helyén átfolyik a festék és kijelöli az utat a hímzőfonál számára. Már így önmagában is nagyon szép, főleg a hígítógőz mámorában, rögtön úgy érzi az ember, hogy a hímzéssel ezen már csak ronthat. Aztán még kellett egy nyomat a szimmetrikus minta egyik feléről, ahová a Jótündér berajzolgatta az öltéstípusokat, mert a rábaköziben nagyon sokféle van. Nagyon szépet rajzolt nekem, végig repesett a szívem közben, csak közben lejárt a harmadik óra, mindenki elindult haza és már nem maradt idő gyakorlatba is átültetni a zelméletet, úgyhogy mostan nem merem elkezdeni az öltögetést, csak nézegetem, nézegetem a kékpöttyös madaraimat... Aztán hazamentem és hímzettem egy tiri-tarka tornacipős kukacot a Hugom nagyobbik keresztlányának a rózsaszínű, pillangós tornazsákjára, mert most lett hatéves, már mingyá megy iskolába és hivatalosak voltunk a szülinapi zsúrra. Mindenki el volt tőle ájulva, de én tudom, hogy ha a Jótündér meglátná, ő is elájulna, mert annyi szebb népi minta van, mint ezek a modern nyugati csiricsárék. És igaza lenne, de egy királylánynak akkor is jár, ami jár.

A lepipálhatatlan

Sanyi nagyon lelkesen érdeklődött az országos hímzőkörutamról, majd felhívta a figyelmemet egy egészen egyedi falvédőre:

Mit mondjak, hosszú percekre garantálta a jókedvet. Sőt, megyek, kicsit most is fetrengek még a földön. :)