One more drink...?

Közhely, hogy mindig a spontán bulik a legjobbak. Csütörtökön például legnagyobb esélyt annak adtam volna, hogy végre otthon töltünk egy nyugis estét, ha már kivételesen nincs próbám, se koncertem. Esetleg, ha úgy tartja kedvünk, leugrunk a Parkba és szolidan meghallgatjuk a Kerekes koncertjét, aztán megyünk haza nyugizni. De aztán szívem egyetlen Reklámszakember-Gyöngyét elszólította a kötelesség: ezen a héten kivételesen tartottak egy második fociedzést, mert az Aranylábú Médiaguruknak fontos meccse lesz a hétvégén. Majdnem szerveztem magamnak mégis egy próbát az estére, de nem jött össze, így aztán jóváhagytam a Vigyori Vörös csoporttársam által is szorgalmazott koncertprogramot. A Parkban még úgysem voltam, pedig zenész ismerősök nagyon áradoztak a hangtechnikáról és a backstage-ről. Hát hangból aztán van -technika, meg -ulat is bőven, meg mindehhez egy óriási színpad. A Park többi része meg olyan, mint egy jól felturbózott ős-ZP. Minden nagyobb, minden tágasabb, minden dizájnosabb, minden drágább. (Na jó, a pizzaszelet az tűrhető áron van és mennyei.) Addig is, míg a Vigyori és barátosnői befutottak, széjjel-magaskultúrálódhattam magam: a Tünet Együttes táncosai szórakoztatták a közönséget egy performansszal, mely első látásra a "jesszus, mi ez az exhibicionista rettenet már megint" kategóriának tűnt, sőt, még első hallásra is, mert az egyik táncoslány fejhangon sikította a Chris Isaac klasszik átiratát, mely szerint "I DON'T wanna fall in love with you". Ijedtemben sétáltam pár kört, hogy ismerkedjek a helyszínnel, de a kíváncsiság vissza-vissza csalt a tánctérbe, így tanúja lehettem a ruhaként újrahasznosított műanyag szatyrok divatbemutatójának, sőt, láthattam táncoló reklámtáskákat is. Tudjátok, az a nagyobb fajta, strapabíróbb, nagy bevásárlásokhoz. Csak kilógott belőle két kéz, meg két lábszár, és nyomta a  tondue-ket és entrechat-okat. A végére már egészen gondolatébresztő lett az előadás, nem is bírtam otthagyni.
Aztán befutottak a csajok, szereztünk egy velkám-drinket és elkezdődött a koncert. A zenekar dicséretére legyen mondva, hogy még véletlenül sem hagyják, hogy esélyem legyen megunni bármelyik számot is (bár ez nem is állt sosem szándékomban), annyira ügyesen dolgoznak át részeket, hogy még az ilyen öreg rókának mondható koncertlátogatóknak is van bőven mire rácsodálkozni. És a showmankedés is remekül megy nekik. Javában táncoltunk, ugráltunk és csujjogattunk, mikor valahol a negyedik-ötödik szám között a Vigyori hozzám fordult és a fülembe kiabálta, hogy "Akkor most ez a diploma-bulink, jóó?". Teljesen igazat kellett neki adnom, mert gyenge próbálkozásokat kivéve még nem sikerült igazán megünnepelnünk, hogy mennyire jelesek vagyunk elméletben kultúrmenedzsmentből. Úgyhogy most megtettük. Amúgy igaziból.
A koncert után kedvenc fotósom, Richie segítségével sikerült belógnom a legendás backstage-be, hogy röviden üdvözölhessem a Kollégát, aki mostanában már legó-blogot sem vezet, legfeljebb csak a közönség első soraiban látott pikáns élményeit veti képernyőre. Aztán átvettük a tánctéren az uralmat, még a DJ is igyekezett a kedvünkben járni, ami 90%-ban sikerült is, de azon azért kiakadtunk, hogy a szerintünk már tíz éve is ciki bonjovi az belefér a repertoárba ("Te, nincs olyan érzésed, hogy mindjárt megjelenik valamelyikünk anyukája az uborkás szendvicsekkel?"), a poszthumusz Király slágert, a Little Less Conversation-t viszont nem találta. Azért kedves figura volt, többször elnézést kért tőlünk ezért, sőt, élőben gratulált az igazából több mint fél éve átadott diplománkhoz. Gondolkodtunk is rajta egy darabig, hogy ki ez   a DJ Bobo-ra hajazó emberke, aztán kiderült, hogy maga DJ Dominique. Kissé járatlanok vagyunk az éjszakai partik világában, na.  Az esténk állandó kelléke volt még egy Asus laptoptáskával szaladgáló felhőkarcoló méretű fiatalember, aki ott rontotta el az ismerkedést a Vigyorival (persze az ordító tényen kívül, hogy KOCKA VAGYOK), hogy feltette a sírásó kérdést: "Nektek bejött ez a Kerekes? Szerintem nem túl jók, szégyent hoznak a népzenére." Néha azért még ezek után is volt képe meg-megjelenni nálunk, ruhatárnak használva a földre hajigált táskakupacunkat, de valószínűleg máshol sem volt szerencséje, mert vissza-vissza tért. Mi meg tüntetőleg nem vettünk róla tudomást. Pedig nem volt könnyű, mert rettenetesen hangosan üvöltötte az általa ismert diszkóslágereket.
A többihez már egy kandikamera kellett volna. A buli tetőpontján rájöttem, hogy nem készültem diplomaosztásra, max két laza fröccsre, viszont sajnos a Vigyori tévedett és a pultoknál nem volt bankkártyás fizetési lehetőség. Úgyhogy a bejárati biztonságiak és a zebrán hazafelé dülöngélők legnagyobb derültségére levágtam életem leggyorsabb sprintjét (kár, hogy az általános iskolai tesitanárnőm, akibe még a kezdés előtt botlottam bele, addigra hazament, pedig büszke lett volna rám) a Lakásbólotthont Obi előtt található autmatáig, meg vissza, mert várt rám egy komoly beszélgetés egy pálinkaszakértővel, mely kölcsönös elégedettségünkre teljes egyetértésben zárult, mely szerint a pannonhalmi Irsai Olivér valóban méltó kellék két magasan képzett kultúrparticsirke koccintásához.
Egyszercsak aztán leültek a kedélyek és leültünk mi is, Dominique is rég összepakolt, csak random zenék szóltak, úgyhogy felhívtam a Reklámszakemberek Gyöngyét, mert én akkora mázlista vagyok, hogy sosem kell feltennem a klasszikus Bikini-kérdést, mindig értem jön és hazavisz. Sőt, a többi particsirkét is. (A Vigyorit mondjuk nem volt könnyű, mert bár pár perccel a távozásunk előtt gyakorlatilag már aludt, mégis képes volt a kijáratnál várakozás közben közölni velem, hogy "ilyenkor van az, hogy én visszafutok", majd az én sprintemet is túlszárnyalva tényleg visszafutott. De pechére megtaláltam, amiért másnap azért már hálás volt, sőt áldását adta rám és a rendkívül jófej és toleráns pasimra. Amúgy tényleg rendkívül jófejtoleráns, reggel csak megpuszilgatta az elgyötört buksimat és javasolta, hogy szerezzek egy kis kovászos uborkát. És már megint igaza volt.)