Liebe, liebe Schweiz! :)

Újabb dolog, amiért szeretni lehet ezt az országot: kiderült, hogy van humoruk is. ;)

Juharszirupos sztori

Kérem szépen, ne is reménykedjetek, nem fogom elmondani, hogy kerültem Kanadába. Vagy mégis? Igazából nem volt bonyolult, felültem egy repülőre, ami átvitt Rómába, ott meg felültem egy másikra, ami kihozott Torontóba. Minden nap megesik az ilyesmi, csak eddig másokkal esett meg, most meg velem. Példának okáért, életemben eddig egyszer repültem, mikor egy kedves pilóta barátom úgy döntött, hogy el kell rugaszkodnom kicsit a földtől, mert szeretni fogom. Csak akkor egy kis géppel mentünk pár kört Dunakeszi felett. Most megint valaki nagyon kedves döntött úgy, hogy egészen nagy elrugaszkodásra is képes vagyok és azt is szeretni fogom. Valahogy néha mások tisztábban látnak, úgy tűnik, mert mindkét esetben igazuk volt. :)
Lehet, hogy közületek már sokan sokat repültek és untatni foglak titeket ezzel, de engem még minden lenyűgözött. Rettegve vártam a check-in-t, hogy majd mennyit kell sorban állni és megfelelőek-e a csomagjaim. Ehhez képest drága apukám, hogy egyszem pici, harmincéves, elképesztő dolgokat művelő lányát legalább még a magyar reptéren biztonságban tudja, rendkívüli hatékonysággal becsekkolt kb. öt perc alatt, még mielőtt megnyitották volna a többi velem utazó számára a pultot. Ráadásul egy business class feliratú pultnál, amit én még megközelíteni sem mertem volna. Csomag feladva, én meg mentem várakozni a várakozóba. Mindezt karácsony napján, hajnalban. Mert mikor máskor.
Aztán felraktak egy buszra, ami kivitt a római géphez, felszálltam a nagy jeges szélben és vártam, hogy induljunk. Picike Malév gép volt, pont egy röpke másfél órás útra elég. Kaptunk nagyítóval látható brióst, meg kávészínű forró italt, meg az ünnepre való tekintettel egy szaloncukrot. Ez utóbbit gondosan elcsomagoltam a szegény, önmagát Kanadába száműző Reklámszakemberek Gyöngyének, hogy vigyek má' egy kis hazait. Apám legnagyobb rémületére az ablak mellé kértem a helyemet, de engem ez egyáltalán nem zavart, egész úton lenyűgözve bámultam a különböző típusú felhőket.
Rómában a leszállás kissé megviselte a jobb fülemet, de már egy fokkal nagyobb magabiztossággal vonultam végig a Fiumicinón, mint Ferihegyen. Pedig kellett gyalogolni eleget, a legeslegutolsó váróban volt a torontói gép beszállókapuja. A váró elég ijesztő hely, meg kellett állapítanom, hogy a legtöbb utassal nem találkoznék egy sötét sikátorban. (Asszem még nem voltam elég nemzetközi hangulatban, ez a kezdeti merevség idekint elég gyorsan enyhült. Toronto nagggyon multikulti.)
Újabb buszozás, jeges szél és egy Boooeeing. Innen már az Alitalia vitt, akik úgy tűnik lelkesen alkalmaznak életunt sztyuikat, bár nagyon empatikus perceimben beláttam, hogy nyilván egy-két év után semmi felemelő nincsen abban, ha fél napokat tölt az ember a levegőben összezárva egy csomó rendetlennél rendetlenebb mindenféle nemzetiségű népséggel, főleg nem karácsony napján. A gép hátuljában ültem, úgyhogy leszállás után volt szerencsém végigtekinteni azt az iszonyatos kuplerájt, amit egyes utasok képesek maguk mögött hagyni. :)
Amúgy a repülős kaja nagyon vicces, az olaszok nagyon igyekeztek a saját konyhájukkal domborítani, volt lazacsaláta, lasagna, paradicsomszószos csirke, pizza... Félek is a holland légitársaságtól a visszaúton, remélem nem akarnak majd nyers sózott hallal etetni...
Az ebéd után volt jó hosszú csendespihenő. Én megvártam az Eat, Pray, Love-ot, aztán sikerült elaludnom, csak a leszállás előtti "snack"-re ráztak fel a kedves albán nagyik, akik előttem levő sorban ültek és akikkel többször kedvesen elbeszélgettem az út elején, már amennyire a kézzel-lábbal mutogatunk és mosolygunk akció beszélgetésnek minősül.
Végül hipp-hopp elrepült (képzavar) a hátralévő egy óra és már landoltunk is Torontóban. Ezt persze meg sem érezte a fülem. Kissé nehezen sikerült átjutnom a különböző ellenőrzési pontokon, még az Immigration Office-ba is beküldtek, hogy beszéljek egy harmadik faggatózásmániás paranoid kanadaival, aki végre elhitte, hogy tényleg hazamegyek nemsokára. Azért előtte jól megnézte a repjegyemet meg az útlevelemet. Márcsak a Csibor matricákkal könnyedén azonosíthatóvá tett bőröndömet kellett megtalálnom és irány az EXIT. Ahol már vártak, mondjuk úgy, hogy nem kicsit. :)
No, most hirtelen ennyit, bár ez másfél hete történt, azóta meg láttam Torontón kívül Montréalt, Québec-et, Ottawát, a Niagarát és Port Dalhousie-t, de hagyok mesélnivalót későbbre is. Most ugyanis megyünk éccakai városnézésre, mer ezeket a sok nagy tornyokat itten olyan szépen ki tudják világítani.

Sihuhu

május: Zugló
július: Tokaj, Debrecen
szeptember: Kelenföld, Gárdony, Keszthely, Balatonszemes
december: Debrecen
március: Vác

Csak egy kis visszatekintés az elmúlt évben igénybe vett közalkalmazotti vasúti kedvezmény állomásaira. Sok mindenről tudna mesélni ez az "utazási utalvány" nevű papír, de most kaptam egy újat, úgyhogy újra tiszta lappal indulok.
Remélem ezen még több Balcsi környéki pecsét lesz, meg egy pirosvonatos, ami a Duna-kanyarba megy, meg sok olyan hely, ahol szép hímzések vannak, vagy bringautak, esetleg mindkettő. :)

Egy kismalac Erdélyben

Tyű, azt a mindenit, már majdnem tíz napja hallgatok... Ebből mondjuk hármat Erdélyben töltöttem a Lájthózzal, most meg negyedik napja élvezem a hebalmi nyugit. A kettő között meg két napig mostam-pakoltam, felköszöntöttem Balázst és Noját, akiknek egy nap van ugyan a zülletésnapjuk, de két külön este sikerült csak ünnepelni velük. A maradék kevés időben meg érthető módon az ember nem a laptopját ölelgeti.
Hebalmról majd külön, Erdélyt meg úgysem lehet szavakkal visszaadni. Nézzétek meg, hogy milyen szép volt és hogy mit is csinált Malacka, ami miatt nem tudott elmenni a Fáklyás koncertre.

Fairwell

Igen kérem, sajnos kérem, legőszintébb sajnálatomra kérem, igen, jól hallották Hölgyeim és Uraim, nem leszek ottan a szombati Fáklya klubos Malacka és a Tahó koncerten. Meréppen Erdélyben leszek a Lájthózzal. Merazélet kegyetlen. Aki Csíkszeredán jár ugornyon be meghallgatni minket. Helyettem viszont lesz egy egész Tücsökraj, igaz ők a Maszkurát kísérik.

Kéretik értem krokodilkönnyeket hullatni. És menjenek el maguk azért, mert jó lesz az így is. És vigyenek magukkal egy befőttesüveget (lehetőleg Party mix vegyes vágott savanyúságosat) és rakjanak bele ciripelő tücsköt és adják oda a Borovitznak, hogy inkább ne sírjon ő mégse. Minél több befőttesüveg, annál jobb, mer akkor a Malackának is lesz Tücsökraj.
Köszönöm.
Erdélyről majd természetesen írok beszámolót.

MÁV-STOP

Belföldi IC-n utazni egy élmény. A mozdonyvezető bácsi, vagy a kalauzbácsi, vagy ki tudja kicsoda minden állomás előtt lyukat beszél az utasok hasába, aztán minden állomás után lyukat beszél az újonnan felszállók hasába, közben ding-dong zene is megy... csak a nemzetközi tájékoztatás döcög még egy kicsit. Debrecentől a Nyugatiig angol nyelven pl. csak Ferihegy előtt mondanak be bármit is, az is eléggé minimál fordítás:

"Dingdongding! Tájékoztatom a kedves utasainkat, hogy hamarosan Ferihegy állomásra érkezünk. Kérem, hogy a Ferihegyig utazók kezdjenek el készülődni a leszálláshoz. Köszönjük, hogy utazásukhoz a MÁV-START szolgáltatásait vették igénybe, további kellemes blablablablabla."

"Dingdongding! Ferihegy stop. Bye."

Lényegretörőnek lényegretörő, de szinkrontolmácsnak azért még nem küldeném a pasast.

Long train running hazafelé

Azt hiszitek hazafelé sokat aludtam? Ha! Ha-ha-ha!
Éjfél előtt pont elszunyókáltam és álmomban misztikus német nyelvű meséket hallottam... aztán kicsit felriasztott a mellém telepedő két svájci hódeszkás srác és akkor rájöttem, hogy a másik ablak alatt konkrétan ott ül az alpesi erdők szelleme. Nagy varázslóköpönyeg volt rajta, és halványzöld kalap, teletűzdelve az ősz minden színében pompázó levelekkel és bogyókkal. Dőlt belőle a mondanivaló, és olyan hangosan beszélt, hogy az egész kocsi hallotta. Leginkább valami teremtésmítoszról mesélt, gyönyörű német rímekbe szedve (ilyennek eddig csak akkor találkoztam, mikor Goethe verset tanultam eredetiben: félő volt ugyanis, hogy bekerülök az OKTV második fordulójába, de aztán felesleges parának bizonyult ez is), meg sokszor emlegette, hogy Afrikát az afrikaiaknak, és hogy az emberiség mindig is létezett, a kezdetektől fogva. Sajnos csak egy megállót jött velünk, így aztán Bludenz után mindenki kénytelen volt jobb híján visszaaludni.
Helyét elfoglalták a hódeszkás fiúk, hogy ezáltal mindhárman kényelmesebben utazzunk, így történhetett, hogy Innsbruckban két nagydarab román pasi telepedett mellém. Illetve az egyiknek a fele kábé rám. Túlélhető volt, mert mindig kedvesen mosolyogtak, meg "Madam"-nak szólítottak, mikor fél óránként megkérdezték, hogy mikor érünk már Budapestre, de az átható dohányszagukat rosszul viseltem. Annyi enyhülést hozott a bécsi megálló, hogy a hódeszkás fiúk leszálltak, és az így felszabaduló négy üres hely vonzóbbnak bizonyult számukra az én kómás-csapzott társaságomnál. Mosolyogni és mádámozni végül is tudtak a túlsó ülésekről is.
A magyar szakaszon már gyorsan repült az idő, főleg mert rengeteg telefont kaptam, hogy megérkeztem-e már és jó volt-e, stbstb. Ja, és muszáj megemlítenem a Kini-anyu által csomagolt sajtos-szőlős szendvicset... mmmm....
Azért a zuhany otthon, azt megint csak életmentőnek bizonyult. A vonaton valahogy extrán lestrapálódik az ember.

(Azt ne higgyétek, hogy az íráshoz hatalmas fantázia kell... Az életben simán történik épp elég meglepő és abszurd dolog.)

Gasztronap Zürichben

A szombati napot a gasztronómiai élvezeteknek szenteltük. (Jójó, én igazából az egész hétvégét...) Jó későn keltünk és kiadós reggelivel igyekeztünk magunkhoz térni. A városba érve, mint jól nevelt előző nap kiképzett idegenvezető megmutogattam a Grossmünstert és a Fraumünstert Heninek és Zsófinak, de most kicsit alaposabban megnéztem én is. Kini is csatlakozott, és elkalauzolt minket a világ egyik legjópofább konyhai felszerelés boltjába. Nehezen fogtam magam vissza, de végül is "csak" az unokaöcsémnek vásároltam babapoharat meg kanalat. (Cuki színes kockás elefánt van rajta, jóvanna. A hugomék elolvadtak tőle.)
Míg a lányok felfedezték a Kunsthaust, mi Kinivel ellátogattunk a Pie Shop nevű helyre, ahol egyrészt isteni angol piték vannak (mi pork&apple-t ettünk), másrészt aznap különleges eseményként Kini szakácstanárai, Jack és Silvia árulták az isteni saját készítésű csokibonbonjaikat. Kaptunk kóstolót, és hát azt kell mondjam, hogy a lime-ginger és az earl-grey ízesítés messze a legtutibb bonbontöltelék, amivel valaha találkoztam.
Mindez még nem volt elég, elmentünk a két nagy csokiboltba bevásárolni (Merkur és Sprüngli) utána pedig sajtfondüt csipegettünk egy remek étteremben. A csipegetést úgy értsétek, hogy egy hatalmas fazék gőzölgő sajtszószt tüntettünk el négyen kb. két vekni kenyérrel. Diétás cucc.

A vasárnapot kicsit lazábbra vettük, így aztán csak a kiadós reggeli (Kini saját sütésű kalácsával) és a Starbucks maradt bűnözésként. Hehe. Viszont elmentünk egy szuper múzeumba, a Rietberg-be, ahol a világ távolabbi tájainak művészete van alaposan képviselve. Az időszaki kiállítás eléggé leszívta az agysejtjeinket, ugyanis a Rama herceg és felesége, Sita történetét elmesélő 65 képből álló sorozatot megtekinteni is strapás, nemhogy a teljes sztorit felfogni... A lényeg, hogy önkéntes száműzetésbe vonultak, lekaszaboltak mindenféle démont, elrabolták, kiszabadították, véres háborúkat vívtak... a részeg majmokról és a medvékről meg inkább nem is beszélek...

Este Kinivel megnéztük a MammaMiát aztán még pár órát énekeltünk Andrisnak duettben. Szerintem értékelte. :) Annyira kedvesek voltak, hogy kikísértek késő este a pályaudvarra. Egyáltalán: nagyon-nagyon tündéri házigazdák! Kinikém, nagyon szép hétvégém volt, köszönöm!!

No és akkor hamarosan: vonatút hazafelé...

Grüzi!

Hát megérkeztem péntek hajnalban Zürich Hauptbahnhofra, búcsút intettem alpesi asztalos barátomnak (még a nevét sem tudom, ejnye) és megkerestem Kinit a peron forgatagában. Egy hős volt, hogy hajnalok hajnalán értem jött. Hazamentünk reggelizni, aztán ő ment dolgozni én meg emberi formámat visszanyerendő zuhiztam egy jót, aztán egy térképpel elindultam a felfedezni a várost.
A villamosról leszállva az első utam egy könyvesboltba vezetett. Aztán még jópár hasonlót végigböngésztem, de szerencsémre nem találtam olyan jó kis népművészeti hímzésmintagyűjteményeket, mint Ausztriában. Nagyon szép idő volt, úgyhogy kb mindenhova gyalog mentem. Benéztem a híres templomokba: a Grossmünsterbe és a Fraumünsterbe. Ez utóbbinak hat üvegablakát Chagall festette. Elcsábultam egy Starbucks kávéra (kb. minden második sarkon van Starbucks, egy idő után nem lehet már ellenállni...), Gingerbread Latte névre hallgatott a kompozíció, isteni mézeskalács íze volt.
Ebédre a Google-ba voltam hivatalos, viszonylag könnyen megtaláltam az épületet. Sajnos első dolguk volt aláíratni velem egy egyezményt, hogy nem fényképezhetek az épületben és minden ott látott dolgot bizalmasan kezelek. Úgyhogy nézzétek meg ezt itt, mert ezek hivatalos fotók, és higgyetek el mindent, meg még azt is, amit hozzáképzeltek. És igen, csúsztam én is tűzoltópóznán, bár kellett egy kis bíztatás.

Délután múzeumokat látogattam. Elsőként a zürichi Nemzeti Múzeumot, aminek a felét épp renoválják, de így is rengeteg fegyvert és régészeti kacatot sikerült oda bezsúfolni. (Zimbi most felszisszent, idáig hallom.) Nekem a régi varrófelszerelések tetszettek a legjobban meg a vásári jelenetben az az árus néni, aki szép kalapszalagokat meg ruhakapcsokat árult. 5 körül a Kunsthaus Zürichben estem össze majdnem a fáradtságtól. Az olasz divizionistákról szóló időszaki kiállítást még használható aggyal néztem végig, aztán már csak ide-oda kóvályogtam régi és modern; olasz, francia, svájci; képek és egyéb installációk között; három szinten lépcsőzve körbe-körbe... Négy éve nem gondoltam volna, hogy egyszer egy Kandinszkij képtől derül majd fel az arcom, vagy hogy hálás leszek egy Robert Zünd erdei tájképért, mert az elé olyan jó le lehet rogyni pihenni. Láttam csomó gitáros Picasso képet, meg egy olyan Dalít, ahol a nőnek virágcsokor a feje. Most kicsit sajnálom azt is, hogy nem lesz Magritte kiállítás a Szépműben mégsem, mert olyan a képi világa, mint Terry Gilliamnek. (Aki megkérdezi, ki az a Terry Gilliam, azt megeszem reggelire!)
Múzeum után még egy csomót bóklásztam, ettem rengeteg sült gesztenyét, és vettem a Merkur csokiboltban igazi kézműves csokit. Ott öntik helyben, és kis darabokra törve árulják a hatalmas táblákat. Pörkölt mandulás étcsokit vettem. Azt hittem szeretem a csokoládét, de eddig nem is tudthattam, hogy mi az a csokoládé. De jól sejtettem: tényleg szeretem. :)
Este kimentünk a reptérre Kinivel, hogy begyűjtsük Zsófit és Henit, akik szépműs kollégák és egy bázeli konferenciára jöttek Svájcba. A konferencia ugyan csak hétfőn kezdődött, de a cél pont az volt, hogy előtte legyen egy jó kis csajszis hétvégénk. Ennek megvalósításához tökéletesen jó kezdést választottunk: Kini terülj-terülj asztalkámat varázsolt otthon négyféle sajttal, szőlővel és kenyérrel, nálam meg volt véletlenül egy üveg hilltopféle cserszegi fűszeres.
Azért az élmények megtették hatásukat: a vacsi után bealudtam a fotelben beszélgetés közben. :)

Long Train Running to Zürich

Tényleg kaptam laptopot! :) Így aztán, amíg töltögetem felfelé a képeket (a kölcsönfényképezőgépemről... mindent nem lehet egyszerre beszerezni...), addig írkálhatok nektek az eddigi napjaimról. Volt nálam jegyzetfüzet a vonaton, úgyhogy megpróbálom egy az egyben közzétenni a 12 óra zötykölődés gondolatmenetét. Kis utólagos cenzúra előfordulhat. :)

18.00-
12 órát utazom, hogy elég messze kerüljek a saját életemtől. Máris hiányzik. Illetve még nagyon hiányzik. Most is azért írok (kézzel!), mert ez is egy függőségem. Csak 3 napot nem leszek itt, de ez is komoly kihívásnak tűnik. Se gitár, se megszokott társaság, se klaviatúra.
Függő vagyok, kedveseim. Már azon is meghatódtam, hogy legalább Virág, Pali, Patrik és Petike velem utaznak, benne a frissen vásárolt Nők Lapjában. Meg küldtem egy csomó sms-t nektek, pedig még el sem hagytam Budapestet. Tatánál már két versszaknyi új dalszövegem volt, meg egy tök új dalötlet. Közben meg érzem, hogy nagyon is szükségem van az utazásra, meg már nagyon várom, hogy Kingával találkozzak. Néha érdemes pár száz kilométerről nézegetni az otthon zajló életemet.
Ez hirtelen picit ijesztő, máris kapaszkodókat keresek. Olyan, mintha horizontális kötélugrást haljtanék végre: egy lassított banji-jumping. :) Fokozatosan távolodom a megszokott biztonságból és egyre kétségesebb, hogy valóban biztonság-e. Mi van, ha nem vár senki haza? Ezt gondolom, ha félek, aztán meg rájövök, hogy várnak. Valahogy nekem minden utazás egy ilyen fura tisztulási folyamat. Kikerülök a saját hóviharomból és kicsit leülepednek a kavargó gondolat-pelyhek. Hazaérve már egy csendes behavazott, kissé megfagyott táj fogad majd, ahol jobban látszik, hogy milyen irányba érdemes elindulni.
Anyukámmal cseteltem délután (modern anyám van, tud ilyet is), és írtam, hogy legalább lesz időm az út alatt végiggondolni az életemet. Következő válasz jött: "Szia, ez nem anyád, én vagyok. 12 óra nem elég végiggondolni az életed." Drága jó apukám! :) Mondtam neki mindjárt, hogy lehet, hogy még sok is.
Még Győrben sem vagyok, de már zsibbad a fenekem. Rémes, nem? :) Egy órát már végül is elvertem valahogy, most elkezdek enni, az is program.

19.00-
Na, ettem meg olvastam. Renée Zellweger még mindig szingli. De eljátszaná a B.J. harmadik részét. Egészségére.

20.00-
Na, most estem neki egy zacskó sárga M&Ms-nek. Micsoda kaland ez az út! Össze vagyok zárva a saját gondolataimmal fél napra... Azon elmélkedem (többek közt), hogy mennyi minden zajlik egyszerre a világban. Én itt ülök a vonaton, az oroszlán meg lehet, hogy éppen vadászik a bozótban. Vagy horkol. Ilyen alapon tényleg egy pillanat az élet, minden egyszerre történik, mert mindig minden megtörténik minden pillanatban. Kész őrület. :) Tudtok követni?
Na, jól leszórtam az ölemből az összes csokit. Szanaszét gurultak a kis színes bogyók. :( Az egy sorral arrébb szembeülő helyes svájci srác nagyon jól szórakozik rajtam. Kár, hogy már olyan közel negyvenes. És a mamájával utazik. Ez lehet, hogy inkább rossz pont, nem? Na mindegy Timikém, azért ezt elkönyvelhetjük egy MAJDNEMnek...

21.00-
Már Bécsben vagyok. Leszállhatnék csavarogni, de most inkább mégsem. Már csak még háromszor ennyi... eh... Majd jövök Bécsbe decemberben. Most jut eszembe, semmit nemtok Zürichről. Úgy indultam el, hogy majd rábízom magam Kinire. Múzeumba biztos megyünk, meg valami forralt bort is emlegetett. Az osztrák vonatok szép pirosak. Figyeltétek már?
Asszem hímezni mégsem fogok már. Majd jól a fülembe nyomok egy kis Coldplayt aztán bealszom. Már ha hagynak. Bécsben tele lett a vonat, és mindenki nagyon virgonc. De nagyon messze van az a Svájc... Itt szembe velem egy magyar pasi telefonál németül megállás nélkül. Már a harmadik embert hívja fél órán belül és mindenkinek azt mondja, hogy mindjárt lemerül... de nincs akkora szerencsém. Mellettünk meg kínaiak ülnek. A srác valami iszony idegesítő hangú pittyegős játékban van elmerülve, a csaja meg megállás nélkül mesél neki valamit. Egy kukkot nem értek belőle, de olyan hangsúlyokat használ, hogy simán elhinném, hogy épp egy pornófilmből idéz. A pasit szerintem nagyon nem érdekli, még egyszer sem bólogatott, vagy bármi. Csak pittyeg. Ja, amúgy gyerekük lesz, szép kis pocakja van a lánynak. Kiváncsi vagyok a srác tud-e róla. Lehet, hogy akkor sem figyelt oda, mikor ezt közölték vele.
Van még egy fontos ember, aki Kooperationskontraktot (ezt még én is értem: együttműködési szerződés) javít piros tollal és sárga szövegkiemelővel. Éjjel tízkor. Beteg dolog. :)
Svájci pasi meg bealudt, így jártunk, Timi. Majd hazafelé. :)

3.30-
Na kb. eddig tudtam jól aludni. Bár az álmaimat akkor sem mesélném el senkinek, ha megölnétek. :D Most viszont módszeresen elkezdték lehűteni a kocsi levegőjét. Ez valami speckó alpesi kiképzés lehet. Már minden pulcsim rajtam van, de esélytelen az alvás. Ha egyszer én is ide akarnék költözni, tartsatok vissza!

6.00-
Mindjárt érkezünk. Eddig a kedves svájci majdnem negyvenessel beszélgettem, ő sem bírt aludni a hidegtől. Mamája baranyai sváb, Mohács környékéről emigrált Svájcba, egész kedvesen törik a magyart mindketten. De inkább maradtunk a németnél. Az nekem cikibb. A nagyim Magyarországra kerülésének sztorija nagyon tetszett neki, mert ritkán emigrálnak emberek keletre. Jó sokat mesélt a svájci politikai rendszerről, mert a magyar hozzáállás nagyon nem tetszett neki. Hogy mi miért feltételezzük a vezetőkről, hogy sokat csalnak, hát nem azért mennek az emberek politikusnak, mert azzal sok pénzt lehet keresni, hanem mert vannak társadalmilag hasznos ötleteik, amiket szeretnének megvalósítani. Továbbra is úgy gondolom: Svájc NAGYON messze van.

Na most post, mert Kini már türelmetlen. Folyt. köv. hogy mi is történt velem odakint. Tsók.

Már nagyon visszaszámolok...

Kini, képzeld, már mindjárt indulok!!! (Na jó, még öt óra, aztán még 12 a vonaton...)
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen alapvető dolgokat hagytam otthon. Tom szerint gyanúsan kicsi a hátizsákom, de szerintem ez azért lehet, mert nagy-nagy önuralmat gyakorolva nem viszek:

1. gitárt
2. hegedűt
3. laptopot
4. futócuccot

Ellenben még szereznem kell egy Nőklapját, az is lefoglal egy-másfél órára. Meg van nálam Szerb Antaltól Utas és Holdvilág. Az a könyv legalább annyira szórakoztató önkritika egy pasitól, mint az Állítsátok meg Terézanyut Rácz Zsuzsától. Idézném:
"Mihály iszonyú fáradt volt, és nem tudott értelmes feleleteket adni Erzsi kérdéseire. ...sértődött arccal bújt ágyba és nagyon keserű érzéssel aludt el. Hát ez a házasság, gondolta, ennyire nem érti, ilyen reménytelen minden magyarázat? Igaz, hogy én sem értem."
A könyv tanulsága amúgy nagyon szimpatikus: "És ha az ember él, még mindig történhet valami."
Na de jól elkanyarodtam. Irány Zürich!
(Jegyzetfüzet és toll azért van nálam... meg discman... hímzőfonal, Aida vászon... legrosszabb esetben bekéredzkedek az étkezőkocsiba mosogatni...)