Gasztro-gnómia

Ennek a bejegyzésnek csak azért van hüjje címe, mert minden bejegyzésnek hüjje címe van. Meg kicsit azért, mert elfeküdt vállal és bemerevedett nyakkal próbáltam ma főzni. A fárasztó hosszas előkészületek, a sorozatos végzetesnek tetsző bakik és a szűnni nem akaró tompa fájdalom miatt azt gondoltam, hogy sírni fogok a végeredményen, de végül tényleg majdnem sírtam a végeredményen.  

Én vagyok amúgy az ember (asszony, leány, Mademoiselle), aki, bár szívesen főz (a leginkább mérvadó vélemény szerint nem is akárhogy), mégsem él szimbiózisban a konyhával (MÉG, amíg el nem készül a hófehér Lidingö csodám), de bátran vállalkozik kacifántos dolgokra. A bátorságot úgy kell érteni, hogy vakmerőség, mert szó sincs arról, hogy következetesen haladnék a konyhaművészet elsajátításában. A legegyszerűbb ételek terén is van bőven elmaradásom, pár hónapja készítettem például életemben először krumplis tésztát. (Mondjuk az speciel elsőre elképesztően finom lett. Hiába is csináltam belőle sokat, hogy maradjon másnapra is.) Már kamaszkorom hajnalán vakmerő voltam, mikor a Zapja hazahozott valami fénymásolt receptet karácsony előtt, hogy a Nyuszi hátha megsüti az ünnepekre, de a Nyuszi aszonta, hogy felejtse el őt az ilyen macerás sütikkel. Úgyhogy a Zapja végül rám pislogott szépen, én pedig a kevert piskóta után laza magabiztossággal nekiláttam valami igazi pepecselős, aszalt gyümölcsös túrótortát sütni. (Ja, úgy emlékszem jó lett. Persze mernének csak mást mondani.) 

Most a Reklámszakemberek Ínyenc Gyöngyének kifejezett kérésére készítettem májjal göngyölt karajt csokoládémártással és karamellizált körtével. Ez az a dolog, amihez a négy gázrózsa sem elég. Kell egy edény májat pirítani, egy zöldséglevest főzni (mert csak nem fogunk azért a két deciért leveskockából főzni), egy krumplit főzni (mert krumplipüré az sosem árt, ha van, és akkor már inkább több, mint kevesebb) csokiszószt főzni, egy pedig körtét karamellizálni. A levesről félúton jutott eszembe, hogy a karajcsontot még elbírta volna, a húsklopfolást alternatív szamuráj technikával kellett kiviteleznem, az alufóliáról akkor derült ki, hogy kifogyott, mikor már a tepsiben csücsültek a baconbe tekert karajroládok, az amúgy általam soha nem hasznát zsírról meg az derült ki, hogy fólia alatt is képes vastagon leégni, a csokiszósz sehogy nem akart besűrűsödni, a körte meg nem akart aranybarnára változni. (De legalább a drága jó, megbízható krumplipüré az én oldalamon állt.) Végül aztán minden jóra fordult, mint a mesében: a húst az alma-szelet barikádnak köszönhetően nem érdekelte, hogy mi zajlik a tepsi végében, nem égett oda, a csokiszósz kicsit hűlve már jobb állagú lett és kellett is ennyi folyékonyság, hogy jól beszívódjon májdarabok és karajrostok közé, a karamellizált körte pedig az a fajta ízélmény, amitől katarzis hullámok közepette könnyekre fakadsz. 

Most szívesen megveregetném a saját vállam, de attól tartok az most csak újabb könnyeket szülne. 

Sátáni kacaj a konyhából

Háháhá!

Spontán házassági ajánlatommal annyira megijesztettem a szakácsnőnket, hogy inkább önként átadta az isteni krémleveseinek titkos receptjét, sőt, egy adag szupertitkos előre elkészített hozzávalót is, a reprodukálhatóság kedvéért magyarázattal együtt. Gondolom komolyan vette a fenyegetésemet. :)

Most már semmi sem áll utamban, hogy következő ördögi tervemet kivitelezhessem és cukkinikrémlevessel árasszam el a világot!

Öntömjén

Én kérem, konyhamániás leszek. Ez már biztos. Az egyre gyakoribb rohamokban rám törő rendrakási és takarítási mánia mellé elkaptam a Tűzhely Istennője vírust is. Tessék csak a lábaim előtt heverni, mikor a rakott krumplik, bolognai szószok és zöldséges csirkék illatoznak az asztalon! Hol van már az a korszak, mikor éhesen beértem egy forró vízben feloldható tésztaféleséggel...! Nemrég este kilenckor durcásan megállapítottam az éccakás bolt közepén, hogy minek ennék én instant műanyag kaját, mikor fagyasztott csirkemell van a mélyhűtőmben, valamint valami salátacsodából visszamarad zeller és sárgarépa didereg a hűtő alsó fiókjában és szépen magasra szegett fejjel, tüntetőleg kivonultam az üres kosárral. Nyilvánvalóan jobban megéri húslevest főzni. Még akkor is, ha csak tizenegyre lesz belőle kaja. Ugyanez jobban átgondolva, egy szombati piaclátogatás után még mennyeibb eredménnyel jár, bár megjegyezném hiúságomban, hogy az első verzió sem volt kutya.  

A kenyérsütő tudományomról meg csak hencegtem eddig, de tegnap megelégeltem a saját szószátyárságomat és nekiestem egy olívás kenyérnek. 

Kenyeret úgy szoktam sütni, hogy megnézem Limara idevágó receptjét, sóhajtozom egy sort azon, hogy nyilván egyszer majd én is tartok "öregtésztát" a hűtőmben, bármi is legyen az, aztán újra elolvasom Kini barátném biztató sorait és neki esek. 

Kini szerint a három alapszabály:

• "Kell hozzá liszt, élesztő, só és víz. Minden más csicsa.
• A kenyér kétszer kel, a kettő között át kell gyúrni a tésztát. A sok gyúrástól lesz laza szerkezetű.
• A sütőt előre nagyon be kell durrantani, és pont mikor betesszük a kenyeret, fröcsköljünk bele vizet is, amitől pára képződik, és a kenyérnek szép kérge lesz."

Nekem ez nagyon szimpatikus, aztán persze hozzárakom a saját csicsáimat, mint  a kiskanálnyi nádcukor az élesztő kedvéért, az ici-pici tejszínt, mert egy kis zsíros fehérje csak feldobja a kenyér állagát, a nagy kanál olívaolajat, megszokásból, mert anno kellett a kenyérsütő gépnek, a köményes-ánizsos fűszerkeveréket, amit most igazából ki is felejtettem, hogy jobban érvényesüljenek a szép fekete olajbogyók. Az a helyzet, hogy a végeredmény illatra és ízre is fényévekkel felülmúlja a boltban kenyérnek csúfolt pékárut. Én pedig elképesztően nagyon büszke tudok lenni magamra olyankor. 

... és hát szerintem joggal. De ezt persze csak az öntömjén mondatja velem.

Fúúúúúd

Mielőtt észak-amerikai nagyvárosokat ecsetelnék hosszasan (khm, khm, az ilyen kijelentéseim után szoktam szűkszavú bejegyzéseket írni...), muszáj írnom az itteni kajákról. Amiről igazából dióhéjban annyit tudnék mondani, hogy:

Tim Hortons, Tim Hortons, Tim Hortons!

Ez az az étteremlánc, ahol a két hét alatt legtöbbször megfordultam. Alapvetően azért, mert mire kijöttem, a Reklámszakemberek Gyöngye egészen különleges, már-már misztikus, addiktív kapcsolatot alakított ki a csirkesalátás szendvicsükkel. (Ami valami hideg zelleres-majonézes-csirkés izé, nem mintha tudnák itten ezek, hogy mi a majonéz, az ÉN zelleres-csirkés salátámról nem is beszélve...) Tim Hortons tehát gyorsétterem, van kb. 7 féle viszonylag egyszerű szendvicsük (csirkés-pulykás-baconos), kávé, tea, egyéb érdekes elnevezésű forróitalok, néhány levesük és RENGETEG süti. Most, hogy ezt így leírtam, be kell látnom, hogy a csirkesaláta tulajdonképpen egyáltalán nem ludas. A Boston Cream nevű, vaníliakrémmel töltött, csokival agyonöntött fánk annál inkább. Ezek párosával tűnnek el az amúgy első ránézésre csont és bőr pasiban, aki, ha jól belegondolok, elég ritkán nem éhes. Szerencsés alkat. Persze hogy, hogy nem, valahogy mindig engem is rábeszél a fent említett fánk juharszirupcukormázas tetejű tesójára. Elképzelni nem tudjátok, hogy micsoda kínokat kell itt nekem kiállni. Arról meg aztán nem is beszélve, hogy tündibündi karácsonyi dobozokban árulják az éttermekben a Butter Fudge-ot meg a Maple Fudge-ot, amik a karamell manifesztációjának egészen új asztrometafizikokinetikai értelmezését teszik lehetővé, mert ilyen halmazállapot csak esetükben létezik: úgy folyékony, hogy közben szilárd. Tim Hortonról egyébként azt kell tudni, hogy  mielőtt elhunyt autóbalesetben, híres NHL hokijátékos volt, az agresszív fajtából. "Medveölelés" nevű hadműveletéről híresült pl. el, amivel gyakran ropogtatta az ellenfelek bordáit. Volt, aki csak úgy tudott szabadulni, hogy vállalva a botrányt, inkább megharapta. A hokizással keresett pénzét a gyorsétteremlánc megalapításába fektette, amely jelenleg több mint 3000 üzlettel rendelkezik csak Kanadában, de jutott belőle pár száz az Államokba is.

Mielőtt szegény anyáink szörnyülködésbe kezdenek, megnyugtatnék mindenkit, hogy mást is szoktunk enni. Voltunk pl. Wendy's-ben, mert az már régóta nincs otthon és hiányzott a chilijük. Persze ha már ott jártunk, kellett enni hamburgert, meg sült krumplit, meg kólát, lehetőleg extra adagot, úgyhogy a chilit végül másnap ettük reggelire, újramelegítve. Jójó, persze, reggelire csilit? - kérdezhetitek jogosan, de előző este nagyon sokat autóztunk még, úgyhogy igazából délben reggeliztünk. Ettünk még St.Hubert-ben is, ami olyan, mint a KFC, mindenféle csirkés cuccaik vannak, a cégérükön meg Kukori vigyorog csokornyakkendőben. Ők igyekeznek itt-ott felülpozícionálni magukat, mi is egy étlapos-pincéres-majdmiahelyedrekísérünk-éttermükbe ültünk be, ahol thai konyha is volt kiegészítésképpen. De a quebeci hotelünk éttermét is ők üzemeltették, picit elegánsabb belsőépítészeti megoldásokat alkalmazva és persze ott helyben vigyori-Kukori nélkül, csak az arany betűkbe foglalt nevüket feltüntetve. Nagyon szeretnénk még a mozgó török hotdogárussal találkozni a belvárosban, de nekem még sajnos nem volt hozzá szerencsém.

A helyzet az, hogy nyilván itt Ámerikában sztéket kéne ennünk non-stop, mondjuk a The Keg Steakhouse-ban, de ez egyikünknek sem elég vonzó opció. Apám pedig konkrétan megtiltotta, hogy rénszarvashúst egyek, mert az az egyik kedvenc állata, úgyhogy az is kimarad. Eszünk azért "házi" kosztot is. A lakótársaink között szinte mindenki európai vagy ázsiai, és vagy megállás nélkül főznek, jobbnál jobb kajákat, vagy rendezvényhelyszíneken dolgoznak és hordják haza a jobbnál jobb kajákat. Az egyik lakó szilveszterkor partit tartott és még két napig a tartományi hadsereg számára előállított ételmennyiséggel küzdött az egész ház. Mi a rántottánkkal arattunk sikert (mert egyszerűen zseniális ötlet hagymát rakni az unalmas tojás-bacon kombinációhoz!), valamint az újévi lencselevessel, amit aznap este agyondicsértek, de másnap reggeltől gondosan kerüli mindenki. Eszünk azért gyümölcsöt is, főleg, mert itt lehet kapni egészen értékelhető mangót, sőt, az egyik este még olivabogyós tonhalsalátát is összedobtam, friss salátaágyon.

Kicsit azért már várom, hogy a saját kicsi konyhámban alkothassak újra. :)

Szupervumen

Igazán csodás, hogy a tegnapi nap 25 órából állt, mindjárt sokkal nyugodtabban érzem magam! Ugyanis tegnap egy esti szülinapi nosztalgiapartit leszámítva nem volt semmi dolgom, úgyhogy gyártottam magamnak egy rakás gondűző, csupanőies, csupaboldogság teendőt. Reggel kilenc óta pörögtem, mint a motolla, ami még véletlenül sem azonos Mariah Carey exférjével. Reggel lerobogtam a boltba, mert bár előző nap majdnem mindent beszereztem egy jó kis tyúkhúsleveshez, azért kellett még egy-két kiegészítő. Na jó, igazából tejért mentem, erről írtam is egy ódát:

Óda a tejhez

Elmentem én, óoda, a bótba. A fejér

tápláló, kávébolondító nedűér: a tejér.

Nehogy kifoggyon mán, mikor hónap minden bezár.

Fogtam a kosarat, s vettem egypár mást is.  Ha már.

Fagyasztott ződborsót, görög jogúrtot,

karalábot, kelkáposztát, szép piros grépfrútot.

Köllött még élesztő, hogy kenyerem kelessze,

de vettem néhány zsemlyét is, ha netán el lesz cse(khmkhmkrákk).

Került még kis sajt is, meg negyed kiló vaj is

(akciós vót erőst, pedig úgy tűnt nem is hamis).

Elfér a kosárba' még vagy két pár banán,

de elég legyen ebből, húzzunk most haza mán.

Eleget tököltem idelenn a bótba',

a konyhában meg - jónézünkki! - nem halad a munka.

Fizetek, pakolok, indulnék... 

(Ó, a rossebb, fene vigye el, bakker, ezt nem hiszem el, 

ehhez esküszöm külön tehetség kell,

egy tyúknak is több esze van, de most komolyan...)

Na, akkor menjünk vissza, vegyünk tejet.

Hát valahogy így. De aztán felraktam főni a csirkehúst, megpucoltam egy egész hadseregnyi leveszöldséget és megfőztem életem legjobb húslevesét. Tanúim vannak rá. Közben még kenyértésztát is dagasztottam, szintén hasonló végeredménnyel. Ez annyiban sántít, hogy tényleg életem legjobb kenyere lett, de egyben az első is, mert amiket géppel sütöttem, azok most nem számítanak. Nyilván ebben még van hová fejlődni, meg bőven van kísérletezési lehetőség, most megelégedtem azzal, hogy külalakra és ízre hasonlít a kenyérre.  Az illata isteni, egy kis barnítókrém még nem ártott volna neki, de a boltban kapható pékárunak hazudott dolgok kb. 96%-át így is veri simán. A receptet Kini barátnémtől lestem, aki szerint ez az egész nem nagy ördöngösség. Pechére pont online volt a sülés ideje alatt, így fél percenként zaklattam az aggodalmaimmal. Most már engedélyt adok megnyugodni. :) Bár nagyon csábító volt a diós elképzelése, én máris variáltam rajta egy kicsit és inkább rozsos-tökmagosat csináltam, kis köménnyel és édesköménnyel fűszerezve. Kicsit böngésztem mások receptjeit is, de mások nem vallották a "liszt-víz-élesztő-no para" elméletet és össze-vissza emlegettek mindenféle csodakovászt és öregtésztát, meg egy japán origamibajnokot  megszégyenítő vekniformázási technikákat, úgyhogy úgy döntöttem nagy levegő és csukott szemmel fejest ugrok a kelesztőtálba: én a Kininek hiszek. Azért egy dolog mellett nem bírtam elmenni csukott szemmel, mégpedig a hajtogatott vajas tésztás kakaóscsiga receptje mellett. Úgyhogy az is készült, már csak úgy szórakozásképpen. A hűtőben pihentettem a tésztát éjjel és kora reggel frissen sült kakaóscsiga illatra ébredtek a többiek. Úgy tűnt villámgyorsan megbocsátották nekem az egész akció kora reggel részét. Szupervumen vagyok, nem is kérdés.

Itt szeretném töredelmesen bevallani, hogy legújabb heppünk (mivel a nem evés nem nekünk való életforma), hogy szénhidrát szegény étkezésekkel vészeljük át a hetet és csak heti egy nap eszünk kenyeret, krumplit meg tésztaféléket. Ezen kivételesen örömteli napokat szeretném még ünnepibbé tenni a saját készítésű  kenyerekkel és péksüteményekkel. A legmókásabb az, hogy valójában a többi hat napban sincs semmi kínszenvedés. Le kell ugyan mondani a reggeli lustaságról, hogy nincs időm kaját venni ezért egy látványpékségben tankolok fel, vagy a déli lustaságról, hogy nincs időm kaja után rohangálni, ezért pizzát rendelek, meg az esti lustaságról, hogy nincs kedvem főzni, jó lesz a párizsis kenyér vagy a zacskós tészta, sőt még a vacsi utáni sorozatbámulás alatti popcorn és gumicukor fogyasztásról is. Helyette a pékség melletti zöldségesnél vásárolok narancsot, banánt vagy szőlőt délelőttre, ebédre viszek magammal saláta alapanyagot, vagy rendelek valami salátát vagy főzeléket. Vacsorára csirkét pirítunk zöldséggel, esetleg csak zöldséget zöldséggel, de nem kell megijedni, messze vagyunk a vegaságtól, simán eszünk akár komolyabb dolgokat is, mint ahogy a héten is napirenden volt a székelykáposzta rengeteg tejföllel. A nassolós része a legjobb, alma, körte és szőlőhegyek tűnnek el különféle sajtok társaságában. Annyi jó dolgot lehet kitalálni, hogy csak ámulok és bámulok: sokkal de sokkal finomabb minden, aminek élő növényhez volt valaha is köze! A frissen facsart grépfrút lé üdítőbb bármilyen dobozos gyümölcslénél, az igazán jó görög narancs gerezdjei vagy a hatalmas olasz csemegeszőlőszemek után nem értem mit rágódtam én zsírmentes műanyag gumiborzalmakon. A legtöbb zöldség isteni pirítva vagy párolva, ha egyáltalán van esélye eljutni odáig és nem tűnik el nyersen. Leah áthívott vacsorázni és teljes tiszteletben tartva a legújabb hóbortomat, csirkét pirított bazsalikomos olivaolajon, lencsét főzött, az egyik jénaiban fetás brokkolit sütött, a másikba összedobált néhány negyedelt hagymát, két marék csíkokra vágott répát és egy feldarabolt céklát - amiről szintén most tudtam meg, hogy isteni megsütve -, és olyan lakomát rendeztünk, hogy nem cseréltem volna el semmire.

Eleget áradoztam, a lényeget értitek ugye. TUDATOSAN TÁPLÁLKOZUNK, mint a Besenyőpistabácsi. Kééérem! Vééégig tudjuk, hogy eszünk!

Árnyas evőben szeretnék énni nyáron át

Nem vagyok sem gasztroblogger, sem étteremkritizőr inkognitóbiás. De most az egyszer nézzétek el nekem ezt a kis eltévelyedést.

Én bevallom. Töredelmesen. Az egész úgy kezdődött, hogy fogalmam sem volt semmiről. Aztán felhívott a Luczit, hogy ugye a fészbúk előtt ülök, mert ő is, és most azonnal keressek rá arra, hogy Árnyas Étterem és Kertvendéglő. És lájkoljam. És ő is. És akkor egyszerre lájkoljuk és akkor jó lesz. Merthogy éppen 442 rajongójuk volt már és a 444. nyer egy kétszemélyes vacsorát. Lájkoltuk, lett 444, örültünk és vártunk. 

Csakhogy. Az Árnyas Oldal lelkes adminja előtte kb. negyed órával jelentette be, hogy márpedig elég volt az egésznapos gép előtt lógásból, elmegy kicsit élni, majd másnap jön és kihirdeti a nyertest. Másnap pedig jött, látta, hogy van teszemazt 468 rajongó, gyorsan visszaszámolt és megállapította, hogy a 444. valami Chris. :(

Picit szomorkodtunk, illetve a picinél pont annyival jobban, hogy azért picit szóvá tegyük. Csak mert a felhasználók nincsenek kőbe vésve, simán kihúzod magad a listáról, megszünteted az oldalad, vagy bármi. Azt hiszem mindkettőnkben volt emiatt egy kis kényelmetlen érzés, mert ez mégiscsak egy játék. De akkor is rossz, ha elveszik a homokozólapátod, mikor anyu pont nem figyel oda. 

Az első meglepetés az volt, hogy az Árnyas vezetősége kb. fél perces konzultációt tartva önmagával, odaítélt még egy vacsorát: a Luczinak. Ejha. 

Ekkor már elgondolkodtam, hogy aligha tudtak volna ebből szebben kijönni. Gyönyörűséges marketing húzás. Valószínűsítettem, hogy ők sejtenek már valamit, amit mi még nem.

Mivel közelgett a féléves évfordulónk, úgy döntöttünk, hogy arra a napra foglaljuk le az asztalunkat, "fészbúkon kihisztizett ingyen vacsora" jeligével. A foglalásokat visszaigazoló személyzet kissé meglepődött, de a Főnökúr mosolyogva zöld utat adott. 

Az este egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy én még csak épphogy tértem magamhoz a hétvégi napszúrós-gyomorrontós-lázas állapotomból. Az odafelé séta közepén pl. le is kellett ülnöm pár percre, annyira szúrt néha valami meghatározhatatlan helyen lévő meghatározhatatlan belsőszervem. Pont amikor ingyen ehetnék... ráadásul nem is akármit, a naponta posztolt fotók alapján.

Megérkeztünk a Diós árok 16-hoz, picit feszengve. Csobogó kerti tó fogadott, hatalmas sátor alá rejtett terasz, közepén óriás gesztenyefával. Zöld növények és egynyári virágok mindenfelé, a kockakő és az abroszok kellemes pasztell sárga-zöld-téglavörös harmóniát árasztanak. A kert hátsó részébe húzódtunk, távol a többi vendégtől és az utca forgalmától, de közel a konyhához.  Még mindig gyanakvó üzemmódban leheletnyit morcosnak tituláltuk elsőre a pincéreket, de nagyon gyorsan felülbíráltuk ezt a véleményünket.  Egyrészt engem mindig lekenyerez, ha szó nélkül hozzák az asztalhoz a vázát a virágomnak. Márpedig egy gyönyörű vörös rózsát szorongattam nagy büszkén, amit már a metrónk utazóközönsége  is irigykedve bámult.  Másrészt este hét óra volt és még mindig 37 fokot mutatott a hőmérő, ők pedig nyilván jóval korábban érkeztek nálunk és még mindig frissen vasalt benyomást kellett kelteniük: joggal lehettek kissé elgyötörtek. Az ételválasztásnál már lehetett velük bohóckodni és az ellesett "backstage" poénkodásaik alapján is két nagyon jókedélyű, kedves-pocakos főúrhoz volt szerencsénk.  

Fellélegeztünk hát, hogy valóban vendégbarát és nem amolyan feleslegesen flancos és karótnyelt helyre érkeztünk. Majd belevetettük magunkat az étlapba. Egy heti menüt össze tudtam volna hirtelenjében állítani, de igyekeztem józan maradni és emlékeztetni magam a tényre, hogy aznap még csak háztartási kekszet és sós krékert ettem. Választottam hát egy gyomorgyógyító marhahúslevest. A Luczi lelki szemei előtt egész úton halak úszkáltak, panírban, mégsem azt fogott ki magának. Egy idő után dühösen lecsapta a kínálatot, mert állítólag akárki is állította össze, egyértelműen a saját ízlésére faragta, ami sajnálatos módon egy az egyben egyezik az övével és hát így képtelenség választani. Engedve a szinbádi csábításnak, szintén húslevest kért, csak ő pluszban velős konccal.  

Sosem bírtam ezt a kockásabroszos nagy Krúdyzást, amit lelkesen alkalmaz idehaza boldog-boldogtalan, mióta Latinovits megkínozta a nyálképzőmirigyeinket. De kihozták azt a cserépfazekat, kimertem belőle két hatalmas karika sárgarépát, egy tökéletes szelet gombát és azt a mély árnyalatú, sötét-arany, savanykás illatú marhahúslét és majdnem sírva fakadtam, annyira gyönyörű látvány volt, ami a tányéromba került. A hússzeletek ugyanolyan elképesztően szépségesek voltak, mint bármelyik darab zöldség, csak még ráadásként fenségesen omlósak és olyan tormát kaptunk hozzá, ami pont annyira volt csípős, ahogy én szeretem. Vajon honnan tudták? Az orsótészta már szinte bónusz figyelmesség. Tökéletesen illik bele, mert nem úszkál ide-oda, megzavarva az összképet és nem kell vele küzdeni a fenntartható eleganciáért, mint a metélttel. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a grillpult mögött szorgoskodó, gondosan szemmel tartott szakácsunk egy világszebbítő, az univerzum harmóniájával konstans kapcsolatban álló, kiteljesedett művész. Mások elhaladó ételkölteményeit is tanulmányozva meggyőződésemmé vált, hogy nem ad ki a keze közül semmi olyat, amit ne vállalna bármikor, bármilyen kiállításon vagy fotón. Ez itt kérem a szó szerinti látványkonyha. Mert az elégedett vendég gyomrához a szeménél kezdődik az út.
(Ezúton is köszönöm, azt a jótettet, hogy kihagyták a levesből az étlapon említett karalábét. A karalábé nyersen finom. A karalábét megfőzni hülyeség, mert akkor már nem finom. Inkább zellert kell főzni, annak legalább haszna is van.) 
A tökéletes húsleves után és a velős csont előtt érkezett egy telefon. A pincér hozta az asztalunkhoz. A kedves Főnökúr volt a másik végén, jó étvágyat és kellemes időtöltést kívánt, megdicsérte a választásunkat (mi szemünkben könnyekkel rebegtük el neki, hogy ilyet még nagymamáink sem...) és sajnálatát fejezte ki, hogy csak későn jön aznap és így nem tud személyesen találkozni velünk. Ezen a ponton azt hiszem már rég megfőztek mindkettőnket, már csak épphogy az utolsót buggyantuk a fazékban, ahogy még kaptunk egy pici nagylángot, mielőtt levettek a tűzhelyről és feltálaltak az Örök Rajongók Asztalán.
Innentől már szinte természetesnek vettük, hogy az alkar nagyságú velős konc NEM szeletelt tartóskenyérből készült pirítóssal és rengeteg lilahagymával érkezik, valamint a napi ajánlott desszertünk habkönnyű palacsintájának tésztája fejenként három tojást tartalmaz, és a vaníliaszósz van annyira szemérmes, hogy ne akarja elnyomni a rengeteg friss málna élményét. Hogyan is lehetne ez másként, hiszen ez itt az Árnyas...

Mindazonáltal, ne gondoljátok, hogy nem maradt bennem egy szemernyi sem a jól megszokott egészséges cinikusságból. Azért teljesen nem vernek át. Ez az egész csak egy jóóó kis marketingfogás. Átlátok én ám rajta. Haha! Azt gondolták, ugye, hogy majd jól odáig leszünk, aztán mindenkinek mesélünk róla, meg ajánlgatjuk? Haha! Kirakjuk mi is fészbúkra, hogy menjenek mások is, csak mert még kedvezmény is jár a kedves felhasználóknak? Minél többen vagyunk, annál több kedvezmény, ugye? Mi!? Haha! Majd jól nyálcsorgatós blogbejegyzést írok erről, linkeket rakok bele, meg minden? Haha! Még mit nem! Szóóó sem lehet róla!

Ööö.. izé. Oops...

(A fotót az Árnyas honlapjáról csentem el, ami a blogszerkesztőm szerint engedélykérés nélkül minimum csúnya dolog. Drága Főnök úr! Ugye ezt még elnézi nekem? ;) )

25%-os évforduló

A Tücsök végtelenül romantikus. Elmondhatatlanul. De azért mégis elmondja, mert felmerült benne a gyanú, hogy mégsem az, csak próbálkozik vele.

Először is, fejébe veszi, hogy 3 hónap már elég komoly időtartam ahhoz, hogy megemlékezzen róla. Amúgy nem mániája havonta ünnepelgetni, de mostanában már az is önmagában ünnep, hogy nincs semmi dóga aznap este, úgyhogy kihirdeti az Egy Szem Érintettnek, hogy márpedig. 

Aztán jó sokáig dógozik aznap, de azért kicsit töri a fejét közben, hogy akkor már mit is főzzön este, ha már. (Homár? Nem, azt mégsem.) Kicsit bonyolítja az ügyet, hogy a Tücsök azt is a fejébe vette mostanában (és ezáltal az őtet minden idinyótaságában támogató Egyetlenszem Érintettje is), hogy délután négy után nem eszik szént meg hidrátot. Így az odaégetett pirítós vízzel nem opció. Ezért kikéri néhány hozzáértő ismerősének véleményét, majd a fejében uralkodó receptkáosszal jó későn elmegy bevásárolni. Máááár baj van, itt az elején, kéremszépen. Rule #1: Sosene eresszünk be nőt szupermárketbe, ha túlórázott. Mert kérem nyűgös, és akkor VÁSÁROL, mert az nyugtatólag hat rá. Úgyhogy kezdetnek a Tücsök szépen felvásárolta a ződségosztályt, mert Egyetlen Szépszemű Érintett szereti a ződséget. Vett a Tücsök cukkinit, jó sokat, mert hátha töltött cukkinit akar csinálni, meg vett gombát, mert az mindenképpen kell, meg úgy gondolta, hogy nem ártana egy kis saláta, ha mégis inkább a Kini által javasolt csirkebatyut süti meg, mert akkor szépen lehet rá tálalni, aztán kell alma, csak úgy, mert majd sajttal jó lesz rágcsálni CxHy-mentes délutánokon, sajtot úgyis kell venni sokat, mert hátha Hugó féle sajtos rakott csirkemell lesz ebből a véletlen folyamán, megakkómá juszt is piros kaliforniai paprikát, pedig a Kini sárgát mondott, de abból épp készlethiány van, meg egy kis magkeveréket a salátára és friss rozmaringot, mert ha mégis csirke, akkor az Kini szerint alap. Hát és akkor ez még csak a ződség osztály, nem említve a további tejszín-, citromtorta ízű puding- (Egyetlen Szívesenérintett szerint idinyóta elnevezésű találmány), reggeli péksütemény-, sajt- és végüliscsirke-hegyeket, amiket ezután pakolt a kosarába. Kicsit sem vót gyanús a Tücsöknek, hogy leszakad a kosár füle, vagyis ennyi cuccot az életben nem tud belegyömöszölni két - amúgy is hiú, hiszen pár kiló plusz miatt diétázó - ember gyomrába. 

Ha az összefüggést nem is bírta átlátni, azért a kosár súlyát érzékelte, ami csak rádolgozott az amúgy is nyűgösségére, de ekkor megadta magának a kegyelemdöfést.

Beállt a boros részleg fehérboros oldalára bort válogatni. Rule #2: Sose bízzunk ilyet zaklatott lelkiállapotú nőre. Merhogy.

A Tücsök alapvetően - önmegítélése szerint kissé snassz módon - szereti a Cserszegi Fűszerest és az Irsai Olivért. (KI AZ AZ OLIVÉR??? - kérdezné erre Egyedembegyedem Tettenért, illetve Hányszor kell még elmondanom, hogy a BOR az VÖRÖS? - gondolja szakértő Doneszkó barátunk.) Na de most különleges az alkalom, Irsaiból meg amúgy sem volt a Tücsök kedvence, úgyhogy próbált találni valami mást. Például Somlóhegyi Furmint. Abból sem volt a bevált, úgyhogy irány Tokaj. Teljes kétségbeesés. Mert vajon, az amúgy is majdhogynem félédes jellegű száraz furmintból érdemes-e édeset venni? És ha nem, akkor érdemes-e inkább valami Szamorodnit? És egyáltalán, Tokajból bármit is egy boltban, ha eccer úgyis össze-vissza hamisítják? Akkor viszont Egerből fehéret? Nooormális? Így hát  negyed óra tépelődés és árukészlet-szkennelés után a Tücsök felhívta Etust, aki már volt borszakértő tanfolyamon. Aszondta az @us, hogy ha Tokaj, akkor nyugodtan lehet Szamorodni, amúgy Sauvignon Blanc. De a Tücsök inkább Örömködni akart, mint Szamodorni, a Sauvignonban meg inkább akkor bízik, ha Etustól kapja. Úgyhogy 25 perc után végre felhívta a Bárcsakmárotthonlennénkegyütt Egyetlenét, akivel fél perc alatt eljutottak a status quo-ra:

- Nem bírok dönteni. Te mit innál szívesen?

- Mondjuk bort?

- Jójó, én is erre gondoltam, de milyet?

- Most mihez is választok?

- Hát valami csirkés kajához.

- Mittomén, mondjuk Cserszegi?

(Amúgy igen, igen, kedves Olvasó, jól látja a szemivel, amikor a Tücsök mérges magára, akkor következetesen egyes szám harmadik személyben mesél magáról.)

   

Ezekután a Tücsök hazament és Egyetlen Nemiséhes segítségével gyorsan belevagdosta egy nagyobb tepsibe a cukkinit, a csirkét, a sajtokat, a gombát, némi hagymát és paprikát, valamint a rozmaringot, szórt rájuk egy kis sót meg borsot, letakarta fóliával aztán bevágta a sütőbe és leült Futurama filmet nézni.

A kaja lassan, de biztosan elkészült a film közepére (addigra legalább mérsékelten megéhezett mindenki), egészen fincsi lett, de azért nem egy hűdevalami, majd mint aki jól végezte dolgát, a Tücsök úgy elaludt a film második részén, hogy csak na. Még a pohár Cserszegijéből is alig ivott. (Szánalmas, én tudom, dehát ezek össze-vissza rohangáltak az időben, már mindegyik szereplőből volt vagy három, túl fárasztó volt követni...)

Csak reménykedni tud a Tücsök,  hogy egy 100%-os évforduló megszervezéséhez és kivitelezéséhez 100%-os önmagát lesz képes prezentálni.  

Huligán

Nakéremhátzajlika Zélet. Pénteken véndiákoskodtunk a Kevinnel, ami felér egy össznépi fogócska-bújócskával a volt iskolánk területén. Mert ugye bizonyos tanároknak röpülsz a karjába önként és dalolva, mások elkerülése végett meg óriási kerülőket teszel laposkúszásban. Így megy ez.
Aztán össze kellett gyűjteni a csapat többi részét, akik a mi nosztalgiázásunk alatt egy moziban durcogtak. Mentünk volna belgasörözni, de a belgasörözőben a belgasörözőpincér öt perc késés miatt kiadta az asztalunkat büntiből. Kicsit gondolkodtunk, hogy visszamegyünk és mégis belapítjuk azt a fennhordott orrát, de inkább átvonultunk a Polo Pubba, mert ott a Zsuzsanénidrága még péntek este is talált nekünk helyet azonnal és mer ott jó a csülök meg vannak értékelhető csapolt sörök.
Szombaton meg volt nagy írtáncverseny, az első, amit Magyarországon rendeztek. A rendeztek, az valójában a Zimbi, aki zseniálisan összehozta ezt a dolgot, remélem, hogy ő maga is elégedett. Mi, a két renitens szakadár extáncos karöltve vonultunk ki az Angie-vel, aki az első tánctanárom volt és akivel vicces mód újra összesodort az élet, hogy most megint egy konyhában röhögcsélünk órákat. Bámészkodtunk pár órát, megnéztünk akit csak lehetett, de aztán rohantunk tovább.
Merhogy. Merhogy kérem alássan, HULIGÁNKODNI kellett. Ilyet még úgysem csináltam, úgyhogy itt volt az ideje. Huligánkodni úgy kell, hogy az Angie szerez jegyet a Futsal EB-re, valaki véletlenül nem ér rá és akkor hirtelen elrángatják a Tücsköt is, aki pedig már felkészült arra, hogy míg a többiek huligánkodnak, ő addig csendben levitál a Gödörben Kolorsztáron meg Erikszumón. De aztán kifestik szép piros-fehér-ződ csíkosra az orcáit, kezébe nyomnak pár dobozos sört és máris masírozhat a Puskás Ferenc Stadionba. A Futsal, aki nem tudná, mert olyan sportológiai toprongy, mint én, kispályás teremfoci. Öten vannak egyszerre a pályán és ebben már a kapus is benne van. Viszont a csapatban sokkal többen vannak, úgyhogy állandóan rohangálnak a játékosok a pályáról fel meg le, csoda, hogy a bíró képest követni, hogy most ki az a tíz szerencsés, akit éppen szemmel kell tartania. No, ebből a sportból idén mi rendeztük az EB-t. Valahogy szerintem ez a tény is elkerülte elég sokunk figyelmét. Focirajongó barátaim ezen eleinte bosszankodtak, aztán később már igazat adtak minden távolmaradónak. Merhogy mégiscsak nem Brazília ez itten, sajna. A skodálatos csehek ellen játszottak a magyarok és egy döntetlen is elég lett volna a továbbjutáshoz. Erkölcsi támogatásként jelen volt 7066 db néző, 7000:66-hoz magyar:cseh arányban. Az első félidő fergeteges volt, két gól nekünk. Nagyon tehetségesnek bizonyultam szurkolós nóták kántálásában, ritmusra tapsikolásban és gólhelyzeteknél eredménytől függően sikítozásban ill. hőbörgésben. A második félidő elején feljöttünk 4-0-ra, ekkor már a többiek a nyakamban lógtak a boldogságtól, hogy mostantól minden jegyemet fizetik, csak menjek velük, mert úgy látszik szerencsét hozok. A tücsök azonban nem alkalmas futballcsapat kabalaállatának, mint később kiderült. Mert mi magyarok abban bizonyultunk legtehetségesebbnek, mámegin, hogy 4:1-nél csuklottunk egyet, 4:2-nél pedig elvesztettük minden addigi magabiztosságunkat és szépen megvártuk, míg az ellenfél 4:5-re fordítja a gólarányokat. Az utolsó percben egyenlítettünk (ami ugye még mindig tökéletes megoldás lett volna a továbbjutáshoz), majd lazán hagytuk, hogy a hátralevő 19 mp alatt nyerjenek a csehek.
Na ilyenkor kezdi érteni az ember, hogy miért esik jól másoknak kukákat borogatni.
Mi csak csendben dühöngtünk, szereztünk újabb három karton sört, majd egy tucat sajtburgert és visszakullogtunk a konyhába füstölögni...

(Amúgy már csak azt az egyet nem értem, hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a pasik, akik iszonyú fals hangokat pakolnak egymás után Himnusz címszó alatt, kristálytisztán éneklik kórusban, hogy oléé-olé-olé-olééé?)

Ollé hallé!

Mint ahogy a gaz elkövetők visszatérnek a tett helyszínére, mint ahogy a bumeráng hűségesen megtér az őt elhajító gazdájához, úgy térünk mi, a Lighthouse hét megszállott tagja, újra és újra vissza Veszprém megyébe... ha lehetséges minél közelebb a Magyar Rengetengerhez.
Szombaton Balatonudvariban játszottunk, előkelő eseményen: a helyi éves halászléfőző versenyen.

Háromig kellett leérni, f11-es indulást terveztünk, amiből jócskán dél lett. Így viszont sikerült egy kellemes kitérőt tennem, reggeli beszerzés címén. Képzeljétek, a Móriczon az a hírös cukrászda, az valami brutális. A süteményeikben ijesztően vastag krémrétegek csücsülnek, helyben sütött pékárujuk mennyei, az olasz kávémhoz pedig olyan zserbó szeletet kaptam, ami egyrészt csalás, mert hamisíthatatlan vegyigyümi lekvár volt benne, abból viszont émelyítően sok, másrészt viszont akkora, mint máshol négy szelet. El is terveztem, hogy bevezetem az önkényeztető szerdákat: reggel megveszem a frissen megjelent Nők Lapját az újságosnál, utána beülök ide kávézni-tejeskiflizni. Komoly belvárosi dógozó nőknek köll ilyen.

Udvariban jó is volt, meg kicsit nem is. Rólam tudni kell, hogy a halászlével nálam nem lehet viccelni. Ha van lehetőségem hozzáférni, akkor meglepő mennyiségeket tudok belőle eltüntetni. És imádom a kerek, a lyukas, a szögletes, a töltött... izé, szóval a szegedit, a bajait, a korhelyt... Erre megérkezünk a hatvan, vagy hány csapatos versenyre, mindenhol kondérok, nekünk külön félretéve a zenekari lakoma és akkor mi megszavazzuk, hogy majd koncert után eszünk csak. Brühühüüüü. A "koncert után" meg egyre inkább egy, a végtelenbe vesző időpont meghatározására való határozónak tűnt. Először is produkáltuk a világtörténelem leglassabb, legszöszmötölősebb beszerelését és beállását. Majd kiderült, hogy nem egyben fogjuk lejátszani a koncertet, hanem játszunk 5-6 számot, utána jön a világbékét sugárzó arcú hastáncosnéni, utána a főzőverseny eredményhirdetése, majd megint mi... Ez a forgatókönyv a második pontig valósult meg első körben, aztán gyorsan lekeverték a tíz perce tartó átszellemült bőségtáncot, melyet az Om Mani Padme Hung mantrára táncolt a körömvirág színű ruhás nő. Ekkor bemondták, hogy a zsűri még nincs kész, inkább mi játszunk még egy-két dalt, majd utána jönnek. Innentől kissé kabaréba kezdett hajlani a koncert, minden szám után felkonferáltuk a zsűrit, akik nem kerültek elő, csak kb. a negyedik ráadásunk után. A "ráadásokat" meg úgy válogattuk ki, hirtelenjében, össze-vissza ugrálva a gondosan megtervezett setlist-ben. Nem csoda, ha nem annyira kapott el a szokásos kellemes hangulat. Próbáltam a közönségre koncentrálni, mert szeretem nézni az arcokat: a legkisebb pozitív visszajelzéstől, hálás mosolytól, apró tátott szájú törpétől, megilletődött felnőttől rögtön érzem, hogy jó helyen vagyunk, jól csináljuk, amit csinálunk, legyenek bármily zavaróak a körülmények. Most is találtam sok ilyen kapaszkodót, bár a népes nézőtér kellős közepét enyhén szólva uralta egy ide-oda lebbenő körömvirág, de tulajdonképpen vegyük ezt is dicséretnek. (Ha lenne az ABC-ben az A előtt olyan betű, mint a számsorban az 1 előtt a 0, akkor abba a koncerthallgatói kategóriába sorolnám. De nincs. Legyen akkor mondjuk -A.) Végül nagy nehezen előkerült az összes (kb tíz) zsűritag, és nagyon hosszas ceremónia keretében eredményt hirdettek. Nekem már minden bajom volt, mire végeztek. Amíg sütött a nap, majd elégtem a színpadon, se sapka, se napszemüveg nem volt nálam, de kicsit beborult egy idő után, onnantól meg fáztam. Háromszor körbesétáltam már a strandot, mindenhol palacsinták és lángosok sültek, miközben a hangszóróból bömbölt, hogy ez meg az szerint mi kell a jó halászléhez és mi mindent nem lett volna szabad belefőzni... A harmadik színpadra állásnál már annyira nyűgös voltam az extra gyomorsavtól, hogy a lehető legcsúnyább nézésemmel jutalmaztam drága zenekarvezetőnket, mikor visszataps után két ráadás számot konferált fel. Hatott a dolog, csak egy lett belőle.

Újabb csigadíjas lepakolás után - amit én tüntetőleg látványos szenvedéssel asszisztáltam végig -, végre eljutottunk a művházba a terített asztalokhoz. Volt kihűlt-újramelegített, de így is finom halászlé, pincepörkölt, és az általam szintén rajongásig szeretett sajtos masni magos változata. Ezért képesek voltunk felváltva expedíciókat szervezni más, már elhagyott asztalokhoz, utánpótlásért. A vacsoraidőben elköltött ebédünkig már fázásból is látványos koreográfiát adtam elő, úgyhogy erre az estére bevállaltam a banda alkoholistája megtisztelő címet, mint a legfiatalabb és egyetlen eleddig gyermektelen tag. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy nem értem be az asztalra kihelyezett olaszrizlinggel, hanem majdhogynem a nyakába ugrottam a polgármester úrnak, mikor felajánlotta, hogy hoz egy kis pálinkát. Más nem kért, így enyém lett vagy fél deci, amiből végül Verácskát is le tudtam itatni. Nem az ő szégyene, teljesen magamra vállalom. Higgyétek el, hideg van ott a parton már ilyenkor esténként, ráadásul még a tűzijátékot is megvártuk. Az különösen nagy durranásnak számító élmény volt, vagy száz méterre tőlünk lőtték fel a petárdákat, és néhánynak nem volt kedve túl magasra röpködni, alig lombkorona magasságban robbantak fel. Kellett az a szíverősítő.

Uff.

Szép a bőröd

A Három Megátalkodott Blogger jól megmutatta a világnak, hogyan is kell ÉLNI.

Egyetlen borongós megjegyzést kellett csak elejtenem a fészbúkon ahhoz, hogy Etus közölje, erre valamit inni kell, ZöPö pedig tálalja rögtön a megoldást: azt az ivást ne adjuk már alább valami görög rotonda vagy retsina, vagy ezeknél megjegyezhetetlenebb és kimondhatatlanabb nevű görög fehérbornál, irány a pünkösdfürdői Gyradiko!

A nap előzményeihez hozzátartozik, hogy volt vagy fél 11, mire el bírtam indulni a munkahelyem felé, ráadásul gyorsan kiderült, hogy úri módon kocsikázhatok odáig Virágékkal, akik pont az Állatkertbe igyekeztek. Útközben a We Will Rock You-ra tomboltunk Petikével, a Városligetben pedig rengeteg, a parton takaros sorban ücsörgő récével együtt nézhettük a tavi szinkronúszó kacsa-előadást. Még innen sem sikerült az irodába orientálódnom, idén gyereknevelési szabadságon lévő vitorlás kapitányunkkal, azaz Péter barátommal elmentünk enni egy kis indiai kaját. Mire beértem, már várt egy épp külföldre induló kolleganő, akivel jól eltraccsoltunk búcsúzás gyanánt, majd sürgős kávézhatnékunk lett a Bótossal és hipp-hopp már ott is volt Etus, hogy menjünk már moziba. Merthogy görög vacsi előtt még a Harry Pottert is meg köllött nézni, ami "egy jó film, csak hosszú és unalmas". Ezt a kritikát a női mosdóban hallottam, ahova a film felénél kényszerültem távozni a nézőtérről, a film ugyanis tényleg hosszú, ráadásul a férfimosdóban szórják egymásra az átkokat a kis huncut varázslófiúk, és ennyi csőtörést én nem bírtam már nyugodtan végignézni. Jobb is volt ez így, mert pont arra értem vissza, hogy Dumbledorral megitatott a Harry egy csomó vizet, hát ez a jelenet pisilés előtt maga lett volna a tömény horror. (Hú asszem még sosem írtam le a blogban a pisilés szót. Jajj, most meg megint!)

Nekem azért tetszett a film, Etusnak meg a csajok benne, de ZöPö aszonta ezt sosem bocsájtja meg nekünk. De megenyhült és mégis elvitt minket gyrost meg dzadzikit enni. Nem igazán tudta, hogy mire vállalkozott szerintem. Kicsit sem próbáltunk nem idiótán viselkedni. Etus már az odafele úton kikiabált a kocsiablakon minden csinos csajnak (néha másoknak is), hogy "Szép a bőröd!". Ezt a flörtölős dumát Harrytől tanultuk és megunhatatlan poénforrásnak bizonyult. Ezen kívül kedvenc beszédtémáink a "te jó ég, mekkora csülkei vannak annak a nőnek!", "istenem, de szép az a pasi, szerinted meleg?", "figyeled azt a szőkét, még egyszer sem mosolygott, szerinted az ágyban is ilyen?" és az epilálási szokásaink voltak. (Tudom, ezt a részt várja mindenki, szóval összefoglalom az igényeket: Etust ne közelítsétek borostás csükökkel és hónaljakkal, engem meg mesterségesen csupasz mellkasokkal, amúgy egyéb területeken toleránsabbak vagyunk, de az esztétikai szempontokat itt is tartsuk szem előtt.)

Kiderült, hogy a nyelvtudásunk is sokkal fejlettebb, mint eddig sejtettük. Etus azon sajnálkozott, hogy görögül senkit nem tud elküldeni az anyjába, javasoltam neki, hogy mondja egyszerűen nekik azt, hogy Oedipus. Lehet ám választékosan, művelt ember módjára káromkodni.

De még mielőtt azt gondolnátok, hogy rémesen alpári figurák vagyunk és semmi érzékünk a széphez, jóhoz, romantikushoz, el kell mesélnem, hogy nekünk nincs is, de ZöPönek hálistennek van, ezért az este befejezéseként kifuvarozott minket a Szentendrei-sziget északi csücskére. Az extra autókázás egyetlen apró fájdalmas pontja részemről, hogy így másfelé hagytuk el a Római-partot, mint amerről érkeztünk, és nem tudtam elénekelni az úthenger dalát, hogy "Nánási úúúút, ha végigmegyek rajtaaaaad!", pedig akkor ez nagyon vicces ötletnek tűnt. (Igaz azt is megígérték a fiúk, hogy leszerelik nekem az egyik utcanévtáblát, de így arról is elfelejtkeztek.) A szigeten elég nagy sár volt a korábbi esők miatt, de ez egy biológust nem rettenthet el, még magassarkú szandálban és koromsötétben sem. Amúgy végül is telihód vót. A parton meg már csak finom, száraz homok, amiben mezítláb lehet ugrálni, hűs Duna, amibe bele lehet tapicskolni, csillagos ég, kilátás a visegrádi várra, csend és nyugalom. Leszámítva persze minket, akik vérfarkasoktól rettegtünk, meg attól, hogy ZöPö azért visz minket éjjel kirándulni, hogy elásson valahol élve, esetleg termékbemutatót tartson.
Viszont végre megint azt éreztem, hogy élek. Utoljára ezt a fülemnek kedves közhelyet anyámtól hallottam, aki kiment bulizni a Zöld Pardonba Csík zenekar koncertre. Egész vicces, hogy idén nyáron ő többször járt ott, mint én. Mer én még egyszer sem.

Ez történt a múlt héten 1.

Nem lusta a Tücsök, csak már nagyon várta, hogy május legyen, és most, hogy végre tényleg május van, nagyon élvezi a helyzetet és sok egyéb kötelessége helyett (mint pl. blogírás) egyszerűen csak ül és néz bele a nagy májusba és ámul nagyokat, hogy milyen jó is ez. Eme nagyszerű tevékenységhez már partnert is talált, ma is pl. fél órán át ült a Bótosesztivel meg két bögre tejeskávéval a múzeum teraszán (a.k.a. portikusz) és felváltva sóhajtoztak, hogy húú meg hűűű, miközben hétágra sütött a nap.
Elsején meg Marcsival tette ugyanezt, de ne szaladjunk előre, mert előtte volt még szerda, ami még eléggé április volt.

Szerdán a Tücsök régi kedves zenélős törzshelyén, a Bonyai Étteremben játszott teljesen rendhagyó formációban. Tudniillik az Orsival (Meteorfolk) ketten fogták magukat és egy szál gitárral meg egy szál hegedűvel (és az égvilágon minden hangosítást mellőzve) leültek két sámlira és country dalokat játszottak. Olyanokat is, amiket szoktak, (mármint amikor három pasi üldögél mellettük és Meteorfolknak hívják így öten magukat), de volt még Wildflowers Dolly Partontól, meg I Believe in Love a Dixie Chickstől, nameg a Kántrirództékmíhóm.
Egészen sokan meg is hallgatták őket, pedig ők maguk elővigyázatosságból félve terjesztették csak az infót. Azért a Tücsök nagyon örül, hogy vannak ilyen barátai, mint a Marcsi, aki mindig mindenhova, a Bali, aki újabban szintén, főleg, ha kántri, meg a Perger, aki úgy jön, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy vacsizik egy jót, de a végén még meg is dicséri a csajokat.
A meghitt baráti légkört segítette a környéket elborító áramszünet is, de ez már a koncert után volt, és különben is a tárkonyos jérceleves gyertyafénynél is nagyon finom, és legalább megtudtuk, hogy a fagyikehely az egyetlen sötétben is elkészíthető desszert.

Volt valami csütörtök is, ami arról híres, hogy rövid munkanap volt, meg a Tücsök apukáját hazaengedték a kórházból és köszöni hálistennek jól van. Éjjel meg a Tücsök csipszet rágcsált és elkezdte nézni a Wives and Daughterst, amiről kiderült, hogy egy öt részes nagyon kosztümös, nagyon romantikus BBC sorozat, de a harmadik rész elejébe belealudt, így most még egyelőre nem tudja, hogy Roger mikor jön rá, hogy Molly szereti és ezért mégsem Cynthiát kéne feleségül vennie. (És hol marad már Mr Darcy???)

Pénteken éljenmájuselseje volt és a Tücsök meg a Marcsi megígérték, hogy aznap átmennek a farkasodúba segíteni Sanyinak és Gonzolinak palacsintát sütni. Nem annyira ajánlja a Tücsök, hogy mások is félig rétes-, félig pedig világos rozslisztből csináják a palacsintatésztát, mert bár jó ötletnek tűnt, de erősen szakadozott a végeredmény. Egy idő után bele is fáradt a Tücsök meg a Marcsi a nagy óvatoskodásba meg koncentrálásba, ami az ép palacsinták elkészítéséhez szükségeltetett, úgyhogy átadták a lelkes utánapótlásnak a stafétát (illetve a palacsintasütő nyelet) és kiültek az erkélyre rozéfröccsöt inni. No, hamar rájöttek ám, hogy ez kellemes ugyan, de nem biztos, hogy hasznos, mert bentről frenetikus kiáltások szűrődtek ki minden egyes feldobált (IIIIGEEEEEEEN!) és visszaesett (MÉÉÉÉGSEEEEM!) darab után, úgyhogy felhajtották a fröccsöt és visszaszerezték a fakanalat.
Meg kell jegyezni azért itten, hogy nem a fiúk hibája, hogy a palacsinták kábé fele furcsa, meghatározhatatlan körvonalú alakot öltött (bah, bár lett volna KÖRvonal, de nem az volt), lássuk be, sajnos a két dimenzió helyett a hármat preferálták a tér különböző irányaiban kiterjedve, mert bizony mi is kábé 60%-ban voltunk csak sikeresek. Ellenben a fiúk rendkívül kreatívnak bizonyultak a - Sanyi szavaival élve - "szexis" példányok újrahasznosításában: bepakolták az összes cafrangot egy tálba, raktak hozzá banánt, nyakon öntötték nutellával, csokiszósszal és tejszínhabbal és betolták a mélyhűtőbe. Kész is a finom palacsinta-jégkrém. Mi erről már lemaradtunk, mert néhány szalonképesebb bolognais, sajtos-pestos, nutellás és csokis-banános adaggal megpakolva meglátogattuk a stúdióban fagyoskodó Aiming gitárosokat.
Utána még ettünk fagyit a Szaniszló utcában, de a Gödör-beli Félóra koncertre így is visszaértünk.

Folyt.köv.

Csokidiéta

Ma a kolléganőimmel feltaláltuk a legújabb forradalmi karcsúsító módszert: a Csokidiétát.

Máris sikerült kidolgoznom az alapelveket, a szétválasztó diéták példájára.

• Négy napos ciklusokban tanácsos gondolkodni, hogy ne keverjük a különböző csokifajtákat, mert az megterhelheti az emésztőrendszert. Ha pedig megterheljük a szervezetünket, fáradtnak fogjuk érezni magunkat, így könnyen lelombozódhatunk, rossz kedvűvé válhatunk. A csokoládénál nincs alkalmasabb táplálék a rosszkedv messzire riogatására, mivel boldogsághormonokat szabadít fel. Egy pipa nekem.
• A szétválasztó diéták hirdetőinek másik vesszőparipája, hogy azért nem tanácsos a különböző élelmiszertípusokat vegyíteni, mert a fogyás sok energiát igényel, mivel a zsírlebontás energiaigényes folyamat. Ezért szervezetünket fel kell tölteni energiával, melyet a csokoládé magas kalóriatartalmával eredményesen megtehetünk. Szerintem máris bőven alátámasztottam elméletem helyességét, lássuk a részleteket.

Minden napot, függetlenül az adott napon fogyasztható tápanyagoktól gyümölccsel kell kezdeni. Választhatunk csokoládéval borított almakarikát, banana-splitet fagylalt nélkül, kandírozott féligmártott narancsszeleteket, bármilyen gyümölcsös krémmel töltött csokoládét, esetleg csokiszósszal leöntött forró karamellizált körtét. Ebédre az adott napnak megfelelő csokoládéféléket fogyasszuk, vacsorára ugyanezt, csak szolidabb mennyiségben.

1. Fehérjenap - ez a nap a tejcsokoládék napja, de ne feledkezzünk el a joghurtos töltelékekről, valamint a túró-rudiról, csokis shakeről, forró csokoládéról sem.
2. Keményítőnap - remek alkalom a rizses csokoládé nagymennyiségű fogyasztására, de érdemes kipróbálni a pörkölt kakaóbabot, másnéven kakaóbabpörköltet marcipánburgonyával.
   
3. Szénhidrát nap - itt elengedhetjük magunkat és a fantáziánkat, bármilyen tésztaféle, sütemény jöhet: kelt kakaóscsiga, csokoládés rétes, csokitorta, de fogyaszthatunk csokifagylaltot, étcsokoládét is.
   
4. Gyümölcsnap - lsd. a reggeli választékot.

A méregtelenítés felgyorsítása érdekében iktassunk be néha egy-egy napot, mikor olvasztott keserűcsokoládét fogyasztunk reggel egy csipet sóval. Remekül átmossa a bélrendszert! Az erek tisztulása érdekében kortyolgassunk a megszokottnál nagyobb mennyiségű folyadékot, pl. csokoládé ízesítésű teát. A méregtelenítés első pár napjában esetlegesen felmerülő kellemetlen szájszag elkerülése végett rágcsáljuk mentolos csokoládét.

Mindenkinek sikeres diétát kívánok! :)

(P.S. Kini főszakács és főcitromfacsaró-áldozat megnyugtatására közölném, hogy a teljes bejegyzés munkaidőn túl született, fél 12-kor csak az alapötleteket firkáltam le gyorsan.)

Csaba és a fagylalt kozmikus kapcsolata

Csaba szerint a legjobb fagyizó a Csaba utcában lelhető fel. Ez részrehajlásnak hangzik, de tanúsítom, hogy nem az. Bár az is igaz, hogy Csaba állítólag húsz éve nem nagyon evett fagyit, így picit rizikós a véleményére támaszkodni. De ebbe csak így utólag gondoltam bele.

Vasárnap délután volt, ezer wattal sütött a nap, lágyan fújjogott a tavaszi szellő, teltházas koncertet adtunk a Lighthouse-zal a Fringe Fesztiválon... mi is kellhet még? Na mindjárt megmondom jól, hogy mi.

Mivel Tücsök kiadta az ukászt Petinek, hogy ha már volt olyan tündér, hogy végre eljött egy koncertjére (mármint olyanra, amin ő Petiönmagasága nem játszik, csak úgy hallgat, meg így néz, ide meg oda, közben kielemezgeti Csaba haverjával, hogy milyen mértékben csinos avagy nem az a Tücsök kitavaszodva a kis szandáljában meg a nyári testresimulós rucijában), akkor legyen már oly kedves és a világ legszebb tavaszi hétvégéjén vigye már a Tücsköt fagyizni.

Úgyhogy nekiálltunk fagyizót keresni, négyesben, Marcsival. Kisebb autókörutazás keretében (Ismerd meg a fővárost: Moszkva tér és környéke c. fejezet) próbáltuk felderíteni a környék jeges kínálatát, végül Csabának eszébe jutott a Csaba utca.

Artigiani Gelati névre hallgat és annyira olasz és annyira kézműves, hogy az ember csak les. A fenyőmagos csokoládé még egy szolid különlegesség, a levendulás bazsalikomfagylalthoz képes legalábbis. Csaba szerint a hely annyira híres, hogy még valami amerikai útikalauz is megemlíti Budapest nevezetességei között.

T: Szóval ez a világ legjobb fagylaltozója? Vagy az egész világegyetemé?
P: Szerintetek van olyan, hogy az Univerzum legjobb fagylaltozója?
T: Biztosan, csak a Brontillbrix bolygón van valójában, ahol a babolibok faj képviselői élnek, akiknek három fejük és huszonegy nyelvük van egyenként, ezért nagyon fontos nekik a fagylalt.
P: De az ő fagylaltjuk lehet, hogy nem is hasonlít a mi fagyinkra. Hanem inkább valami húsféle étel...
T: Ja, igen, ilyen fagyasztott combot nyalogatnak...
P: ... és pörkölt íze van...
T: ... nem hangzik valami jól...
P: ... de lehet, hogy azt mégis sokkal jobban szeretik az Univerzumban.
T: Persze, a megkérdezettek 93%-a arra szavazott. Csak a Földlakókat kihagyták a szavazásból, mert statisztikailag elhanyagolható a véleményük, így aztán ők abban a hitben élnek, hogy a Csaba utcában van a legjobb fagylalt.
Cs: Ráadásul lehet, hogy máshol nem is eszik, hanem pl. zenélnek vele.
M: ... :) ... (idióta banda!)...


Drága Douglas! Amúgy is elfeljtettem a zülletésnapodat március közepén, hát most Isten éltessen sokáig, ott maga mellett! Remélem már megkaptad tőle a választ az Élet, a Világmindenség meg a Minden kérdésére. (Még igazán 42 napon belül vagyok a gratulációval!)

Eszem, Gödör, szemgödör

Rég volt ez a kedd, de megírjuk csakazértis. Leginkább mert emléket kell állítanom annak a papírkás rántottának, amit Sanyival alkottunk aznap vacsorára. Én csak nagy szemeket meresztgettem, mikor először meghallottam a papírkás jelzőt (egészen pontosan kartonpapírkás), de aztán szerencsémre csak újhagyma, kaliforniai papírka, sonka és sajt került bele. És nagyon-nagyon finom lett, dacára annak, hogy ragaszkodtunk hozzá, hogy mivel mi találtuk ki és mi vásároltunk be hozzá, ezért mi is készítsük el. Tettük ezt még azon kevés közelharc árán is, amit Petivel kellett folytatnunk a konyhafőnöki cím birtoklásáért.
Aztán irány a Gödör.

Talán nosztalgiából, talán ragaszkodásból, nagyon vártam már a második Jamie Winchester koncertet a Gödörben. Az sem nagyon tántorított el, hogy alig egy hónapja volt az első. Sőt, az sem, hogy elkértek érte 1200 forintot. Sőt, még az sem, hogy lasszóval kellett fogdosni azon ismerőseimet, akik hajlandóak voltak eljönni. Végül is ha már nosztalgiázni vágytam, hát volt mivel: Petivel és Zolival üldögéltünk szűk hármasban egy asztalnál, mintha csak tavaly nyár lett volna. (Istenem, de rég is volt, de szép is volt és mennyi minden történt azóta...) Rajtunk kívül alig lézengett még ott ember, ebből is látszik, hogy tényleg kissé fanatikus vagyok.
Az előzenekar a Propeller Band volt, a nevükkel lépten-nyomon találkozom, valakit elvileg ismerek a bandából valahonnan, valami zenekari fórumról. Most már legalább hallottam is őket, mert azért elég jók a hazai mezőnyben. Van sok magyar nyelvű saját számuk, de azért muszáj kiemelnem a nyitószámot, mert az elég jól állt nekik: Britney Spearstől a Toxic. :)

Jamie-ékkel sem volt semmi baj, teljesen jók, csak még nem ismerjük az új számaikat, én is inkább csak a régiekre pattogtam. (Mondjuk a Snowy, meg az Omegaman elég jók első hallásra is. Meg másodikra is.) Kicsit ők is szomorkodtak a gyér közönségen, de Jamie az optimista hozzáállást választotta és közölte velünk, hogy állati nehéz volt megszerveznie ezt a VIP koncertet, de már unta, hogy mindig mindenhol az a fránya teltház várja...

A másnap reggel elég tanulságos volt. Kedvenc dán lakótársammal rohantam szemészeti vizsgálatra a kórházba, mi úgy tudtunk, hogy telefonon egyeztetett időpontra. A helyszínen kiderült, hogy az időpontunk arra használható, hogy megszerezzük a 15. sorszámot. Eredetileg csak abban akartam segíteni, hogy a rendelőt megtaláljuk gyorsan, mert ez sem egy egyszerű feladat egy magyarul alig értő külföldinek. Leírtam egy papírra és elisméltem jó sokszor, hogy tizenötös, hogy biztosan értse, amikor szólítják. Lelkére kötözgettem a tizennégyeskének, hogy figyeljen rá oda, sőt a nővérkével is konzultáltam, hogy ért-e a doki angolul, de a végén a rengeteg türelmetlen nyugdíjas korú beteg láttán nem mertem otthagyni egyedül. Amúgy is elég frusztráló volt a kék csempés folyosó. Így elüldögéltünk ott pár órát kettesben, ezalatt Leah megtanult ezerig számolni magyarul, és már én is elgügyögök tízig dánul.

En, to, tre, fier, fem, seks, syv, otte, ni, ti. :)

5. rész: Süsi, a házisárkány

Melyben Süsi megint vezet, és ezúttal buszmegállókat és elsőbbségadás-kötelező táblákat is döntöget, valamint plüssmalackát pelenkáz és plüssvízilovat etet egy vigyorgó gyöngyfogú dumagéppel

Nos, ennek a résznek az előzetesét olyan jól sikerült összeollózni a teaser kampány során, hogy már rengetegen aggódnak az életemért. Mindjárt fény derül rá, hogy hogyan is éltem túl a buszmegállódöntögetést. Minden csak időrend kérdése, kérem szépen, mert az idő is ugyebár relatív. De még mennyire. Bizonyos dolgokból három hét is sok, másokhoz öt hónap is kevés.
Szóval ott kezdődik a sztori, hogy Tücsök bepattant a Corsába és elgurult szépen barátnőt látogatni Buda másik végébe. Ezer éve nem voltunk már Veroniéknál, Bogi lányuk meg azóta kész hölgy lett, és be nem áll a szája. A legmókásabb, mikor a világ leghuncutabb vigyorával közli a publikummal, hogy Dumagép!. Nagyon bejön most nekünk minden, ami katicás (Bogáá!), Malackás, ill. rózsaszín. Legalábbis csupa ilyen cuccot vittünk Fruciékkal és ezek sikert arattak. A kétféle rózsaszín zokniból (Zozó! - hehh, ezen most valaki nagyon jót mulat...) rögtön felpróbált egy-egy félpárat, a csini nyáriruha meg tökéletesen funkcionált takaróként a katicás ajándéktasakban alvó plüss Malacka számára. (Aasik!) Fruci remek bábszínházat adott elő egy plüsspatkány főszereplésével (egy másik barátosnőnk előrelátó ajándéka, mert nehogy már csak undorító tündi-bündi pihe-puha macikkal és cicákkal találkozzon a gyerek, mikor még annyi kedves állat van a világon). A patkány, alias Cin-cin úr, nagyon félt a katicabogaraktól, de Bogi-puszival szerencsére lehetett belé bátorságot önteni. Az előadást a nagy sikerre való tekintettel jó sokszor meg kellett ismételni, míg már mindenkinek potyogtak a könnyei a nevetéstől. (Frusi! Cin-cin! Oda! Bogár! Még!!!) A nagy ricsajban természetesen felébredt Malacka és sűrgősen pelenkát kellett rajta cserélni. Ehhez valamiért én tűntem a megfelelő (értsd: minden rosszcsontságra kapható) partnernek. (Süüüüsiii!!!) Veroni nagyon örült nekem, hogy a folyamathoz képes voltam egy egész valódi, nemjáték popsitörlő kendőt elhasználni, de teljesen szükség volt rá, mert Fruci szerint még Malacka orra is kakis lett. Veroni még jobban örült nekem, mikor sikeresen megetettem az egész tál paradicsomos káposztát virslivel felturbózva (Bogi esik!), bár egy hollywoodi trükkmestert megszégyenítő ötletek egész sorozatát kellett hozzá bevetnem. Minden falatot előbb megkóstolt a víziló, aztán Garfield, a gyanúsabbakat még Micimackó is lemeózta, aki a partedliről vigyorgott ránk álmodozó tekintettel. Egyetlen balfogásom a "gyorsan edd meg ami a kanálon van, mert jön Fruzsi és megeszi" elterelő hadművelet volt, mert Fruzsi tényleg jött, és tényleg megette. A felnőttek világa néha bizony kegyetlenül őszinte. A makacs foltokról nem is beszélve. Remélem Veroni nem haragszik nagyon a paradicsomfoltos ex-fehér bal pólóujjért, sem a még paradicsomfoltosabb ex-fehér jobb pólóujjért, de leginkább a paradicsomfoltos félelmetes víziló-torokért. Van még mit gyakorolnom.

Például az autóval száguldozást alacsony forgalom mellett. Néha olyan hirtelen jönnek azok a fránya kanyarok, túlhúzom a kormányt és nekimegyek a falnak, vagy csak átcsúszok a másik sávba, szembejön az a fránya macisajt és már nem lehet kikerülni, a buszmegállókról nem is beszélve, mert tiszta logikátlan helyekre tudják őket építeni... Na de még így is sikerül azért néha hamarabb beérni a célba, mint Patriknak, és így nincs az a totális kudarcélményem, mint a Tom&Jerrys játéknál, amiben tutira laposra kalapál bármikor. Hát szóval, khm, igen, felugrottam Virágékhoz, mert főzött isteni indiai kaját, volt benne sok zöldség, meg csicseriborsó, lime, menta, gyömbér, chili... nyamm... (Azért mondtam Patriknak, hogy el ne árulja a nagybátyjának, hogy mit művelek a versenypályán, mert sosem adja többet kölcsön a kicsi Corsát...)

(Hogy mi? Hogy milyen házisárkány? Jaaa, az nem volt a sztoriban egy sem, csak így viccesen hangzott. Uggyanmár, én, mint házisárkány...)

4. rész: Rántotta G-dúrban

Melyben Tücsök megtanulja, hogy a rántottakészítés hasonlatos a zeneszerzéshez, és hogy pasival egyszerűbb kaját vásárolni, mint ruhát. (Sokkal. Pedig a kajavásárlás sem mindig egyszerű.)

A Spájzos esték (na meg a Szimplakertes, Gödrös, Instantos és Szilvuplés estek) velejárója a másnapi zsírban tocsogó reggeli iránti megnövekedett fizológai igény. Erre megoldás lehet a Meki szuperegészséges választéka, de ha túl sokáig aludtunk és nincs kedvünk géppisztollyal fenyegetni a csökönyös kiszolgálószemélyzetet, akkor, ahogy kedvenc graffitim mondja, "ha lenne egy kis sonkánk, csinálhatnánk sonkás tojást. Ha lenne néhány tojásunk." Nodeha nekünk nincs is, mivel hűtönk sincs, mert az felesleges, mivel ha van otthon kaja, azt meg kell enni azonnal, főleg, mivel nincs hűtő, ahova elrakhatnánk másnapig, éppen ezért ott a Tücsök, akinek van hűtője is (amit sajnos nem lehet teljesen üresre enni, mert gonosz módon a két alsó polcon lakó dolgokra mindig ráfogja, hogy azok a lakótársáé és azt nem illik), meg van neki sonkája is, meg tojás sok. Mivel esélye viszont nincs, hogy nyugodtan aludjon, ezért inkább felkel és süt rántottát. A kis naiva.
Kis naiv Tücsök azt képzeli, hogy a rántotta az olyan ripsz-ropsz egyszerű dolog. Na persze nagyon tudják neki tanácsolni, hogy tényleg ripsz-ropsz készüljön el, ellenben felfoghatatlan, hogy miért gondolja azt, hogy egy EGÉSZ fej hagymát kéne ehhez felaprítani, mikor elég bele nagyon kevés is, mondjuk csak maximum egy NEGYED. Vagy egy pontozott nyolcad. Merthát az arányokra nagyon oda kell figyelni, merthát az nem úgy van, hogy jól szól az a G-dúr akkord ott abban a dalban, akkor rakjunk bele jó sok G-dúr akkordot, mert ezzel simán agyon lehet csapni az egészet. Ellenben azt a négy szelet sonkát azt tessék mindet belepakolni vacakolás nélkül, de gyorsan.
Defőlegéspláne azt a hülyeséget meg honnan szedte a Tücsök, hogy mikor hat óra megfeszített agymunka után vacsorának valót vásárol a plázában, akkor előtte, deméginkábbkevésbé utána, csizmát meg tavaszi blúzokat nézeget mindenféle boltokban meg kirakatokban, mikor még haza is kell érni az evés előtt.
Tücsök így hát sóhajt egy nagyot péntek este, tárcsázza Timit, és hétfőre megbeszél egy igazi csajos tavaszi bevásárlós plazulást. Nagyon szigorúan csakis két fő, 2 db X ivari kromoszómával és rengeteg empátiával rendelkező résztvevővel.

2. rész: "Érdekes arca van. Érdekes, hogy ez egy arc..."

Melyben Tücsök szabadnapos, pótanyáskodik, kiállításmegnyitón zenél és saját arcának eredetét kutatja.

Csütörtökön tavaszi nagytakarítás címen megszállták az irodánkat, így kénytelenek voltunk otthon maradni. Mondanom sem kell rémes hatással volt ez rám. Bánatomban aludtam amíg csak bírtam, hogy addig se járjon az agyam az iroda hiányán. Egy telefon ébresztett, farkaséhes hang szólt bele, hogy mi lenne, ha mostan akkor már sűrgősen reggeliznénk valamit. A reggeli a hajdúsági farkastörvények szerint simán készülhet délben, és hasonlíthat gyrosra vagy spagettire, most azonban az volt a külön kívánság, hogy ha lehet, akkor úgy nézzen ki, mint az a múltkori nagyon finom tonhalas-sajtszószos tésztám. Reggeliebéd közben kaptam a telefont kedvenc lakótársamtól, hogy orvosi váróteremben üldögél, már három órája, és már oda is egy másik helyről küldték, de nem nagyon érti, hogy most mi van, mi lenne, ha odamennék fordítani és lelket önteni beléje. Rohantam, fordítottam, igyekeztem nyugalmat sugározni, hazavittem, megetettem és a picit riasztó hírek ellenére is jót kacagtunk a végén, mikor leroskadtam mellé a konyhaasztalhoz, hogy phű, ma aztán jól kianyukáskodtam magam. Néha azt is kell. Nem lehetek mindig az éj királynője, vannak egyéb fontos női szerepek is.
Utána rohantunk ketten kétfelé, ő munkába, én a halfarkas-odúba (jaj, bocs, az egy madár...) , majd vissza haza és tovább egy koncertre... Azaz csak rohantam volna, de rájöttem, hogy már nem egészen rémlő, de akkor nagyon praktikusnak tűnő okokból az egyik hegedám jól ottmaradt a falkatagoknál. A nap folyamán cirka három lehetőséget szalasztottam el, hogy visszaszerezzem, de még akkor sem jutott eszembe, mikor konkrétan belebotlottam, sőt akkor sem, mikor egy felháborodott, fogait csattogtató ragadozó közölte velem, hogy most aztán már irgum-burgum, teljesen eltücskösödik a lakása. Csak persze akkor jutott eszembe, mikor már késében voltam amúgy is. Hát így történt, hogy kocsival ment a Tücsök koncertezni, de ez már a következő rész tartalma...
Ide még annyi tartozik, hogy Gergővel (akit tessék megjegyezni, kiírni széljegyzetbe, vagy indexbe, mert egyrészt a JustKiddinben penget, másrészt meg a Sunny Side Up-ban, de még az Irish Coffeeból ismerem, szóval amíg én itt zenélésről is írok, addig fel fog még bukkani párszor), szóval Gergővel játszottunk egy kiállításmegnyitón, konkrétan táncos-zenészős Zsó barátném festő papájának a megnyitóján. Akit érdekel, a Ferencvárosi Pincegalériában megtekintheti még. Nagyon muris egy kiállításmegnyitó, érdekes volt nézni, amint a tárlat méltatására felkért művészkolléga szavaira egyre magasabbra szöktek Székács művész úr szemöldökei, míg már majdnem eltűntek a fejkendője alatt. Én is kaptam méltatást, a lelkes gratulálók mellett jött egy bácsi, aki nagyon megdicsérte Gergő finom gitárkíséretét és panaszkodott egy sort, hogy milyen hangos a hegedűm. Kedvencem mégis az a családi jóbarát, aki emlékezett rám egy kábé három évvel ezelőtti Téglagyári Megállós koncertünkről, merthogy megjegyezte az arcom. "Olyan érdekes arcod van, hol szedted össze?" Biztosítottam róla, hogy elég szerteágazó pedigrém van, volt miből garázdálkodni.
Amúgy meg én vagyok a világszép királylány, aki egy Psittacosaurus sibiricustól lopta a vonásait.

Meg nem értett konyhaművészek

Azt hittétek eddig, hogy tudjátok hogyan kell sütit sütni? Ha-ha.

Hogy én is azt hittem eddig, hogy tudom hogyan kell sütit sütni? :-/ Ha-ha-ha.

Nademost, jól megtudjuk mindannyian!

Először is. Már eleve a RÁKÉSZÜLÉS nagyon fontos. Nem lehet csak úgy nekilátni, gondos tervezést igényel a folyamat. Az improvizáció csak későbbi fázisban megengedett. Ehhez:

1. Fogjunk egy 300 oldalas sütemény recept könyvet. (Vagy kérjünk kölcsön egy szimpatikusat a nővérünktől.) Fontos, hogy angol nyelvű legyen, mert így biztos, hogy a hozzávalók felét nem értjük, a másik fele meg nem beszerezhető nálunk.
   
2. Szervezzünk be egy tettestársat, lehetőleg olyat, aki már bizonyított cukrászati téren, mondjuk legalább a muffinjaival. A Tücsök lehet egy elég kézenfekvő választás, bár már ő is csinált olyan hülyeséget, hogy nem rakott csokit a muffinba, pedig annak úgy semmi értelme, desőt kifejezetten nemnormális dolog.
   
3. Lapozgassunk bele a könyvbe, közben kezdjünk el türelmetlenek lenni, és 5-10 percenként hívjuk fel a Tücsköt, hogy hol van már és mikor ér már oda, mikor pedig épp nagyon fontos dolgot szeretnénk vele megosztani.
4. Ha végre megérkezik, haladéktalanul helyezzük kényelembe magunk mellett a kanapén (mit kell neki mindig annyit vacakolni a kabáttal meg a csizmával?) , barátkoztassuk össze a könyvvel és kezdjünk neki A SZELEKTÁLÁSNAK.

Az elkészítendő remekmű kiválasztása egy újabb lépcsőfok, melynek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

1. Készítsünk elő papírt és tollat.
2. Válasszuk ki a fő irányvonalakat, de két szempontnál többet egyszerre nem javaslunk szem előtt tartani: pl. koncentráljunk arra, hogy a látványra vonzó és magas csokoládétartalommal rendelkező sütiket válogassuk ki.
3. Gondosan írjuk fel a rostán fennmaradt lehetséges alanyok oldalszámát.
4. Negyed óra, harminc jelölt és a a 120. oldal után lássuk be, hogy így sosem jutunk el magáig a sütésig, úgyhogy bökjünk rá egy durrván csokis kosárkára, kerek-perc lezárva ezzel az addigi vitákat.
   
5. Lassan kavargatva édesített gondolatainkat ábrándozzunk öt percet arról, hogy mennyire el lesznek ájulva a többiek a sütikészítés területén tanúsított tehetségünktől.
   
6. Szüttyögjünk hozzá egy csipetnyit, hogy tuti azt fogják gondolni, hogy az egészet a Tücsök csinálta egyedül, mikor pedig nem is az ő ötlete volt.
   

Itt elérkeztünk a megvalósítás BESZERZÉSI fázisához.

1. Ne is nézzük meg, hogy miből kéne állnia a recept szerint a sütinek, csak ránézésre próbáljuk megsaccolni, hogy hogyan is készülhet.
2. Mivel máris késésben vagyunk, sűrgősen induljunk el vásárolni, de előtte még öblítsük a WC-kagylót, hátha jó szokásával ellentétben kivételesen kiakad a tartály lezáró szelepe, vagy mi a szösz. Ha kiakad (már miért ne tenné, hiszen sosem csinál ilyet, de most ugye rohanásban vagyunk), akkor mérgelődjünk felváltva negyed órát küzdve a tériszonnyal és a vízkővel, majd lássuk be, hogy hiába az elektromos Opel-ablakemelők kiakadásán szerzett rengeteg közös tapasztaltunk, valahogy ez a helyzet most mégsem ugyanaz. Végül hívjuk fel Tücsök ezermester nagybátyját, aki ezen probléma elhárításáért, valamint a KékBab nevű együtteséért és egyéb elképesztő kvalitásaiért is megérdemelne már egy külön bejegyzést, de most nem kap, csak majd máskor.
   
3. Zárjuk el a tartálycsapot, és az ezermester érkezésééig fennmaradó 1 órában rohamozzuk meg a Tücsök konyháját és egy élelmiszerboltot, hogy minden szükséges és szükségtelen cuccot beszerezzünk.

Innentől már nagyon egyszerű a dolgunk, csak el kell készíteni a süteményt. Ezzel beindul a KREATÍV fázis.

1. Egyrészt szükségünk lesz linzerkosárkákra. Ezt bízzuk a Tücsökre, mert ez a dolog lényegtelenebbik része. Szimpla FORMAság. Hehe. Mivel a Tücsök még sosem csinált ilyet, de kábé sejti, hogy mitől nem piskóta a linzer, a liszt-tojás-margarin vs. sütőpor-kefír arányok eltolásával egész tűrhető linzertésztát alkot, nagyon trükkösen kétféle méretű muffinpapír közé szorítva a masszát. Az ötlet egész zseniális, de a kivitelezés során azért szembesül az egészen kevés sütőpor felesleges mivoltával és azzal, hogy hasonló receptekben nem véletlenül használnak száraz babot, vagy valami hasonlót, hogy leszorítsák a kosár belesejét sülés közben. Nasebaj, majd legközelebb.
2. Mi csak koncentráljunk a csokikrémre, mert az az egésznek az esszenciája. Csokikrémet (és általában bármilyen csokis sütit) úgy kell csinálni, hogy elképzelsz annyi csokoládét, amennyit már pont nem is hinnéd el, hogy annyi kellhet, és akkor azt megszorzod kettővel, és azt rakod a sütibe. Így a fél liter csokipudingban nyugodtan elfér még két egész tábla milka, néhány púpozott evőkanál nutella és egy kis svájci gyümölcsdarabokkal ízesített fehércsokoládé amit a piszok Tücsök a zürichi útja óta rejteget otthon. A végeredmény az komolyan mondom nektek, hogy leírhatatlan. Annyira mennyei, hogy majdnem eldobod az agyad és ész nélkül beleszeretsz az alkotóba. Még szerencse, hogy ott vannak a kissé csálé kosárkák, hogy átlagos ízélményükkel visszarángassák az embert a földre.
   

Szerintünk igenis fenomenálisat alkottunk, mélységesen fel vagyunk háborodva, hogy nem értékelte a társaság (az Aiming For Sunday tagjai és oldalbordáik) eléggé, mikor minimum süti-oszkárnóbel díjat és saját főzőshow-t érdemelnénk azonnal. Azt a kérdést pedig, mely szerint húskrém van-e a tésztában, meg sem hallottuk, mert nem is tudtuk értelmezni sem az adott helyzetben. (Amúgy meg max. a gyömbér volt.) Legközelebb csak Jamie Oliviernek, Gordon Ramsay-nek és magának II. Erzsébet őfelségének vagyunk hajlandóak hasonlót alkotni. (Meg persze Virágéknak.)

A korianderek hamar öregszenek?

Hát képzeljétek, megszökött az állandó gasztro-rovat szerzőm. Szerencsére nem szaladt messzire, csak egy szomszédos blog oldalra.

Hölgyeim és Uraim, végre valahára Kininek saját (nemcsak) főzős blogja van!

Kini megint sütött...

... és még mindig olyan messze lakik... (civilizált nyugati országban...)