Munkahelyi ártalom

- Azt álmodtam, hogy bejött az elefánt a múzeumba.
- Honnan?
- Hát az állatkertből. Átjött az elefánt, meg volt egy tigris is, meg más állatok.
- És ki nyert?
- Hát a legtöbb állatot elkapták, de mikor felébredtem, az elefánt még bent volt.
- Akkor biztos felment megnézni a Botero kiállítást és beleszeretett az összes nőbe...

Szerintem mindenki nézze meg a Botero kiállítást. Már csak azért is, hogy tudjam, hogy nem hiába dolgoztunk annyit mostanában.  Ez kép pont nincs itt, de pont ezért mutatom:

Ha valaki meg nem elefánt ízléssel rendelkezik, az nézzen Klimtet. (Ha másért nem, azért, hogy visszamosolyoghasson Kolo Moser fényképére.)

Ja, és találkoztam Fernando bácsival. Ennek valódi jelentőségét persze majd csak húsz év múlva fogom felfogni. 

Nyilvános

Péntek reggel azt olvastam, hogy Stitch In Public Day van aznap. Ki nem maradnék ilyen hülyeségből. (A kamera másik végén álló Eszter barátném talán igen, de őt meg belerángattam.) 

 

Elavult

Elavult a múzeumunk, most már biztos. A modern kor alkonyatán vérszomjazó gyermekeket nem tudjuk már lekötni. Legalábbis ma ezt a mondatot csíptem el egy ötödikeseit kifelé terelgető tanárnéni szájából:

- Milyen vámpír? Én biztosan nem ígértem nektek, hogy lesz vámpír. Múmiáról meséltem.

Bváááá

Az ilyen telefonokat szeretem leginkább a munkahelyemen:
"Elnézést bocsánat, ne haragudjon, hogy magát hívom, de a központi számot nem veszi fel senki. Maguk a Szépművészeti Múzeum? És maguk melyik oldalon vannak, ha Pest felől jövök az Andrássy úton, jobb vagy bal?"

Micimackó és a Tahó lájv

Hát voltunk a tévében. Mi Malacok (0:0:35, 1:01:20, 1:47:45), a főnököm (01:18:00), rajtunk kívül még Grosics Gyula, Jancsó Miklós és nem hiszitek el, de még a Göttinger Pali (0:40:00) is velünk egy adásban népszerűsítette épp a Szlengoperát.
Hát ilyen kicsi ez az ország-világ. :)

(Ground-)breaking news!!!

Forradalmi jelentőségű eseménynek lehetnek tanúi, akik csütörtökön délelőtt 10 és 12 óra között figyelemmel kísérik az M1 televízió Nappali c. műsorát. Eddig csak annak az információnak voltam birtokában, hogy a Malacka és a Tahó a műsor több (3) pontján is megjelenik majd, hogy élőben muzsikáljon egy kicsit. Már csak emiatt is szerettem volna erről külön posztot írni.
De aztán megtudtam, hogy ugyanaznap, ugyanebben a műsorban 11-kor élőben nyilatkozik a Szépművészeti Múzeum főigazgatója...
Egyelőre sunyítok. Elég lesz, ha a sminkszobában sokkolom. A legidiótább oldalamat eddig gondosan titkoltam előtte...

Bécs, te blogolhatatlan

No, ez se lesz egy rövid poszt. :)

Vorrede vor den Fahrrädern

Hónapokkal ezelőtt a fejünkbe vettük Etussal, hogy november végén kiugrunk Bécsbe, mert ott ilyenkor már van forralt boros karácsonyi vásár és még éppen tart az impresszionista kiállítás, amit látni kell.

Elindultunk szombaton reggel, felszerelkezve egy autókázós mp3-gyűjteménnyel, amiből a romantikusabbakat mindig át kellett ugrani, mert nem illett a hangulatunkhoz. Maradt a fejrázás és telitorokból való énekelgetés. Reggeli kávé helyett kaptunk egy adrenalin-shotot az M1-esen: a felhajtó sávban álldogált egy autó. Már eleve az elég nagy felelőtlenség, hogy valaki rögtön a kanyar után szobrozik a gyorsító sávban, de higgyük el neki, hogy kényszerből tette. Ellenben nem átgondolt cselekedet ilyenkor az autónk MÖGÖTT téblábolni. Előttünk ráadásul egy kisteherautó ment, nem láttuk tőle az akadályt képező kocsit, csak az utolsó pillanatban, mikor sávot váltott, Etus meg épp a gázra lépett volna. Azért kifejezetten mókás látvány volt, ahogy ijedtében kezét-lábát széttárva ugrott egy nagyot a fickó, de ha felkenjünk a kocsijára véletlen, akkor már csúnyábban nézett volna ki.

Abschnitt 1. Die Fahrradausleihmaschine

Bécsbe érve leparkoltunk a Donaukanal mentén a Schüttelstraßén és elindultunk gyalog be a városba. A Radetzky téren Etus a fejébe vette, hogy márpedig kerékpáron haladunk tovább, így kénytelenek voltunk az utcai bringakölcsönző-automata rejtelmeibe belevetni magunkat, mely hosszas regisztrációs folyamatot és bonyolult bankkártyás tranzakciókat foglal magában. Ennek megfelelően Etus kb. ugyanannyi idő alatt unta meg a szabadtéri sportot, mint amennyi idő alatt hozzájutottunk a sporteszközhöz. Némi rutin mondjuk nem árt a bécsi bringázáshoz, mert bár sokkal-sokkal jobb bringaúthálózat van, mint nálunk, zavaró módon minden második utcát Einbahnstraßénak hívnak. Kicsit csellengtünk ide-oda, úgy érzésre, végül kikötöttünk a Mariahilferen, vagy legalábbis egy olyan utcán, ami nagyon hasonlított rá, csak picit kisebb és Landstraßer Hauptstraßénak hívják. Itt sajnos csak egy szabad bringavisszatérítő hely volt, így végül elkerekeztünk a Stadtparkig. Az már majdnem belváros.

Teil 2. Heiße Maroni mit Eis und der kleine Brauner

A Stadtparknál (reméljük) sikerült visszaszolgáltani a kétkerekűeket. (Ha mégsem, úgyis megtalálnak, kb. minden adatot tudnak rólunk és amúgy is befoglaltak 20 eurót fejenként, annál meg nem érnek többet ezek a drótszamarak. Képzeljétek: KONTRÁS biciklim volt!! Volt vagy öt perc, mire leesett...) Gyorsan vettünk egy kis sült gesztenyét (majdnem olyan jó volt, mint a zürichi), pár sarokkal odébb meg rábukkantunk Etus kedvenc fagyizójára. (Vajon, most így pár nappal később, mitől fáj az én torkom? Mivel az amcsik forró tea helyett fagyival kúrálják a torokgyuszit, elutasítok minden spekulációt az összefüggések terén!) Kellett egy kávé is, amit igazi múltszázadi bécsi kávéházban ittunk, ahol volt régi telefonfülke, újságtartó-légycsapók és még a falakat is enyhe kávébarnára festette a napi gőzmennyiség.

Lektion 3. Wie das Licht auf die Leinwand und auf unsere Gesichter kam

Ennyi nassolás után ideje volt rátérni a kulturális programra. Ide-oda kanyarogva rátaláltunk az Albertinára, kikerültük a kilométeres sort a pénztárnál és némi határozott fellépés, laza magyaros beütésű felsőausztriai kiejtés valamint a Director's Office feliratú belépőkártyám lobogtatása megtette hatását: a nagyon szigorú néni beengedett minket az amúgy bárhol máshol azonnali tiszteletet parancsoló nemzetközi múzeumi belépőkártyával, amivel az előttünk állók hiába próbálkoztak. A "Hogyan kerül a fény a festővászonra?" c. impresszionista kiállítást tekintettük meg, ami javarészt a kölni Wallraf-Richartz Múzeum képeiből áll, de azért ott lógnak a mi dédelgetett Monet bárkáink is. Nekem a kedvencem egy Maximilien Luce festmény lett, amit a Signac teremben leltem fel a pointillisták között. Pici pöttyökkel festett Notre Dame, elég nagy méretű és egy lefelé vezető lépcsővel szemben függesztették a falra, olyan érzés, mintha beleesnél a képbe. És én tényleg bele is estem. :)


Etus munkahelyi ártalmaktól mentesen értékelte a kiállított műveket, leginkább női aktokat elemzett, nem egészen művészettörténeti szempontok alapján. Néha elvitatkoztunk azon, hogy melyik képet tűrnénk meg a nappalinkba. Néhány egyezés alapján akár közös nappalink is lehetne, feltéve, hogy ez a helység egy ikerház metszéspontján helyezkedik el és az ő konyhája jó messzire van az enyémtől, hogy én ne érezzem a brokkoli szagát, ő meg a marhahúslevesét.

A muzéshopban megtaláltuk az év ajándékötletét: Van Gogh Action Man! Van neki kicsi műanyag festővászna, rajta a napraforgókkal, meg cserélhető(!!!) feje. Játszhat otthon a gyerek: most van füle Vincent bácsinak, most nincs füle. Azért megnézném melyik elvetemült szülő vesz ilyet a gyerekének, ellenben idióta muzeomókusoknak tényleg ötletes karácsonyi ajándék.

Kilépve a múzeumból kellemes meglepetés ért minket: az addigi ködnek és felhőknek nyoma veszett, hét ágra sütött a nap! Itten a napozó Tücsök és a Strucc:

Staffel 4: Glühwine und Tafelspitz

Hiányzott még a napból egy kis Christkindlmarkt, gyorsan meglátogattuk hát a Maria Thereseien Platz-on a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum közötti bódékat és ittunk egy kis Glühwine-t. Utána ideje volt megint enni, visszatértünk hát négy évvel ezelőtti egy hónapos kiküldetésem egyik fénypontjára: a Siebensternbräu-ba. Ez egy sörfőzde-étterem, tradicionális osztrák kajákkal. Ha valahol jót ettem, azzal egy probléma szokott lenni: legközelebb nagyon nehezen rendelek ott más kaját. Most nagyon igyekeztem elkerülni a táfelspiccet, de mivel minden másról kiderült, hogy 1. kevés, 2. hideg, 3. véres, megadtam magam és maradtam a jól beváltnál: főtt marhahús, zöldségjuliennel, főtt burgonyával, almás reszelt tormával és spenótszósszal. Etus elvolt a maga kis rántott ementálijával, rám meg csak fintorgott. Amúgy nagyon ügyesen rendeltünk a pincértől németül, aki nagyon ügyesen válaszolt minden felmerülő kérdésünkre németül, majd a következő alkalommal, mikor Etus megállította egy "Entschuldigung"-gal, lazán azt válaszolta, hogy "Parancsolj". Ekkor szúrtuk ki, hogy Antalnak hívják és többet nem próbálkoztunk az idegen nyelvtudásunk csillogtatásával.

Stock 5. Haus of the Rising Sunfish

Még egy fontos állomás volt hátra: a Haus des Meeres. (Na jó, meg a tschokibolt.) Ez a hatalmas tengeri akvárium /minidzsungel egy nagyon randa, sokemeletes, második világháborús beton lőtorony átalakításával nyert értelmesebb hivatást magának. Perger óva intett minket a lépcsőktől, azt javasolta kezdjük a lifttel és az egyedi kilátás megtekintése után haladjunk lefelé, de Etus az ebéd mennyiségére hivatkozva fittyet hányt eme jótanácsra. Megnéztünk sokféle állatkát, száraz és vizes terráriumokban. Az egyik nagy szenzáció Puppi, a levesteknős, akit picinyke korában csempészett ki Ázsiából egy bécsi hölgy, majd miután nem fért már el a lakásában, a két emeletnyi akváriumba helyezte el adományként. Puppi cirka 80-90 kilót nyomhat most, de a tájékoztató szerint simán elérheti a százat is. Láttunk idióta sünhalat is, aki ide-oda riszálja magát az üveg előtt és pont olyan szemei vannak, mintha afelől érdeklődne, hogy "ugye milyen hülye vagyok?" Sokat gondolkodtam, hogy tudnék-e ilyen helyen dolgozni, de nem kizárt, hogy hamarabb adnám be oda az önéletrajzom, mint egy múzeumba.

Vorhang, akarom mondani, Nachzacc

Ennyi minden elég is volt egy napra, még hátra volt egy órányi séta vissza az autóhoz. Útközben vettünk csokit, láttunk Ferrarit, meg szépen kivilágított belvárost. Etus nagyon csodálkozott, hogy visszataláltam magamtól, ráadásul alternatív útvonalon. Hiába no, Tücsökben alapfelszereltség a GPS.

Epilog

Győr előtt pár száz méterrel Etus rám vigyorgott és elkiabálta magát, hogy "Tücsikéééém, ez aztán igazán jó kis nap volt!!!" A következő másodperctől furcsa döcögős hangot adott az autó, próbáltunk sávot váltani, de nem az aszfalt volt a hibás. Hanem ez:

Szerencsénkre épp jött egy lehajtó, utána meg nemsokára kiszúrt minket egy autómentő. Hívtuk ugyan a márkaszervizt, de azóta is visszahívnak. :)

MC

Megint csak mi, mi és mi, mert hát lehet minket azzal vádolni, hogy már a csapból is, de szerintem van is miért reklámozni magunkat. Most például sokunk által dédelgetett gyermekünk, a kéthavonta megjelenő Múzeum Café kapott igazi szakmai elismerést: az év magazinjává választották. Én személy szerint, elfogultan, de jogosan, rajongok a nem A4-es méretéért, a Román Csarnok falairól ellesett díszítőmotívumokért és a külön a lap kedvéért vásárolt egyedi betűtípusért. És ez még csak a feje. Akarom mondani, a külseje. :)
Kicsiny szerkesztőségünknek ezúton is gratulálok két éve tartó kiemelkedő minőségű munkájukhoz!

Meg tudom magyarázni...

...hogy miért is nem írok mostanában. Ennek több, mint 130 oka van, csupa celeb, ráadásul több, mint fele külföldi, akinek mind egyéni utazási, utasbiztosítási, utaskísérgetési és elszállásolási igényei voltak - a különféle jövök-nemjövök-mégisjövök-nemengedazügynökirodám típusú hisztikről nem is beszélve. Most már mindegyiket helyreraktuk, boldogok a saját kis reflektorfényükben és azt kell mondanom, igencsak tekintélyes koruk ellenére máig megőrizték szépségüket. Pici plasztikázás azért igénybe vettek már a legtöbben, nameg ügyesen bánnak ám a sminkkel, van pár festékréteg a képükön...

De azért igazi szenzációra számíthat mindenki, aki eljön a mi kis szerény munkahelyünkre és megnézi ezt a pár apró teremnyi csipp-csupp sztárocskát... Fő-fő csalogatónak ajánlanám Ceciliát, a keletebbre fekvő EU-tagállamok Mona Lisáját, akiért most egész Lengyelország zokog, s akinek titokzatos mosolyán kívül nagyon szép vadászgörénye is van.
Nekem (és igazi hősként helytálló kollégáimnak) végre jut egy kis oxigén, hamarosan folytatom is a menetegetőzést.

Botticellitől Tizianóig
Az itáliai festészet két évszázadának remekművei
a Szépművészeti Múzeumban
(Hol máshol? ;) )

Kerekes poszt

Ma végre úgy érkeztem meg a munkahelyemre, hogy nem kellett lelkiismeretfurdalást éreznem az utolsó métereken.

De mielőtt azt gondolnátok, hogy pl.

• én, a notorius késő, ma csodák csodájára beértem időben
• vagy esetleg frusztrál, hogy mások nem ilyen szép helyen dolgoznak
  

kezdjük inkább ott, hogy:

a Tücsöknek nincs ki a négy kereke mostanában,

• egyrészt, mert mostanában inkább nem ül be a korzába, max. csak az anyósülésre, mert a kicsikorzának mostanában néha (ad hoc) nincs kedve beindulni és ez gyepálja rendesen a Tücsök vezetéshez való merészségét,
• másrészt, mert 35 fok körül a zagya kerekei is leállnak néha, és olyankor fura dolgokat művel, mint pl. elkutyulja a bérletszelvényét.

Ezért aztán a Tücsök két kerékre pattant, mert nyár van, jó idő (ma különösen kellemes), és nemrég (húsvét tájt, hehe) visszaszerezte a bringáját, ami nem arra van, hogy az előszobában foglalja a helyet és sose lehessen tőle normálisan kinyitni a gardróbszekrényt. Ideje kicsit hanyagolni azt a fránya békávét, a csakpárlépésapestibródvéj-kombinóival együtt. Bringán az élet szép, mert

• mosolyog rád a nap és arcodba fúúúú a szééééél
• lehet vele haladni (háromszor hagytam le ugyanazt a taxist a Budafokin, a végén csak az Astorián ért utól)
• mire beérek, az 40 perc intenzív mozgás, mint a legújabb kedvenc zsírégetős step-aerobik órám (és a héten úgyis szabin van a kedvenc oktatóm, a többi tanár meg nyaffnemtetsziknyaff)
  
• nem jön rajta ellenőr
  

no és hát ugye, nem utolsó sorban, itt van ez a magyarázatra szoruló kezdőmondat: a Hősök terétől a múzeum kapujáig a Dózsa György úti járda két részre van osztva: a belső oldala bicikliút, a külső meg buszmegálló. Gyalogos forgalom a múzeum füvét szegélyező padkán haladhat csak biztonságosan, főleg, hogy a megálló után a bicikliút kikanyarodik a külső oldalra, hogy a buszról leszállóknak garantáltan át kelljen rajta haladni és így garantáltan legyen miért szitkozódni a kétkerekűeknek. Praktikus, minden szempontból, szeretjük is mind, akik itt dolgozunk.

És ha már Kerekes poszt: vasárnap a Kerekes Band este 9től a Lánchídon húzza brácsavonóját, fújja furulyáját és torzítja kobzát. Tücsök meg kikerekezik cigánykerekezni a színpad elé, ha hagynak neki helyet. Avagy: A-kategóriás rajongást fog produkálni. (Még jó, hogy hagynak neki helyet, A-kategóriásoknak elsősor jár! :) )

Hátmégilyet...!

Csak egy rövid bosszankodást csapok gyorsan:

Tegnap kivételesen a főbejáraton át hagytam el a múzeumot. Ez ritkaságszámba megy. Ráadásul épp egy esti rendezvényt készítettek elő, úgyhogy vörös szőnyegen vonulhattam le a főlépcsőn. A lépcső aljában már ott parkolt néhány nagyon elegáns autó, az egyikből épp egy ránézésre igencsak jól szituált, elegáns, öltönyös úriember szállt ki. A fickó kedvesen rám mosolygott, majd megkérdezte, hogy ez-e a Szépművészeti Múzeum? Kedvesen visszamosolyogtam, hogy igen, jó helyen jár. Igazán utálom, hogy ilyenkor semmi frappáns nem jut eszembe...

Legközelebbre már készülök:

• Hülyének tettetem magam verzió: "Ööö, várjon csak, nem is tudom... a tér melyik oldalán is vagyunk? Jobb vagy bal?"
• Gonosz Genyó vagyok verzió: "Nem, ez nem az, sétáljon át a szemben levő épülethez."
• Türelmes Pedagógus verzió: egy szót se szólok, csak elmerengve bámulom majd a fejem felett a homlokzatot, ahol hatalmas arany betűk hirdetik, hogy MŰCSARNOK

Back in the saddle again

Még elfelejtek gépelni, ez pedig a munkám minőségének rovására mehet, tehát összeszedem önmagam alkotói részét legalább, és írok.
Meg kaptam már egy csomó reklamációt, és bevallom jólesett. :)

Kezdem egy újabb kísérlet eredményhirdetésével. Nevezhetitek szánalmasnak szingli poénnak is, de a végeredményt ismeretében engem nagyon szórakoztat. Történt vala, hogy egyik este unalmamban átfirkáltam az iwiw adatlapom. Mivel nemrég épp arról folytattam elmélkedést valakivel, hogy ha nem tüntetünk fel semmit a családi állapot rovatban, az ugyanaz, mintha beismernénk, hogy egyedülállóak vagyunk, gondoltam heccből beállítom, hogy házas vagyok. Csak az érdekelt, hogy feltűnik-e valakinek. Már aznap éjjel kaptam egy emailt az egyik ex-pasimtól, hogy miafene? Másnap felhívott egy másik exem (a már emlegetett majdnem életem nagy szerelme, akit több mint egy éve nem láttam, azóta talán kétszer keresett), húsz perce csacsogtunk, mikor egyszer csak elhűlve megkérdezte, hogy tényleg férjhez mentem? (Kedves fiúk! Normális dolog nálatok, hogy telefonálás közben a volt csajotok profilját nézegetitek?) Ezek után már meg akartam várni a bronzérmest. Ma végül is gratulált az egyik kolleganőm és sok boldogságot kívánt, úgyhogy a játék véget ért.

Evezzünk szórakoztatóbb vizekre: szombaton az egyik legfontosabb szponzorunk karácsonyi partiján lépett fel a múzeum kórusa. Volt egy háromnegyed órás csúszás, amit el kellett ütni, úgyhogy addig páran meghúztuk magunkat a züzeméltetési osztályon. Aki már dolgozott itt, az sejti, hogy ez mivel járt, aki nem, annak legyen elég annyi, hogy én még ilyen magabiztosan és koncentráltan nem énekeltem soha. Utána mentem a Gödörbe Gonzo koncertre Marcsival és Sanyival, meg Sanyi barátaival. A Gonzo nagyon jó volt, szerintem úgy táncoltam, mint egy őrült, Sanyi szerint meg teljesen normálisan, mint akinek tetszik a zene. Sanyinak nagyon örültem, de nagyon, mert mostanában tényleg alig láttam, és ha mégis, akkor sem volt túl beszédes kedvében. Most megint a kedvenc felszabadult Sanyimmal bulizhattam, és beszélgettünk sokat-sokat mindenféle bizalmas témákról. Például, hogy sosem felejti el, mikor egyszer nálam vacsoráztak. Szerintem ezzel arra célzott, hogy jó néven venné, ha megint meghívnám. :)

A hétvégén tartottam táncworkshopot, amiben az volt a szenzáció, hogy egyszerre volt a teremben tizenhat ember. Ez nem csak a mennyiség miatt fontos, hanem mert a harminc versenytánc közül, amiket tanítok, van egy, amihez pont ennyi ember kell, és még sosem sikerült egyben eltáncolnunk. Legjobb esetben is hátizsákok vagy műanyag flakonok álldogáltak a hiányzó helyeken...

Tegnap tánc után mentem unokaöcsizni. Nagyon jóffej már a Bencus! Például nagyon szereti, ha a nagynénije énekel neki altatódalt. Nagyon nyüszögött, és állandóan kiköpte a cumiját, úgyhogy egy kis pocak-cirókával kíséreve előadtam neki Brahms bölcsődalát (minden felhúzhatós altató- kütyü azt játssza, biztos ismeritek). Teljes csöndben hallgatta végig az egészet és szép lassan leragadtak a szempillái... ekkor megpróbáltam kiosonni, de rögtön felháborodott hangon tájékoztatott, hogy szeretne ráadást. Hát mit tehettem? Még egy kis pocak-simi, még egy kis Brahms. Utána már aludt az esti kajáig rendesen.

Ma volt karácsonyi parti a múzeumban, de erről majd akkor írok bővebben, ha lesznek hozzá illusztrációk is. :)

Grüzi!

Hát megérkeztem péntek hajnalban Zürich Hauptbahnhofra, búcsút intettem alpesi asztalos barátomnak (még a nevét sem tudom, ejnye) és megkerestem Kinit a peron forgatagában. Egy hős volt, hogy hajnalok hajnalán értem jött. Hazamentünk reggelizni, aztán ő ment dolgozni én meg emberi formámat visszanyerendő zuhiztam egy jót, aztán egy térképpel elindultam a felfedezni a várost.
A villamosról leszállva az első utam egy könyvesboltba vezetett. Aztán még jópár hasonlót végigböngésztem, de szerencsémre nem találtam olyan jó kis népművészeti hímzésmintagyűjteményeket, mint Ausztriában. Nagyon szép idő volt, úgyhogy kb mindenhova gyalog mentem. Benéztem a híres templomokba: a Grossmünsterbe és a Fraumünsterbe. Ez utóbbinak hat üvegablakát Chagall festette. Elcsábultam egy Starbucks kávéra (kb. minden második sarkon van Starbucks, egy idő után nem lehet már ellenállni...), Gingerbread Latte névre hallgatott a kompozíció, isteni mézeskalács íze volt.
Ebédre a Google-ba voltam hivatalos, viszonylag könnyen megtaláltam az épületet. Sajnos első dolguk volt aláíratni velem egy egyezményt, hogy nem fényképezhetek az épületben és minden ott látott dolgot bizalmasan kezelek. Úgyhogy nézzétek meg ezt itt, mert ezek hivatalos fotók, és higgyetek el mindent, meg még azt is, amit hozzáképzeltek. És igen, csúsztam én is tűzoltópóznán, bár kellett egy kis bíztatás.

Délután múzeumokat látogattam. Elsőként a zürichi Nemzeti Múzeumot, aminek a felét épp renoválják, de így is rengeteg fegyvert és régészeti kacatot sikerült oda bezsúfolni. (Zimbi most felszisszent, idáig hallom.) Nekem a régi varrófelszerelések tetszettek a legjobban meg a vásári jelenetben az az árus néni, aki szép kalapszalagokat meg ruhakapcsokat árult. 5 körül a Kunsthaus Zürichben estem össze majdnem a fáradtságtól. Az olasz divizionistákról szóló időszaki kiállítást még használható aggyal néztem végig, aztán már csak ide-oda kóvályogtam régi és modern; olasz, francia, svájci; képek és egyéb installációk között; három szinten lépcsőzve körbe-körbe... Négy éve nem gondoltam volna, hogy egyszer egy Kandinszkij képtől derül majd fel az arcom, vagy hogy hálás leszek egy Robert Zünd erdei tájképért, mert az elé olyan jó le lehet rogyni pihenni. Láttam csomó gitáros Picasso képet, meg egy olyan Dalít, ahol a nőnek virágcsokor a feje. Most kicsit sajnálom azt is, hogy nem lesz Magritte kiállítás a Szépműben mégsem, mert olyan a képi világa, mint Terry Gilliamnek. (Aki megkérdezi, ki az a Terry Gilliam, azt megeszem reggelire!)
Múzeum után még egy csomót bóklásztam, ettem rengeteg sült gesztenyét, és vettem a Merkur csokiboltban igazi kézműves csokit. Ott öntik helyben, és kis darabokra törve árulják a hatalmas táblákat. Pörkölt mandulás étcsokit vettem. Azt hittem szeretem a csokoládét, de eddig nem is tudthattam, hogy mi az a csokoládé. De jól sejtettem: tényleg szeretem. :)
Este kimentünk a reptérre Kinivel, hogy begyűjtsük Zsófit és Henit, akik szépműs kollégák és egy bázeli konferenciára jöttek Svájcba. A konferencia ugyan csak hétfőn kezdődött, de a cél pont az volt, hogy előtte legyen egy jó kis csajszis hétvégénk. Ennek megvalósításához tökéletesen jó kezdést választottunk: Kini terülj-terülj asztalkámat varázsolt otthon négyféle sajttal, szőlővel és kenyérrel, nálam meg volt véletlenül egy üveg hilltopféle cserszegi fűszeres.
Azért az élmények megtették hatásukat: a vacsi után bealudtam a fotelben beszélgetés közben. :)

"A múzeum nem játszótér" rovat

Egy nagyon komoly intézmény nagyon komoly és fontos munkatársaként kötelességem minden látogatónktól megkövetelni a megfelelő viselkedést és a műtárgyaink iránti tiszteletet. Aki megsért egy Da Vincit, az elnézést kér a művésztől. Vagy legalábbis egy (majdnem) eredeti művétől.
Ezért Etus ma jött, és térdelt. Bizony-bizony. Ehhez tartsátok magatokat a jövőben. (Hehe.)

Rockenbauer Juhász Előddé reinkarnálódna

Kicsiny kórusunk ismét remekelt: végre felléptünk, egyelőre hazai pályán és nagyrabecsült karnagy bácsink óvó árnyékában, de indulásnak jó ez.

Juhász Előd kedden mutatta be új könyvét a Szépművészeti Múzeumban, melyet Rockenbauer Zoltán eképp summázott: "Ha még egyszer születnék, Juhász Előd szeretnék lenni."
Én nem látszom a felvételen, hehehe, de biztos lesz nemsokára fotó, amin meg majd igen.

Mint mondjuk ez...

Én (hátsó sor, sárgában) éppen a hajamat igazgatom, de mindenki másnak jó kedve van. A fehér oszlop előtt álló fehér fiatalember nem tagja a kórusnak.

Ének, zene, tánc

Röviden ez a mai napom. Reggel az évszázad kóruspróbáján vehettem részt. Egyrészt rengeteg kollega eljött, másrészt Gerendai Ági karnagylegenda tisztelt meg minket jelenlétével és osztotta meg velünk rengeteg tudását és tapasztalatát.
Este az A38-on zenéltünk Malacékkal. Már megismer néhány rajongó, ez igazán jól esett. :) A szervező Timur Lenk zenekar talán még most is nyomja, én meghallgattam az Open Stage banda show-ját (fele koncert, fele székely stand-up comedy), aztán leléptem. Azért az Aranka Szeretlek! nem volt semmi élőben: kb. 30 őrjöngő egyetemista özönlött a színpadra, majdnem megfojtva ezáltal a két énekest a túláradó szeretettükkel. Szerintem a legközelebbi magyarországi koncertjükre legalább tíz bodyguardot hoznak majd magukkal...
Hazafelé a Móriczon kicsit várnom kellett a villamosra. Ezt a kis időt a legrendhagyóbb módon tölthettem többedmagammal: spontán moldvai táncház alakult a téren, néhány lelkes zenész kezdeményezésére. Egy kedves - és a váratlan eseménytől teljesen lenyűgözött - fiatalember vigyázott a hegedűmre, amíg jártam egy Ördög útját, aztán megbeszéltük, hogy ilyen se volt még, és nem is lesz, majd jött a villamos.
Etus meg írt valamit, hogy az élet nehéz, de gyönyörű. Egyetértek. :)

Végrevégrevégre!!!!!!!!!

Életemben nem voltam még ilyen türelmes és visszafogott, de most végre megtörhetem a hallgatást, mert hivatalosan is megjelent az Aiming For Sunday első videoklipje, a Hide Away című számukhoz, amihez legnagyobb boldogságomra van némi közöm - onnantól kezdve, hogy azonnal beleszerettem, mikor még tavaly októberben Peti elpötyögte nekem zongorán egy szekszárdi közös haknizás két koncertje közötti szünetben és megemlítette, hogy jó lenne bele hegedű szerinte. Később jött a vonósnégyes ötlete, amihez összetoboroztuk a többi csajszit, majd néhány próba és irány az egész napos stúdiófelvétel. A klipforgatás is külön kaland volt (képzeljétek el, hogy én a grafomán, erről semmit, de semmit nem prüntyöghettem...). A forgatási helyszín lehet, hogy ismerős lesz néhány embernek, khm, izé, egyszer én is foglalkozhatok kicsit mással a munkahelyemen...
Lesz hivatalos bemutató is, szeptember 20-án este a Repeta Sarokban, lehet jönni örömködni velünk! És most, lássatok csodát:

Hegedűs a háztetőn

Pénteken a szokottnál korábban mentem dolgozni, mert új kiállítást nyitottunk. A címe Reneszánsz a fáraók korában és most nem fogom mentegetni a múzeumot, hogy micsoda kamu cím ez így a Reneszánsz Év kapcsán. Van a dologban logika (végül is, Egyiptomban is nagy divat volt az újjászületés, hehe), ott is voltak nagy újító-fellendítő uralkodók, csak nem Medicieknek hívták őket, hanem 25. dinasztiának. Amúgy tessék megnézni az ajánlót, aztán meg a kiállítást. Van benne II. Ramszesz szobor a British Museum-ból, meg szép feketévé mumifikálódott ember, deréktájt diszkréten letakarva. Nekem a legfontosabb benyomásom az volt, hogy az installáció vérprofi. Ez kicsit backstage-szakmai ártalomnak tűnhet, de lássuk be egy koncerten is sokat dob a hangosítás és a fénytechnika.

Munka után családi megbeszélésre rohantam. Szigorúan csak a szülők, a Hugi, meg én. Illetve még Bence, aki egyelőre csak itt-ott megjelenő dudorok formájában kommunikál a külvilággal. Kicsit kellett várni anyánkra, addig néztük a közvetítést az olimpiai megnyitóról. Illetve engem sokkal jobban lekötött a húgom pocakja, mert úgy látszik hiába végeztem biosz szakon, és hiába van több kismama barátnőm, eddig valahogy nem sikerült felfognom, hogy a gyerek tényleg az anyja hasából fog előmászni. Azok a szép nagy pocakok tényleg kicsi izgő-mozgó, rohamtempóban növekedő leendő vasgyúrókat rejtenek. Lenyűgöző élmény. Peking meg hiába költött milliárdokat a ceremóniára...
Megígértem Bencének, hogy majd ha előbújik és megtanul gyorsan a saját lábán szaladgálni, akkor elviszem az Állatkertbe és ehet egész nap fagyit meg palacsintát.

A családi megbeszélés nem a várt eredménnyel zárult, de ezt egyáltalán nem bántam. Ezzel valószínűleg egyedül vagyok. Míg mindenki a szokásos forgatókönyv szerint veszekedett, duzzogott, vágott bele a másik szavába, sértődött meg, addig én csendben hátradőlve figyeltem az eseményeket, néha szót kértem és igyekeztem kedvesen figyelmeztetni őket, hogy ne kiabáljanak egymással, mert épp ugyanarról beszélnek - vagy épp ellenkezőleg, megint átsiklottak egy fontos dolgon, amiben nincs egyetértés. Máskor egy ilyen megbeszélés kipurcantott volna, most érdekes módon jó érzések maradtak bennem. Minden családtagom - beleértve magamat is - elmondhatja magáról, hogy nem tartozik az "egyszerű eset" kategóriába, de azért így vagyunk jók, ahogy vagyunk. Apám a vita után kedvesen megölelgetett, és közölte, hogy velem azért jó beszélgetni, mert én hasonlítok rá leginkább, és ezért megértem amit mondd, mindenféle bántó felhang nélkül tudom elmondani a véleményem, sőt még közvetíteni is tudok ugyanilyen modorban. Adtam neki egy nagy puszit, és csak magamban mosolyogtam, hogy az igazság egyszerűen az, hogy én a hajszálpontos keresztmetszete vagyok anyámnak és apámnak, ezért egyikük a másikétól látszólag távolálló álláspontja sem idegen számomra (hm, lehet, hogy felfedeztem a térgörbítés technikáját?), ellenben a Hugom pont olyan makacs, mint Ő, és pont ugyanannyira képtelen türelmesen végighallgatni a másik kacifántos értekezéseit, így aztán nehezen jutnak közös nevezőre.

A hosszúra sikeredett családlátogatás miatt kissé későn, fél tizenegy tájban estem be a kollegák által szervezett házibuliba, amely az egyiptomi kiállítás végrevalahára megnyitását volt hivatott ünnepelni. Nagyon igyekeznem kellett, hogy behozzam a lemaradást, mert már igencsak jó hangulatban volt mindenki. Éjféltájban már egyre többen célozgattak rá, hogy hétfőn nagyon fogják szégyellni magukat, pedig szerintem mindenki nagyon szórakoztató volt. :) Én pl. kortárs balettet adtam elő a házigazdával, mellyel a megnyitón szereplő táncprodukciót próbáltuk túlszárnyalni. Úgy emlékszem nagy sikerünk volt.
A helyszín amúgy nagyon bejött nekem: kétszintes lakás, lent amerikai konyha, fent egy nagyobb háló, több kisebb helyiség és kijárat a tetőre. Már maga a háztetőkkel körülölelt terasz is vonzó, egy darabig bámultam is hátonfekve az égen úszó felhőket, és nagyon sajnáltam, hogy már annyira késő van, hogy senkit nem hívhatok fel, hogy milyen király is az élet. Aztán egy idő után felfedeztem, hogy honnan jönnek az ismerős kacarászások: kicsit arrébb egészen ki lehet mászni a tetőgerincre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és a Margitszigetre. Ott ücsörögtünk és én megállapítottam, hogy ha én nem lehetnék én, akkor belvárosi padláslakó kóbor macska szeretnék lenni.
Szomorú vesztesége a bulinak az a citromsárga pólóm, amiről már otthon a tükör előtt tudtam, hogy le fogom önteni vörösborral. Ezt végül is nagyon kacifántosan sikerült kivitelezni. Először felrúgtam Zulejka borospoharát, eláztatva így a fél tetőt, és Zulej ruházatának egy részét. Azután felpattantam, hogy segítek kimosni a foltot, és gyorsan fel akartam hörpinteni a maradék korty boromat, de az egyensúlyszerveim a hirtelen kihívástól kikapcsoltak, és így a nyakamban landolt az egész. Sajnos a kémiai ismereteim is szunnyadoztak már, mert elsőre csak az ugrott be, hogy samponnal lehet a legjobban foltot mosni, csak utána kezdett derengeni, hogy vörösborhoz savas oldószer kell, és a szappanszármazékok erősen nem ebbe a kategóriába tartoznak. Hüpp. :(
Három - fél négy felé már indultunk volna, de egy hatalmas és kitartó égszakadás visszatartott minket, úgyhogy végül negyed hatra értem haza. Méghogy Szent Iván a nyár leghosszabb napja, ugyan...

Ide fókuszáljatok!

Ma még kéne írnom valamiről, csak azért, hogy holnap ünnepelhessünk, de duplán. :)
Mondjuk, hogy végre legyen egy kis hazabeszélős kultúra-téma, elmondom, hogy láttam végre alaposabban a fotókiállításunkat. Az a címe, hogy Lélek és Test, és körülbelül a két világháború időszakát fedi le, elsősorban hazánkfia, de külföldön világhírűvé lett művészek munkáit bemutatva (Kertész Andor, Moholy-Nagy László, Halász Gyula alias Brassai, ill. Friedmann Endre Ernő alias Robert Capa) , a hazai és nemzetközi kortársakkal párhuzamban, hat témába rendezve (emberi test, portrék, élet-halál...). Örülök, hogy az alapos nézegetéssel megvártam a Sebő Együttes kőszegi kiküldetésének végét, mert így a Perger művész úr értő fotós szemein át beáramló látvány néhány ezer villánygyors szinapszison átfutva mindjárt a száján át jött kifelé okosságok formájában bele az én fülembe. Ez sokat dobott az amúgy is remek képek műélvezetén. Laikus fejjel sosem jutott volna a fotókon szereplő emberek szembogarát bámulni, hogy milyen fényforrás/ernyő tükröződik benne, de most már azt is tudom, hogy melyik fotós a legmocsokabb szemét dög, hogy ilyen felháborítóan tökéletes képet hozott össze. Egyszóval gyertek, mert jó. Akit nem izgat fel a művészet, az legalább a meztelen nők miatt nézze meg.

Grilles Gryllus

A tücskök (latinul Gryllus campestris, csehül cvrček) a világon a legjobban grill-partykra szeretnek járni nyáron. Ha lehet, akkor naponta kettőre. Főleg ha még hegedülni is hagyják őket.
Péntek este Timi meghívott a gárdonyi nyaralójukba, ahol pár kedves kollega-baráttal igyekeztek kikapcsolódni a hétvégén. Timi (aki nem csak jófej, hanem még a háziasszonyok gyöngyei közül is a leglelkiismeretesebb kategóriába sorolandó), Sanyi (akiről most aztán mindjárt rengeteget mesélek), Atus (aki nagyon ért a zongorákhoz, és mellékfoglalkozásként néha ciripelő ízeltlábúak pszichológusa), valamint Edus (Atus tündér felesége) már korán leutaztak, hogy előkészítsék a terepet. Kisebb kavarodás és sok-sok telefonálgatás után,-hogy akkor a társaság második fele hogyan és mikor jut le a helyszínre-, végül is sikerült nekem is elindulni szombat este felé Petivel. Ezzel el is értük a végleges létszámot, az eredeti terv szerint vasárnap csatlakozók ugyanis a főváros nyugalmát választották végül a fű- és sövénynyíróktól hangos tópart helyett.
A program teljesen Tücsök-barát volt: borozgatunk, kártyázgatunk, zenélgetünk, sétálgatunk, beszélgetünk, a fennmaradó időben pedig eszünk. Sokat.
Mikor Peti az autóba tuszkolta az egy napra szánt cuccomat, akkor kicsit elméláztunk rajta, hogy a nők miért visznek mindenhova annyi felesleges holmit. Ő speciel sietve pakolt, ezért beérte egy pólóval és egy fogkefével. Neki lett igaza, semmi szükség sokmindent vinni egy napra. Főleg, ha ott van Tücsök, akinél van plusz egy pulcsi, fogkrém, hálózsák, szúnyogriasztó spray és naptej, és mindezeket hajlandó rendelkezésre bocsátani. A fürdőnadrág hiányt már inkább nem próbáltam megoldani, attól tartok a bikinim kicsit furcsán állt volna rajta. Épp elég derültséget okozott, hogy mire visszaértünk Sanyival a reggeli tóparti sétából és bevásárlókörútból, Peti elkobozta a gitáros-ezüstfeliratos alvóspólómat, merthogy a saját tisztának hitt ruhája csokis lett. Nagy előnye az S méretnek, hogy mindenki számára egyértelművé vált, hogy nem láblógatással tölti az idejét a konditeremben. Mindezek mellett komoly önkritikát gyakorolva közölte, hogy valójában éppen német rockzenekart akar alapítani. Végül is Sanyi táskájából is előkerült egy plusz póló, úgyhogy a Tokio Hotel egyelőre fellélegezhet, nem fenyeget a konkurencia. :)

And now, ladies and gentlemen, I'm pleased to introduce you: Sanyi!
Sanyi már úgy első ránézésre is a legvagányabb fickó az Aiming For Sunday zenekarban. Tipikus szemeseálljól pasi, szerintem. Meg elég sok lököttségre kapható. Én bírom nagyon. Ő is ír remek dalokat, pl. a legutóbbit most elhegedülhettem a hétvégén jól. (Még emlékszem ám rá!) De az eddigi kedvenc szerzemény tőle az egy igazi űr-rock. Remélem hamarosan hallható lesz az is a koncerteken. Nagyon jó kis rögtönzött mini-koncerteket nyomtunk, pl. Atus szintizett, beavatva minket a kíséret-automatika codálatosz világába, Sanyi gitározott és előadtuk a Hide Away c. A4S slágert mulatós verzióban. (Szomorú A-dúrban, három feloldójellel!) Aztán meg játszottunk még It's My Life-ot is, Dr. Albantól.
Ha épp Peti kezében volt a gitár, akkor blues dalok születtek tucatjára, mindig az épp aktuális történésekről tájékoztatva.
Peti: "Mit sütsz Timi? (dudummm) Óóó, mondd, mit sütsz Timi? (dudummmm, (szün) , dudum dudum dudum dudum dudummm)"
Timi: "Lesz csirke, amit Edussal fűszereztünk, meg Atus féle tarja. (tarara tarara tarara tiiiirratirrarira)"
Peti: "Óóó, mondta Timi, és megforgatta a húúúst... (tarara tarara tarara ra bababammm)"
Vagy valami ilyesmi. A dalok közös vonása, hogy kötelező elemként mindig visszatért a szövegben, hogy "úúúúbébbbi". Illetve néha maradtunk csak ennyiben.
Éjszakára Sanyi lett a szobatársam, és mesélt nekem rémisztő esti mesét. Majdnem rémálmaim lettek, de a sztori vége felé váratlanul megjelent Micimackó, amin nem csak én mulattam jót, hanem maga a mesélő is. Így aztán áttértünk a nyomasztó álmok és kísértetjelenségek kitárgyalására. A gyerekkori táborok hangulatát idéző susmussal valószínűleg ébren tartottuk a ház többi lakóját is. Kivéve talán Petit, aki az elkobzott hálózsákommal a hintaágyon durmolt békésen a szabad ég alatt és amúgy is füldugóval aludt, hogy ne hallja a szúnyogokat.
(Sanyi nem tudja, hogy mindenképpen írtam volna róla, márcsak Micimackó miatt is, így most azt hiszi, hogy csak azért írok, mert megígérte, hogy ha szerepel a blogban, akkor nem rak le annyi húzzálmégkét-lapot az orrom elé a Solo játékban. Szóval psszt...!)

A gárdonyi kiruccanás megkoronázása a hazafele út volt, hogy magamról is írjak már valami vicceset. Petivel való ismeretségemet a kezdetektől kíséri a csokoládé, mint közös szenvedély. (Meg a zene, de ez túl evidens.) Vasárnap óta ez teljesen egyértelműen beleivódott az emlékeinkbe (és az üléshuzatba). Történt ugyanis, hogy megálltunk tankolni, és vettünk jégkrémet, ami isteni narancs-sorbet volt vastag feketecsoki borítással és sűrű csokoládékrémmel. Mennyei élmény, csak gasztronómiai lelkesedésem hevében gyorsabban olvadt az átlagnál. Azt hiszem az egyéves születésnapomra kapott csokoládétorta felavatása után néztem így ki utóljára. Tankolás ide vagy oda, a következő kútnál is megálltunk, hogy az arcomról, a hajamból, a könyökömről és a nadrágomból is eltávolítsam a bűnjeleiket. A mosdóba úgy vonultam be, mint egy műtéthez bemosakodott orvos: magam elé tartott kezekkel, nehogy bármihez hozzáérjek. Peti, a sokatmegélt gyakorló keresztapuka mindehhez angyali nyugalommal csak szokásos kommentjét fűzte: "Naggyon helyes."

***

Estére még hátravolt egy újabb grillparty, ezúttal kollegákkal. A múzeumi sípajtásokkal ugyanis mentünk volna tengerre sópajtáskodni, de mivel a társaság 70%-nak közbejött valami, így maradt a sírópajtiskodás egy vigaszbuli keretében. Sikerült újabb brutál adag salátát és csirkét eltüntetni. Az étel elkészüléséig vezető út ugyan nem volt zökkenőmentes, de legalább felejthetetlen jelenetben volt részünk, ahogy Pisti egy hajszárítóval gyorsította a faszén égési folyamatait.