Hát az úgy volt, drága gyermekeim, hogy egy hete csak fekszünk, kaja után rohangálunk, fekszünk, főzünk, fekszünk, lemegyünk a bótba, fekszünk, orvoshoz kirándulunk, fekszünk... úgyhogy úgy döntöttem, nincs az a betegállomány, nincs az az ízületi gyulladás, ami visszatarthat a többi hét malactársammal elkövetendő szegedi legális csendháborítástól.
Aztán mégis majdnem visszatartott egy éjjeli köhögőroham, aztán egy indulás előtti köhögőroham, meg a két napos bizonytalanság, hogy akkor most ki kivel és melyik kocsiban és mikor indul és hogy jut vissza. De végül minden rendeződött és én megnyugodva huppantam be a Borovitz kocsijába, amely a hozzám legközelebb eső helyről indult, a legkényelmesebb időpontban. Volna. De aztán még vártunk kicsit, míg Csabi a Stadionoktól elmetrózott az Astoriáig Volfiék ottfelejtett bőröndjéért (amiről a kétéves lányuk tehet, mert kell neki akkor is bújócskázni, mikor rá van bízva egy gurulós koffer...), amit elgurigázott a Kálvinig, hogy utólérjen minket a Népligetnél... Végül minden és mindenki elhelyeződött az autóban, és irány Szeged!
Tamáson, Csabin, és rajtam kívül még két koncertkritikus-újságíró is ült a kocsiban, ők gondolom szorgalmasan jegyzeteltek útközben, a fiúk ugyanis igazi top-secret, hiper-VIP backstage sztorikkal szórakoztattak minket. Jól jegyezzétek meg: tejfakasztó parti másnap reggelén ne húzzátok meg az ásványvizes palackot, előbb szagoljatok bele!
A Malacka és a Tahó amúgy minden indulást megelőző körleveles huza-vona ellenére is dícséretet érdemel utazásszervezésből. Például az ugyanabban az időpontban a város másik pontjáról induló másik autó utasaival egyáltalán nem egyeztettük, hogy találkoznánk bárhol is lefelé menet, de már az első benzinkútnál sikerült összefutnunk. (Lehet, hogy igazából Volfiék is csak azért hagyták itt a bőröndöt, hogy egy picit ők is velünk lehessenek a hosszú út során.) Utána mondjuk jól otthagytak minket, pedig a Tom miattuk nem ivott kávét, be is gurult és szidta őket, sőt, lyukat beszélt a kerekükbe. De előtte még volt pár autósüldözős - egymást előzős - nyelvnyújtogatós jelenet.
Beérve Szegedre Volfiék, mint a város szakavatott ismerői, már nagyon vártak minket (vagy a bőröndöt?) és elkalauzoltak jövőbeni tetteink SZINhelyére. Ők hajtottak be először a VIP kapun, úgyhogy mi csak annyit láttunk, hogy a két pirospólós parkolóőr jobbra-balra gurul a nevetéstől:
"- Malacka és a Tahó? Hahhahahhaaa.... hihihiiii... és melyikőtök a Malacka? Muhhaaahhha...."
Tamás csendben követte őket, majd barátságosan rájuk mosolygott és csak annyit mondott:
"-Én vagyok a Tahó."
Újabb éktelen röhögés, de beengedtek. Már csak fél órát kellett téblábolnunk a napon, hogy megérkezzen a kerékcserélt harmadik autó is és mindenki megkapja a neki megfelelő karszalagot.
Utána végre átléphettük a fesztivál színhelyéül szolgáló strand-camping kapuját, ami már az előző félórában is nagyon csábítónak tűnt, két okból is:
-odabent hideg csapolt sörökhöz való hozzáférést reméltünk
-a fesztiválozók egy része hatalmas medencékben hűsölt
A helyszín a térképen nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában. Valójában tényleg egy nagyobbacska camping, kb. két párhuzamos utcából áll, nagyon gyorsan bejárható, átlátható és beleszerethető. Nem tudom hogy tud így működni a dolog, remélem, hogy nem az a megfejtés, hogy veszteségesen, de itt nincs brutális tömeg, van viszont igazi strand élmény, a megszokott fesztiválos vendéglátóegységeken kívül igazi strandbüfével (70 Ft-ért forrótea, hát hol látsz ilyet a Szigeten?), kényelmes sátorhelyekkel, és a résztvevők számához képest bőséges és hazai produkciókban bővelkedő programkínálattal. Olyan, mintha a Szigetről elhozták volna a számomra legvonzóbb dolgokat egy igazi nyári vízparti gyerektáborba. Csak mondjuk általános iskolások helyett egyetemistákkal vagy körülvéve. Erre az ici-picit frusztráló tényezőre még visszatérek.
Az elsőrendű teendő, azaz a hideg sör beszerzése után (újabb kellemes meglepetés: visszaváltható műanyagpohárban is kérheted az italodat, ha kicsit környezettudatosan szeretnél fesztiválozni - én kettőt is elhagytam az este folyamán, remélem valaki jót ivott az egészségemre a betétdíjból) feltérképeztük a Pepsi-színpadot (ami igazán lehetett volna PepSZINpad, ami legalább triplán vicces, de nyilván a kólaguruk nem engedik ilyenformán kifacsarni a márkanevet). Előttünk a Peet nevű, baranyai illetőségű zenekar játszott, a zenéjük nekem azt juttatta halványan eszembe, mikor a Gonzo-t hallottam elsőre. Elég szimpatikus zene volt, bár ezt ők a meglehetősen gyér délutáni közönség miatt nem egészen így látták, ha jól sejtem. De próbálták elironizálni a dolgot, pl. az énekes kijelentette, hogy ilyen koncerten rakkenroll a tömegbe vetni magadat a színpadról, a végén pedig megköszönte, hogy nagy nehezen csak összegyűlt 29 ember a keverő előtt.
Nekünk már emiatt nem kellett annyira aggódnunk, ugyan bőven kényelmes tánctere volt mindenkinek a mélyen tisztelt hallgatóságban, azt szerencsésen ki is használták, és szépen egyenletesen beterítették a rendelkezésre álló területet. Az a jó a nappali fényes, kb. kétszáz fős koncerteknél, hogy, egészen alaposan, személyenként végig lehet pásztázni a nagyon bájos közönséget. Így láttam, hogy van sok lelkes ember, aki velünk énekel, másokon látszik, hogy most hallják a bandát először, de mivel minden poént lereagálnak, máris megnyugtatott, hogy a hangosítás kifelé kifejezetten jó. Van, aki minden szám után beüvölti, hogy Pokemon!!, ők már eléggé bennfenntes törzsrajongóknak mondhatóak. Nekem mostanában egyre több dolgom van a színpadon, úgyhogy csak egy olyan blokk volt a koncert alatt, ahol négy szám erejéig lesurranhattam én is rajongani. Lassanként úgy tűnik le kell mondanom a döbbent arcok megunhatatlan látványáról, meg az ismerős elsősoros rajongókkal való bulizásról... ójajj...
A hangosítók és a biztonságisok külön dicséretet érdemelnek, mert bár beállásnál még szétröhögték magukat a hegedűmön (hát ez meg mi??? hahaha, ezzel szúrták ki a szemed?), nagyon profin levezényeltek mindent, a végén pedig pozitív csalódásnak neveztek minket, az egyikük még Andris dobverőit is elkérte emlékbe.
Koncert után kicsit elkapott minket a nyár utsó fesztivál-életérzése. Anettnak megígértem, hogy bedobunk egy unikumneksztet, mert azt olyan frankó kis cuki golyóbisban árulják és az nagyon bejött neki Zánkán. Innentől fergeteges élménynek tűnt minden, a háromtagú Supernem úgy szólt, mint az ágyú, és messziről jajjdeszépek voltak. Végre sikerült megfelelő mennyiségű port is benyelnem, ezt az idei fesztiválokról eddig nagyon hiányoltam. Bugrálás közben elhatalmasodott rajtam az érzés -talán az elsőéves egyetemista korosztály többségének köszönhetően-, hogy köszönöm, köszönöm, én akkor most télleg jól kitomboltam magam idén nyáron, mostantól lehet időzíteni a picit több komolyságot igénylő terveket, úgysmint... jójó, nem írok ide semmi ijesztőt, de készüljetek fel annyira, hogy hamarosan jön egy csajos-lelkizős post, nem csak ebből az apropóból.
Utána sétálgattunk kicsit, például mert fenti komoly gondolatok megemésztése egyszerűbbnek tűnt egy hamburgerrel rásegítve. Találtunk jó kis süppedős babzsákokat, meg belebotlottunk Malacka rajongókba, most olyanokba, akik nem azt üvöltötték nekem már messziről, hogy Malackaaaaa!, hanemhogy Tücsöööök! amitől egészen elképedtem, mert csak nagyon haloványan tűntek ismerősnek.
Hátra volt még nekem egy nagy projekt aznapra. Egész délután megállás nélkül magyaráztam a bandának, hogy márpedig én tízkor megyek, és ha törik, ha szakad, végighallgatok egy Dzsémivincseszter koncertet, mert legutóbb a ZP-ben nem nagyon foglalkoztam vele, tekintve, hogy vesztére beszervezték neki az Aiming For Sunday-t előzenekarnak és inkább velük lógtam a szeparéban. Úgyhogy hanyagolva Kispált és a Belgát, a SZOTE sátra felé vettem az irányt. Kezdés előtt öt perccel még nem láttam a fiúkat a színpad közelében, sétáltam hát még egy kört. valami igazi fesztiválos édesség után kutatva, de palacsintán kívül nem volt semmi izgi, úgyhogy lemondtam róla. Mire visszaértem már a stabil második szám "You like...?" ment (feltételezem volt előtte a Better...), így pont megérkezem a Police feldolgozás Omegaman-re, ami mostanában a kedvencem. Megmosolygtam a számsorrend ilyen szintű kiszámíthatóságát, de valahogy most ez is jól esett. A korláton nem volt kedvem lógni, így az I/b sorig furakodtam előre, ahol már táncolni is lehetett. Most először végre annyira közel álltam a fiúkhoz, és meg is szólaltak annyira, hogy rajtuk is láttam, hogy nagyon élvezik amit csinálnak, és hosszú idő óta én is igazán jól éreztem magam. Jó érzés volt. Már korábban is megfigyeltem a tendenciát, hogy egyre több idő kell megkedvelni Jamie új dalait, inkább csak a régebbiek érdekeltek, de mostanra a legújabbakat is eladta nekem. Az 5/4-est nagyon szeretem, azt hiszem Maze a címe. Kicsit irigyeltem a mellettem kettővel bulizó lányt, egyrészt, mert lány létemre még nekem is feltűnt, hogy ilyen szemekkel pasi nem marad élve, akire ránéz, másrészt mert már az összes új számot kívülről fújta. De aztán jött a Helter Skelter, egy igazi klasszikus, meg a teljes őrjöngés. Már a Samut is kezdem megkedvelni, bár amilyen fejeket gitárszóló címén vágni tud, az megelőzné a szépségversenyben a Galambosernőt-t is.
Igen hosszasra sikeredett beszámolómnak még két állomása van hátra. Az egyik az Összművészeti sátor. Ehhez tudni kell, hogy összesen három zenészt ismerek Szegeden. A sátorba a hegedűszó csábított be, de hamar rájöttem, hogy az a szitu, hogy a háromból ismerősből kettő épp a harmadik koncertjét hallgatja: Király Vajk, a Blues B.R.others egyik énekese (sajnos adott napon épp egyidőben játszottunk, így nem hallottam őket, de fergetegesen jól hozzák az öltönyös-fekete kalapos-napszemüveges figurákat) és Varga Kornél, a Fabula Rasa, ill. a Fianna gitárosa és Szirtes Edina "Mókus" énekes-hegedűs jazz-formációját elemezgették. Mókus véletlenségből mindkettőjük zenekarának énekesnője, csakhogy teljes legyen a kép. Szeged is egy nagy zenekar. :)
Megfigyeltem, hogy Mókus is foggal tépi az elszakadt vonószőrt, ezt már a Doneszkónál is láttam, ideje lesz kapaszkodni a nagyok után. Amúgy is, nemcsak ilyen show-elemekben. Tudom én, hogy a Mókus főiskolát végzett hegedűs, émmegnem, de azért a kettő között még bőven lenne hely nekem kibontakozni.
(Okéoké, ismerek még két szegedi zenészt: a Fiannából Lang Janit és Kertész Ákost, előbbi Angliában okítja a népet kelta stílusú hegedülésre - muszáj volt kimenekülnie, az én okításommal ugyanis nem boldogult itthon -, utóbbi továbbra is püföli az ütőhangszereket Kornél mellett a Fabulában.)
Utsó állomás a Russkaja koncert, egy osztrák orosz zenekar, némi magyar vonatkozással a dobos révén. Antonia, a hegedűs csaj nyűgözött le leginkább. Ha Mókus nem lett volna még szakmailag elég hidegvíz az arcomba, ez a fekete-piros energiabomba is bőven felrázott volna. Igazi vonógyilkos némber, a vonócsúcs kb. úgy nézett ki, mint egy borotvapamacs. Ritkán szólózik, de akkor ütőset, viszont folyamatosan játszik, nem foglalkozva azzal, hogy kihallatszik-e éppen avagy senem. Vagy a fúvósok szólamát, vagy a gitárakkordokat szépen hozza, amit olyan szempontból követendőnek tartanék én is magam részére, hogy addig sem ugrálok céltalanul fel-le, mint egy kis kobold. Ezt az újfajta koncepciót majd meg kell vitatnom a többi Óltárssal.
Most pedig befejeztem, és végre elolvasom
a Doneszkó beszámolóját a saját SZINes élményeiről, eddig nem mertem, hogy ne az legyen, mint Boborjánnal, hogy "Beszélgettem a Besenyőpista bááácsival és megmondta a véleményem...".
P.S. Egyetértés megvan. Ááákos, sátorhelyet foglaljatok már nekem is jövőre! A jó nőket rád bízom, csak a medencéből kérek részesedést. :D
Bejegyzések
