Bötyárkodás 1. rész

Óriási luxusként engedélyeztünk magunknak a hét elején három nap szabadságot és belevetettük magunkat a Bakony sűrűjébe. Minden szép volt és jó volt, remekül éreztük magunkat - én az idő nagy részében kifejezetten émelyítően jól. Mielőtt bárki gratulálna, biztosítanám a kedves olvasótábort, hogy ez mind a saját élettani folyamataimnak köszönhető. Egyrészt rémesen viselem a kevés alvás utáni koránkelést, de ha csak három nap áll az ember rendelkezésére pihenni, akkor nem akar rögtön az első nap közepére megérkezni. Másrészt néha rosszul viselem a kanyargós, dimbes-dombos utakon való buszozást, főleg, ha aznap korán keltem kevés alvás után. Ezt - és a másnap begyűjtött, hasonló következményekkel járó napszúrást - leszámítva tényleg minden szuper volt. 

Volt például igen vicces sofőr bácsink odafelé, aki már a felszállásnál tájékoztatott, hogy úticélunk - bármit is gondoltunk mi tájékozatlan zöldfülűek eladdig - Takonybél. Valószínűleg szinte naponta megteszi oda-vissza a Bp-Pápa útvonalat, mert gyakorlatilag minden felszállót név szerint ismert, pontosan tudta, hogy meddig utazik, mi után kell érdeklődni nála, illetőleg kit mivel ugrasson. Az utasok pedig nem győzték kifejezni hálájukat, például vettek neki is egy darab kolbászt a sarki boltban, míg pihenőt tartottunk. Aki nem szállt fel a buszra, csak úgy az út szélén kolbászolt valamelyik útba ejtett faluban, arra kedélyesen rádudált vagy csak integetett. A faluba érve minket is eligazított a Faluház hollétét illetően, de csak miután kikérte a teljes utazóközönség véleményét, nehogy rossz információt adjon. Tőle tudtuk meg, hogy a Faluház TourInform irodájában dolgozik "az a nagyon aranyos lány, az Anita". Aztán még a buszmegállónál lévő boltra is felhíva a figyelmünket, be is jött velünk kiflit venni, mert kolbász mellé az ugye nem árt. Nekem is jót tett, mert már kanyarban állt a gyomrom a három órás hullámvasutazástól. 

Megtaláltuk Anitát, aki remélhetőleg hozzá van már szokva a hasonlóan idióta turistákhoz, mint amilyenek mi vagyunk: gyakorlatilag kitörő jókedvvel lerohantuk, be sem mutatkozva, szimplán azzal a csatakiáltással, hogy "Helllóóó, hát biztos te vagy az Anita, akiről meséltek, kéééérünk szépen turistatérképet!" Térképet nem adott, pedig tényleg nagyon aranyos lány, de elárulta, hogy a postán vehetünk, ha nagyon akarunk és adott hozzá túra ajánlatokat.

Ezt a napot a lustálkodásnak szenteltük, így hát egy nagyon rövidke sétát vállaltunk csak a falu szélén lévő Borostyán-kútig, mely egy szent hely, saját fészbúk oldallal. Aki nem hiszi, járjon utána. Engem elsősorban a három forrásból táplálkozó kút kifolyásánál duzzasztott tavacska kötött le leginkább, mely átlátszó türkizkék tengerszemként rengeteg vízi állatfaj lakóhelyéül szolgál. Rengeteg ebihalat fotóztam, de láttam molnárkát, csibort!!! (őkelméről mellékelek fotót is, hiszen sztár), valami veresszárnyú nemkeszeget, sőt, mialatt egy vízbe pottyant és igencsak kapálódzó, álganéjtúróra hasonlító kékhátú bogarat próbáltam épp kimenekíteni, egyszer csak felfedeztem, hogy egy igen mérges vízisikló néz velem farkasszemet, amiért meghiúsítottam az uzsonnaterveit.

A villámkirándulás után gyorsan megkerestük azt az éttermet, amit nagyon sokan ajánlottak már nekem. Nem emlékeztem pontosan a nevére, úgy rémlett, hogy talán Vadvirág. A barátságos kis kerthelyiséggel rendelkező épületet vastagon benőtte a vadszőlő és természetesen valójában erről nevezték el. Nagyon meglepően olcsón nagyon meglepően finom és bőséges adag ételeket szolgálnak fel. Utána aludtunk egy keveset, aztán néztünk egy meccset, aztán visszamentünk enni még egy kicsit a vadszőlős kertbe, aztán néztünk egy meccset, aztán aludtunk sokat. Szerintünk valahogy így kell lustálkodni.    

Balatonboglárka

Csak címszavakban, írni nem nagyon van időm.

• Volt bringatúra, meg vitorlázás. Ezekre vágyott a Tücsök már nagyon.
  
• Pénteken bringástul Gárdonyba vonattal, ottan szalonnasütés, meg bandázás.
  
• Évinek boldog szülinapot még egyszer! Nadalt nem kap, majd csak négy év múlva, mert most még szemtelenül fiatal.
• Szombaton vonattal Gárdonyból Almádiba, onnan tekerés.
  
• Pihi Alsóörsön, tejfölös lángossal meg sörrel. (Meg diópálinkával.)
  
• Tekerés Füredig, ott pihi a forrásnál, ami szénsa és vas.
• Zánka előtt próbáltunk úttörődalokat költeni Marcsival, mi voltunk a DemesszevanBuda-örs.
  
• Tekerés Zánkáig, ottan összeesés, Hajnalkának láncleesés is.
• Vacsi az egyetlen nyitva levő, de kedves étteremben. Halászlé, of course. Finom.
• Éjjel ájult alvás, rendes vihar is éjjel jött. Eső még kicsit kopogott kora reggel, kicsit később meg a gondnok néni kopogott. Napközben szép idő.
• Másnap reggel bringára szállni az FÁJ.
• Reggelire Manuel forró csoki viszont JÓ.
• Szepezden van hétvégén is nyitva tartó bringabolt, van ilyen nyekergésgátló kenőlöttyük olcsón. Ha esetleg valaki hozzám hasonlóan csontszárazra tekerné a hátsó váltójának láncfeszítőjét.
  
• Badacsonyban épp borfesztivál volt, tömve volt a város németajkú turistákkal és agresszív dülöngélő csikóslegényekkel. Nem álltunk meg, bár a tömegen átkeléshez tolnunk kellett a bringákat.
• Balatongyörök előtt imádnivaló, romantikus, vadregényes, majdnem-tóparti telkek vannak. És még működik a régi minigolf pálya.
• Keszthelyről haza vonat.
• Másnap vissza Marcsi kocsival Sijófokra, Hajnalka helyett a Bótossal.
• Bótos is viziboszi, jó matróz, szereti a vitorlázást.
• Első állomás Tihany, lángos, nagyon jóó, utána Füred, halászlé, nemnagyonjó. Tücsök mérges Borcsára egy kicsit. Meg magára is, hogy elfelejti, hogy ott nem szabad halászlevet kérni, hanem inkább mákos-szilvás palacsintát.
  
• Aki megérdemli, azt tarkón csapjuk gumicsirkével.
• Aki meg nem vigyáz, azt a boom csapja tarkón.
• Füreden még mindig nincs normális reggelizőhely. De a parkban vajaskiflizni se rossz.
• Vajon miért van az, hogy a tihanyi-szoroson mindig gond nélkül átjutunk, utána meg teljes szélcsend?
  
• Balatonszemes végállomás, visszavonat Sijófokra, hazakocsi.
  
• A többit képekben (by Bolgár Bali, aki emiatt egyik képen se lesz rajta).

Tekerünk, cukin.

Ottan a Bótos Matróz, a Marcs, a Jucus, az Árbóc Tücsök és a Bálint kapitány:


A három viziboszi:


A Tücsök meg szakszerűen

• el-köteleződik
• takarít
• és jól érzi magát

A SZINtiszta i-gazság a Malacka és a Tahó legutóbbi fellépéséről

Hát az úgy volt, drága gyermekeim, hogy egy hete csak fekszünk, kaja után rohangálunk, fekszünk, főzünk, fekszünk, lemegyünk a bótba, fekszünk, orvoshoz kirándulunk, fekszünk... úgyhogy úgy döntöttem, nincs az a betegállomány, nincs az az ízületi gyulladás, ami visszatarthat a többi hét malactársammal elkövetendő szegedi legális csendháborítástól.

Aztán mégis majdnem visszatartott egy éjjeli köhögőroham, aztán egy indulás előtti köhögőroham, meg a két napos bizonytalanság, hogy akkor most ki kivel és melyik kocsiban és mikor indul és hogy jut vissza. De végül minden rendeződött és én megnyugodva huppantam be a Borovitz kocsijába, amely a hozzám legközelebb eső helyről indult, a legkényelmesebb időpontban. Volna. De aztán még vártunk kicsit, míg Csabi a Stadionoktól elmetrózott az Astoriáig Volfiék ottfelejtett bőröndjéért (amiről a kétéves lányuk tehet, mert kell neki akkor is bújócskázni, mikor rá van bízva egy gurulós koffer...), amit elgurigázott a Kálvinig, hogy utólérjen minket a Népligetnél... Végül minden és mindenki elhelyeződött az autóban, és irány Szeged!

Tamáson, Csabin, és rajtam kívül még két koncertkritikus-újságíró is ült a kocsiban, ők gondolom szorgalmasan jegyzeteltek útközben, a fiúk ugyanis igazi top-secret, hiper-VIP backstage sztorikkal szórakoztattak minket. Jól jegyezzétek meg: tejfakasztó parti másnap reggelén ne húzzátok meg az ásványvizes palackot, előbb szagoljatok bele!

A Malacka és a Tahó amúgy minden indulást megelőző körleveles huza-vona ellenére is dícséretet érdemel utazásszervezésből. Például az ugyanabban az időpontban a város másik pontjáról induló másik autó utasaival egyáltalán nem egyeztettük, hogy találkoznánk bárhol is lefelé menet, de már az első benzinkútnál sikerült összefutnunk. (Lehet, hogy igazából Volfiék is csak azért hagyták itt a bőröndöt, hogy egy picit ők is velünk lehessenek a hosszú út során.) Utána mondjuk jól otthagytak minket, pedig a Tom miattuk nem ivott kávét, be is gurult és szidta őket, sőt, lyukat beszélt a kerekükbe. De előtte még volt pár autósüldözős - egymást előzős - nyelvnyújtogatós jelenet.

Beérve Szegedre Volfiék, mint a város szakavatott ismerői, már nagyon vártak minket (vagy a bőröndöt?) és elkalauzoltak jövőbeni tetteink SZINhelyére. Ők hajtottak be először a VIP kapun, úgyhogy mi csak annyit láttunk, hogy a két pirospólós parkolóőr jobbra-balra gurul a nevetéstől:
"- Malacka és a Tahó? Hahhahahhaaa.... hihihiiii... és melyikőtök a Malacka? Muhhaaahhha...."
Tamás csendben követte őket, majd barátságosan rájuk mosolygott és csak annyit mondott:
"-Én vagyok a Tahó."
Újabb éktelen röhögés, de beengedtek. Már csak fél órát kellett téblábolnunk a napon, hogy megérkezzen a kerékcserélt harmadik autó is és mindenki megkapja a neki megfelelő karszalagot.

Utána végre átléphettük a fesztivál színhelyéül szolgáló strand-camping kapuját, ami már az előző félórában is nagyon csábítónak tűnt, két okból is:
-odabent hideg csapolt sörökhöz való hozzáférést reméltünk
-a fesztiválozók egy része hatalmas medencékben hűsölt
A helyszín a térképen nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában. Valójában tényleg egy nagyobbacska camping, kb. két párhuzamos utcából áll, nagyon gyorsan bejárható, átlátható és beleszerethető. Nem tudom hogy tud így működni a dolog, remélem, hogy nem az a megfejtés, hogy veszteségesen, de itt nincs brutális tömeg, van viszont igazi strand élmény, a megszokott fesztiválos vendéglátóegységeken kívül igazi strandbüfével (70 Ft-ért forrótea, hát hol látsz ilyet a Szigeten?), kényelmes sátorhelyekkel, és a résztvevők számához képest bőséges és hazai produkciókban bővelkedő programkínálattal. Olyan, mintha a Szigetről elhozták volna a számomra legvonzóbb dolgokat egy igazi nyári vízparti gyerektáborba. Csak mondjuk általános iskolások helyett egyetemistákkal vagy körülvéve. Erre az ici-picit frusztráló tényezőre még visszatérek.

Az elsőrendű teendő, azaz a hideg sör beszerzése után (újabb kellemes meglepetés: visszaváltható műanyagpohárban is kérheted az italodat, ha kicsit környezettudatosan szeretnél fesztiválozni - én kettőt is elhagytam az este folyamán, remélem valaki jót ivott az egészségemre a betétdíjból) feltérképeztük a Pepsi-színpadot (ami igazán lehetett volna PepSZINpad, ami legalább triplán vicces, de nyilván a kólaguruk nem engedik ilyenformán kifacsarni a márkanevet). Előttünk a Peet nevű, baranyai illetőségű zenekar játszott, a zenéjük nekem azt juttatta halványan eszembe, mikor a Gonzo-t hallottam elsőre. Elég szimpatikus zene volt, bár ezt ők a meglehetősen gyér délutáni közönség miatt nem egészen így látták, ha jól sejtem. De próbálták elironizálni a dolgot, pl. az énekes kijelentette, hogy ilyen koncerten rakkenroll a tömegbe vetni magadat a színpadról, a végén pedig megköszönte, hogy nagy nehezen csak összegyűlt 29 ember a keverő előtt.

Nekünk már emiatt nem kellett annyira aggódnunk, ugyan bőven kényelmes tánctere volt mindenkinek a mélyen tisztelt hallgatóságban, azt szerencsésen ki is használták, és szépen egyenletesen beterítették a rendelkezésre álló területet. Az a jó a nappali fényes, kb. kétszáz fős koncerteknél, hogy, egészen alaposan, személyenként végig lehet pásztázni a nagyon bájos közönséget. Így láttam, hogy van sok lelkes ember, aki velünk énekel, másokon látszik, hogy most hallják a bandát először, de mivel minden poént lereagálnak, máris megnyugtatott, hogy a hangosítás kifelé kifejezetten jó. Van, aki minden szám után beüvölti, hogy Pokemon!!, ők már eléggé bennfenntes törzsrajongóknak mondhatóak. Nekem mostanában egyre több dolgom van a színpadon, úgyhogy csak egy olyan blokk volt a koncert alatt, ahol négy szám erejéig lesurranhattam én is rajongani. Lassanként úgy tűnik le kell mondanom a döbbent arcok megunhatatlan látványáról, meg az ismerős elsősoros rajongókkal való bulizásról... ójajj...

A hangosítók és a biztonságisok külön dicséretet érdemelnek, mert bár beállásnál még szétröhögték magukat a hegedűmön (hát ez meg mi??? hahaha, ezzel szúrták ki a szemed?), nagyon profin levezényeltek mindent, a végén pedig pozitív csalódásnak neveztek minket, az egyikük még Andris dobverőit is elkérte emlékbe.

Koncert után kicsit elkapott minket a nyár utsó fesztivál-életérzése. Anettnak megígértem, hogy bedobunk egy unikumneksztet, mert azt olyan frankó kis cuki golyóbisban árulják és az nagyon bejött neki Zánkán. Innentől fergeteges élménynek tűnt minden, a háromtagú Supernem úgy szólt, mint az ágyú, és messziről jajjdeszépek voltak. Végre sikerült megfelelő mennyiségű port is benyelnem, ezt az idei fesztiválokról eddig nagyon hiányoltam. Bugrálás közben elhatalmasodott rajtam az érzés -talán az elsőéves egyetemista korosztály többségének köszönhetően-, hogy köszönöm, köszönöm, én akkor most télleg jól kitomboltam magam idén nyáron, mostantól lehet időzíteni a picit több komolyságot igénylő terveket, úgysmint... jójó, nem írok ide semmi ijesztőt, de készüljetek fel annyira, hogy hamarosan jön egy csajos-lelkizős post, nem csak ebből az apropóból.

Utána sétálgattunk kicsit, például mert fenti komoly gondolatok megemésztése egyszerűbbnek tűnt egy hamburgerrel rásegítve. Találtunk jó kis süppedős babzsákokat, meg belebotlottunk Malacka rajongókba, most olyanokba, akik nem azt üvöltötték nekem már messziről, hogy Malackaaaaa!, hanemhogy Tücsöööök! amitől egészen elképedtem, mert csak nagyon haloványan tűntek ismerősnek.

Hátra volt még nekem egy nagy projekt aznapra. Egész délután megállás nélkül magyaráztam a bandának, hogy márpedig én tízkor megyek, és ha törik, ha szakad, végighallgatok egy Dzsémivincseszter koncertet, mert legutóbb a ZP-ben nem nagyon foglalkoztam vele, tekintve, hogy vesztére beszervezték neki az Aiming For Sunday-t előzenekarnak és inkább velük lógtam a szeparéban. Úgyhogy hanyagolva Kispált és a Belgát, a SZOTE sátra felé vettem az irányt. Kezdés előtt öt perccel még nem láttam a fiúkat a színpad közelében, sétáltam hát még egy kört. valami igazi fesztiválos édesség után kutatva, de palacsintán kívül nem volt semmi izgi, úgyhogy lemondtam róla. Mire visszaértem már a stabil második szám "You like...?" ment (feltételezem volt előtte a Better...), így pont megérkezem a Police feldolgozás Omegaman-re, ami mostanában a kedvencem. Megmosolygtam a számsorrend ilyen szintű kiszámíthatóságát, de valahogy most ez is jól esett. A korláton nem volt kedvem lógni, így az I/b sorig furakodtam előre, ahol már táncolni is lehetett. Most először végre annyira közel álltam a fiúkhoz, és meg is szólaltak annyira, hogy rajtuk is láttam, hogy nagyon élvezik amit csinálnak, és hosszú idő óta én is igazán jól éreztem magam. Jó érzés volt. Már korábban is megfigyeltem a tendenciát, hogy egyre több idő kell megkedvelni Jamie új dalait, inkább csak a régebbiek érdekeltek, de mostanra a legújabbakat is eladta nekem. Az 5/4-est nagyon szeretem, azt hiszem Maze a címe. Kicsit irigyeltem a mellettem kettővel bulizó lányt, egyrészt, mert lány létemre még nekem is feltűnt, hogy ilyen szemekkel pasi nem marad élve, akire ránéz, másrészt mert már az összes új számot kívülről fújta. De aztán jött a Helter Skelter, egy igazi klasszikus, meg a teljes őrjöngés. Már a Samut is kezdem megkedvelni, bár amilyen fejeket gitárszóló címén vágni tud, az megelőzné a szépségversenyben a Galambosernőt-t is.

Igen hosszasra sikeredett beszámolómnak még két állomása van hátra. Az egyik az Összművészeti sátor. Ehhez tudni kell, hogy összesen három zenészt ismerek Szegeden. A sátorba a hegedűszó csábított be, de hamar rájöttem, hogy az a szitu, hogy a háromból ismerősből kettő épp a harmadik koncertjét hallgatja: Király Vajk, a Blues B.R.others egyik énekese (sajnos adott napon épp egyidőben játszottunk, így nem hallottam őket, de fergetegesen jól hozzák az öltönyös-fekete kalapos-napszemüveges figurákat) és Varga Kornél, a Fabula Rasa, ill. a Fianna gitárosa és Szirtes Edina "Mókus" énekes-hegedűs jazz-formációját elemezgették. Mókus véletlenségből mindkettőjük zenekarának énekesnője, csakhogy teljes legyen a kép. Szeged is egy nagy zenekar. :)
Megfigyeltem, hogy Mókus is foggal tépi az elszakadt vonószőrt, ezt már a Doneszkónál is láttam, ideje lesz kapaszkodni a nagyok után. Amúgy is, nemcsak ilyen show-elemekben. Tudom én, hogy a Mókus főiskolát végzett hegedűs, émmegnem, de azért a kettő között még bőven lenne hely nekem kibontakozni.
(Okéoké, ismerek még két szegedi zenészt: a Fiannából Lang Janit és Kertész Ákost, előbbi Angliában okítja a népet kelta stílusú hegedülésre - muszáj volt kimenekülnie, az én okításommal ugyanis nem boldogult itthon -, utóbbi továbbra is püföli az ütőhangszereket Kornél mellett a Fabulában.)

Utsó állomás a Russkaja koncert, egy osztrák orosz zenekar, némi magyar vonatkozással a dobos révén. Antonia, a hegedűs csaj nyűgözött le leginkább. Ha Mókus nem lett volna még szakmailag elég hidegvíz az arcomba, ez a fekete-piros energiabomba is bőven felrázott volna. Igazi vonógyilkos némber, a vonócsúcs kb. úgy nézett ki, mint egy borotvapamacs. Ritkán szólózik, de akkor ütőset, viszont folyamatosan játszik, nem foglalkozva azzal, hogy kihallatszik-e éppen avagy senem. Vagy a fúvósok szólamát, vagy a gitárakkordokat szépen hozza, amit olyan szempontból követendőnek tartanék én is magam részére, hogy addig sem ugrálok céltalanul fel-le, mint egy kis kobold. Ezt az újfajta koncepciót majd meg kell vitatnom a többi Óltárssal.

Most pedig befejeztem, és végre elolvasom a Doneszkó beszámolóját a saját SZINes élményeiről, eddig nem mertem, hogy ne az legyen, mint Boborjánnal, hogy "Beszélgettem a Besenyőpista bááácsival és megmondta a véleményem...".

P.S. Egyetértés megvan. Ááákos, sátorhelyet foglaljatok már nekem is jövőre! A jó nőket rád bízom, csak a medencéből kérek részesedést. :D

Szép a bőröd

A Három Megátalkodott Blogger jól megmutatta a világnak, hogyan is kell ÉLNI.

Egyetlen borongós megjegyzést kellett csak elejtenem a fészbúkon ahhoz, hogy Etus közölje, erre valamit inni kell, ZöPö pedig tálalja rögtön a megoldást: azt az ivást ne adjuk már alább valami görög rotonda vagy retsina, vagy ezeknél megjegyezhetetlenebb és kimondhatatlanabb nevű görög fehérbornál, irány a pünkösdfürdői Gyradiko!

A nap előzményeihez hozzátartozik, hogy volt vagy fél 11, mire el bírtam indulni a munkahelyem felé, ráadásul gyorsan kiderült, hogy úri módon kocsikázhatok odáig Virágékkal, akik pont az Állatkertbe igyekeztek. Útközben a We Will Rock You-ra tomboltunk Petikével, a Városligetben pedig rengeteg, a parton takaros sorban ücsörgő récével együtt nézhettük a tavi szinkronúszó kacsa-előadást. Még innen sem sikerült az irodába orientálódnom, idén gyereknevelési szabadságon lévő vitorlás kapitányunkkal, azaz Péter barátommal elmentünk enni egy kis indiai kaját. Mire beértem, már várt egy épp külföldre induló kolleganő, akivel jól eltraccsoltunk búcsúzás gyanánt, majd sürgős kávézhatnékunk lett a Bótossal és hipp-hopp már ott is volt Etus, hogy menjünk már moziba. Merthogy görög vacsi előtt még a Harry Pottert is meg köllött nézni, ami "egy jó film, csak hosszú és unalmas". Ezt a kritikát a női mosdóban hallottam, ahova a film felénél kényszerültem távozni a nézőtérről, a film ugyanis tényleg hosszú, ráadásul a férfimosdóban szórják egymásra az átkokat a kis huncut varázslófiúk, és ennyi csőtörést én nem bírtam már nyugodtan végignézni. Jobb is volt ez így, mert pont arra értem vissza, hogy Dumbledorral megitatott a Harry egy csomó vizet, hát ez a jelenet pisilés előtt maga lett volna a tömény horror. (Hú asszem még sosem írtam le a blogban a pisilés szót. Jajj, most meg megint!)

Nekem azért tetszett a film, Etusnak meg a csajok benne, de ZöPö aszonta ezt sosem bocsájtja meg nekünk. De megenyhült és mégis elvitt minket gyrost meg dzadzikit enni. Nem igazán tudta, hogy mire vállalkozott szerintem. Kicsit sem próbáltunk nem idiótán viselkedni. Etus már az odafele úton kikiabált a kocsiablakon minden csinos csajnak (néha másoknak is), hogy "Szép a bőröd!". Ezt a flörtölős dumát Harrytől tanultuk és megunhatatlan poénforrásnak bizonyult. Ezen kívül kedvenc beszédtémáink a "te jó ég, mekkora csülkei vannak annak a nőnek!", "istenem, de szép az a pasi, szerinted meleg?", "figyeled azt a szőkét, még egyszer sem mosolygott, szerinted az ágyban is ilyen?" és az epilálási szokásaink voltak. (Tudom, ezt a részt várja mindenki, szóval összefoglalom az igényeket: Etust ne közelítsétek borostás csükökkel és hónaljakkal, engem meg mesterségesen csupasz mellkasokkal, amúgy egyéb területeken toleránsabbak vagyunk, de az esztétikai szempontokat itt is tartsuk szem előtt.)

Kiderült, hogy a nyelvtudásunk is sokkal fejlettebb, mint eddig sejtettük. Etus azon sajnálkozott, hogy görögül senkit nem tud elküldeni az anyjába, javasoltam neki, hogy mondja egyszerűen nekik azt, hogy Oedipus. Lehet ám választékosan, művelt ember módjára káromkodni.

De még mielőtt azt gondolnátok, hogy rémesen alpári figurák vagyunk és semmi érzékünk a széphez, jóhoz, romantikushoz, el kell mesélnem, hogy nekünk nincs is, de ZöPönek hálistennek van, ezért az este befejezéseként kifuvarozott minket a Szentendrei-sziget északi csücskére. Az extra autókázás egyetlen apró fájdalmas pontja részemről, hogy így másfelé hagytuk el a Római-partot, mint amerről érkeztünk, és nem tudtam elénekelni az úthenger dalát, hogy "Nánási úúúút, ha végigmegyek rajtaaaaad!", pedig akkor ez nagyon vicces ötletnek tűnt. (Igaz azt is megígérték a fiúk, hogy leszerelik nekem az egyik utcanévtáblát, de így arról is elfelejtkeztek.) A szigeten elég nagy sár volt a korábbi esők miatt, de ez egy biológust nem rettenthet el, még magassarkú szandálban és koromsötétben sem. Amúgy végül is telihód vót. A parton meg már csak finom, száraz homok, amiben mezítláb lehet ugrálni, hűs Duna, amibe bele lehet tapicskolni, csillagos ég, kilátás a visegrádi várra, csend és nyugalom. Leszámítva persze minket, akik vérfarkasoktól rettegtünk, meg attól, hogy ZöPö azért visz minket éjjel kirándulni, hogy elásson valahol élve, esetleg termékbemutatót tartson.
Viszont végre megint azt éreztem, hogy élek. Utoljára ezt a fülemnek kedves közhelyet anyámtól hallottam, aki kiment bulizni a Zöld Pardonba Csík zenekar koncertre. Egész vicces, hogy idén nyáron ő többször járt ott, mint én. Mer én még egyszer sem.

Világítótornyok a Balatonon

Vajon mik azok a fények, amik mostanság oly vadul cikáznak körbe-körbe magyar tengerünk körül? Vigyázat, vigyázat, másodfokú vihánc jelzés, Balatoni turnén a Lighthouse zenekar!

Jelenleg gőzerővel találkoznak a völgyek a Balaton-felvidéken, mi pedig igyekszünk a völgyek-dombok minden zeg-zugát bevilágítani. Múlt hétvégén indult a menet, szombat délelőtt startolt külön egy csajkocsi és külön egy pasikocsi, megannyi hangszerrel, fürdőruhákkal és hálózsákokkal megpakolva. A csajkocsit illetően most 100% biztosra mentünk, tényleg nem volt benne pasi, se GPS, se térkép: Timi (konga, cajon) vezetett, Verácska adagolta a csokit, én pedig a hátsó ülésen mitfahrerkedtem. Térképpel ez elég jól szokott menni, mert apám már hét éves koromban rám bízta a navigálást - nem bírta ugyanis nézni, hogy anyám csak úgy tudott eligazodni amikor déli irányba haladtunk, hogy fejreállította az autoatlaszt. Térkép nélkül furcsa útvonalakat tervez a női agy, de -vecsernél gyorsan puskáztunk egy Veszprém megye útvonalhálózatot a benzinkúton és korrigáltunk, több-kevesebb sikerrel. Mondjuk nekünk az volt a lényeg, hogy szép helyeken utaztunk és jó volt a hangulat. Azért nevessetek csak jót, itten van a gugli útvonaltervezője (amihez annyit fűznék hozzá, hogy mi is Enying felé mentünk, de a torlódások miatt Fehérvár-Várpalota útvonallal jobban jártunk volna), rózsaszínnel jelöltem a saját tévedésem. (Etus röhöghet, hangosan, más csak magában.)

Vigántpetend volt az első koncerthelyszín, ugyanott játszottunk, ahol én anno ugri-bugriztam még az ős Celtic Sunrise tánccsoporttal. Templom a helyén, kirakodóvásár mindenfelé, egész nosztalgikus volt. Elég nagy szél volt, a színpad meg fedetlen volt, csak a hátuljára kötöttek ponyvát, az meg nem igazán bírta a feszültséget és ide-oda csapkodott. Nagyon nyűgös állapotban indultam el, féltem, hogy elrontom a saját kikapcsolódós hétvégémet, de ahogy felálltunk a színpadra, a szél a felhőkkel együtt elfújta a rosszkedvem foszlányait is. Figyelem egy idő óta a zenekart, és rájöttem, hogy már a második számunk második felében (Eljő az álom) beköszönt az a pillanat, amikor teljesen magával ragad a zene, felülírva minden mást. Tekintve, hogy minimum 40 percet szoktunk játszani, ezt elég értékelendő aránynak tartom. Szerencsére hasonló átszellemülést figyeltem meg a közönséget alkotó arcokon is, úgy tűnik jók vagyunk az ilyenfajta katartikus élmények átadásában. Persze a szélhez azért nem ragaszkodnék hosszútávon, mert az én hegedűm úgyis lyukas, azon átfújhat, de Kata, a fuvolistánk kénytelen volt egész műsor alatt velem szembefordulva zenélni, hogy a természeti erők ne versengjenek vele a sípok és fuvolák megszólaltatásának jogáért.

A koncert vége felé érkezett egy kisbusz, csupa mosolygós emberke szállt ki belőle, integettek és hallgattak figyelmesen. Ők voltak a Makám. Cserébe mi is meghallgattuk az ő mókás gyerekdalaikat a kabócáról és a csiga-bigáról. Veszek is majd egy Ákom-bákom CD-t az unokaöcsémnek, hogy meghallgathassa Bence, a kormos kismacska sztoriját.

Az estét Füreden töltöttük, ettünk isteni csokifagyit, susmogtunk a csajszobában, mintha gyerektáborban lennénk, aztán elnyomott minket az álom. Altató zenénk is volt, Gergő megkaparintotta a gitárt és hajnalig játszott rajta az ebédlőben, pl. Pink Floydtól a Wish You Were Here-t. Most aztán lebukott, hogy még hangja is van.

Reggel bevásároltunk, fakasztottunk pénzt a falból, strandoltunk picit Tihanynál, aztán robogtunk tovább Nagykanizsa felé. A Nagyrécse melletti Nagybacónak-hegyen játszottunk. Ez egy varázslatos szőlőhegy, kerítés nélküli szalagtelkekkel, gondozott gyümölcsösökkel, pici hétvégi házakkal. A hosszan kanyargó út közepén áll egy kis kápolna, ott tartottak Magdolna-napi misét. Mi a mise után játszottunk, nagyon kedves és lelkes közönségnek. Erre a koncertre sajnos Kata nem tudott jönni, úgyhogy extra szólókat kellett bevállalnom, de mivel akusztikus hangszeren játszhattam végre, ami gyönyörűen zengett az apró helyen, kivételesen egy cseppet sem bántam a dolgot.

Arra jöttem még rá a hétvégén, hogy a legszuperebb nyaralás továbbra is a balatoni vitorlázás. Türkizkék víz, susogó szellő, fehér ing és fehér sapi, bundáskenyér. De beérném idén egy kis északi-parti biciklitúrával is. Csak Balaton legyen.

To kaj or not to kaj, that is the question

Nem igazán volt itt semmiféle kérdés, csütörtökön beültünk egy kisbuszba, aztán irány a Hegyalja Fesztivál. Utoljára ugyanitt (Tisza-Bodrog találkahely, környéklegjobbhalászleve-csárda, camping, stb) akkor jártam, hogy még főiskolás voltam és épp nagyon Húsvét volt, mi meg kenutúráztunk, ami enyhe túlzás, mert első nap eveztünk, aztán másnap reggel tíztől ültünk a csárda teraszán és vártuk, hogy elálljon az eső, de nem állt el, este tízre viszont a csárda majdnem kifogyott a jégerből. Ha már itt tartunk, életem ezen legemlékezetesebb (és egyetlen) vízitúráján a legjobb sztorik nem is velem történtek, mondhatni én teljesen megúsztam szárazon, bár ez sem annyira igaz, mert én a szárazon is elég sok folyadékkal találkoztam. Mások viszont közelebbről ismerkedtek hazai folyóvizeinkkel, ami elég elkeserítő találkozás lehetett, mert egytől egyig azt állították, hogy teljesen beborultak. De a csúcsot nem is labilis akkori haverjaim állították fel, hanem a társaság azon szórakozott pasija, aki lecipelte magával vadonatúj barátnőjét, majd az első napi közös túrán kissé lemaradtak az induláskor, így már a camping stégjénél eltévesztették az irányt, és a Bodrog helyett elindultak lefelé a Tiszán. Csak másnap reggel kerültek elő, akkor találtak ugyanis valakit, aki visszafuvarozta őket Tokajba csónakostul. Az éjszakát pár faluval lejjebb töltötték egy stégen, az eső elől a felborított kenu alá kucorodva. A lányzó nem szólt senkihez, mikor megérkeztek, csak elvonult a szobájukba, úgyhogy nagyon aggódtunk vajon túléli-e a harmatos kapcsolat ezt a kalandot, de este hatra kialudta magát és onnantól jókedvvel csatlakozott hozzánk.

Node, ez régen volt már, vagy hat éve (tyű!), vagyis akkor még csak kb. a negyedik Hegyalja fesztivált rendezték, most meg a tizediket. A tizediken pedig nagy jubileiumi ünneplést csaptak a szervezők és meghívták az Aiming For Sunday-t is fellépni. Valamit sajnos így is elszúrtak, mert tévedésből nem a nagyszínpadra rakták őket, de szerintem az történhetett, hogy a Machine Head énekese nem bírta megjegyezni, hogy "Borsodi Malátabár", és így rossz színpadhoz irányították, ezért kénytelenek voltak az AFS-t rakni a helyükre. Tulajdonképpen mindkét színpadon elég rémes volt a hangosítás, úgyhogy nem történt akkora végzetes baki. Kicsit belehallgattunk a Gonzo koncertjébe, de ők szintén a Malátabárban küzdöttek a (kon)troll hangfalakkal, úgyhogy mászkáltunk kicsit körbe, hátha valahol találunk valami jól hangzó dolgot. Valamicskét hallottam az Irie Maffiából meg a Kiscsillagból, de az egyetlen élményszerű hangzást az A38 sátra hozta, Ferenczi Gyuriékkal, bár előttük is volt valami jó kis angol zenekar (Transglobal Underground) ami a törpieknek tetszett.

Fél három körül bedőltünk a sátrunkba (amit Timi és Zoli állítottak fel nekünk, ezúton is kösziköszi! nem dőlt össze, juhé!), utána kétszer ébredtem az ájulásból: egyszer már világos volt, de még nagyon szólt a zene, másodszor világos volt, csend és iszonyú meleg. A szomszéd sátorban Anett és Jon is szenvedtek a száraz szaunától, ezt meg is tárgyaltuk két falon keresztül, aztán arra jutottunk, hogy nyilván bőven ideje már felkelni, ha ennyire süt ránk a nap... végül Jon megnézte az óráját és akkor volt 6.45... Nem tudom ők hogy bírták, de ott maradtak a szaunában aludni 11-ig, mi meg reménytelen menekülésbe kezdtünk a hőség elől. Sétáltunk egy órát Tokajban, ki a vasútállomásig, meg vissza, menetrendet és reggelit kutatva. Én nagyon örvendeztem, mikor találtunk tojásrántottát (ó, boldog balatoni vitorlásemlékek), majd nagyon dohogva, de beláttam, hogy az egy árban lévő kéttojásos rántotta és a hatalmas, telepakolt döner kebab közötti választás esetében kivételesen el kell ismernem, hogy a férfi agy által működtetett logika rátermettebb az ilyen helyzetek átlátására. Reggeli után félórás bolyongással sikerült a Tisza-part közelében találni egy árnyékos helyett, ahol kb. egy órát tudtunk aludni/relaxálni, aztán megkerestük sátorszomszédainkat és bementünk a városba ebédelni. Már előző nap kiszúrtunk egy remek halsütőt (nehéz volt, ez az első, ami szembejön a fesztiválról kifelé jövet), ott ettünk süllőt, meg keszeget, meg nutellás palacsintát. Déltől háromig nem szabad ugyebár napon tartózkodni, ezért ebéd után egy időre elbújtunk egy hűs pincébe. Végül is az zavart ki minket onnan, hogy nagyon lehűlni sem akartunk, meg nem volt térerő, és a szintén fesztiválozó Gonzolival akkor már három órája próbáltunk összefutni, de akárhányszor felhívtuk, mindig azt mondta, hogy mindjárt indul. Végül annyit sikerült belőle kiszednem, hogy most már tényleg elindul, de akkor induljunk el mi is felé a sétálóutcán, lesz ott egy bolt bal kéz felé, aztán meg egy téren egy kút. Megtaláltuk a kutat, ami igazán frissítő élmény volt, főleg, hogy ott hallottuk a nap beszélgetését, ami két másik víz alatt hűsölő fej között zajlott le:
"-... hogy nézel már ki!
- Ne idegesíts már fel, itt vagyok Tokajban és gally részeg vagyok, hát hogy néznék ki???
- Hát ja, ez van ám, én is tokaj részeg vagyok..."
Innentől természetesen ez szállóige lett, hogy "tokaj részeg", ami azért egy kellemes műfaj, mert ott egyszerűen nem mernek rossz bort árulni sehol, még az 50Ft/dl-es bortól sem lesz másnap fejfájása az embernek. De minek inna bárki is 50Ft-os szárazbort, ha 150-ért már szamorodnit is kap? (Most jöttem rá, ebben a pillanatban, hogy mi az igazán száraz bor: a bortabletta!)
A nap fénypontját tovább emelte Gonzolival folytatott aznapi tucatodik telefonbeszélgetésem, mikor is egymást próbáltuk lokalizálni a körülöttünk lévő tereptárgyak részletes leírásával. Én azt hittem, hogy nem lesz ez nehéz, mivel ott állunk a kútnál, amit emlegetett, de mikor ezt közöltem vele, az volt a válasz, hogy "Milyen kút?". Ha gyenge jellem lennék, itt feladtam volna, de nem vagyok az. Mondtam neki, hogy jöjjön csak, majd megtalálja, mi addig beülünk a kút melletti borozó teraszára, mert baromi meleg van. Jójó, de mi a borozó neve? - kérdezte Gonzoli teljesen jogosan. Felnéztem a kocsma falára és a röhögéstől nem bírtam szóhoz jutni: hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy BOROZÓ, előtte pici betűkkel annyi, hogy TOKAJ. Na, ez aztán a segítség. Ennél már csak akkor röhögtem jobban, mikor a teraszon állva, kezemben a telefonnal a 13+1. beszélgetés közben Gonzoli aszonta, hogy szerinte már jó helyen jár, mert lát valami teret, a téren viszont én nem láttam épp embert, illetve éppen érkezett egy szakállas, sárga napszemüveges, szalmakalapos, bevásárlókocsit toló furcsa jelenség... Dinnyét vett délelőtt a boltban, és így volt a legegyszerűbb elszállítani. :D
Innentől már sokkal több izgalom nem ért minket, pont mire kezdődtek volna a számomra érdekes koncertek (Jamie Winchester, Zagar, Quimby), addigra eldöntöttük, hogy inkább továbbállunk Hajdúböszörménybe. Kedves Jamie, LigetiGlissandoGyuri, Kisstibi, ezer bocs, majd legközelebb. Böszi most nagyobb újdonság, egy nagyi az meg mégiscsak a nagyi, főleg amelyik még kunsági hímzéshez is ért.

Somlói

Történt pediglen, hogy a Lájtház Mjúzik zenekar a Somló Hangja Nagyszabású Összművészeti Fesztiválon lépett fel. (Nem viccelek, ez a neve.) A helyszín a Somló hegy északi lába, Doba községhez tartozó Erdődy-kastély parkja. A park hatalmas és gyönyörű, tele tiszteletet parancsoló óriásfákkal, titokzatos sátrakat alkotó japánfüzekkel, cikázó füstifecskékkel, patakkal, apró felháborodott varangyokkal ... (Jójó, muszáj voltam megfogni egyet Verának, mert ő rajong a békákért én meg mégiscsak biológia tanár vagyok, vagy mi a szösz.) A kastély maga kicsit lerobbant, de még mindig méltóságteljesen csücsül a park legmagasabb pontján. El is ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen pihenni pár napot, aztán megtudtam, hogy az épület jelenleg szanatóriumként funkcionál, én meg beutaló helyett inkább üdülési csekkel mennék pihenni, ha lehet. (Nem lehet, mert olyanom sincs. :( )

A mi koncertünk viszonylag korán lezajlott, öt körül játszottunk. Pici késésünk miatt (valami rejtélyes oknál fogva megspóroltuk az autópálya matricát, így másfél óra alatt jutottunk Fehérvárra) csak villámgyors beállásra volt időnk, sajna elég dekoncentrált is volt a csapat, de nekem sikerélmény, hogy a kontroll hangfalakat kezelő technikust a negyedik számra sikerült leheletnyit dühödt integetésemmel annyira megszelidíteni, hogy végre hallottam magam, és még ő volt megszeppenve. Legalábbis akárhányszor ránéztem, riadtan kérdezte, hogy minden okés-e. Igyekeztem onnantól nagyon kedvesen mosolyogni, de lehet, hogy már eső után köpönyeg...

A koncert után felfedeztük kicsit a helyi borfesztivált. Én csak a kemencés lángosokat és a rongyos kifliket vettem célba, mert éjjel még vezetnem kellett haza a Sashegyről.

Utánunk prímástalálkozó volt, már a koncertünk előtt és alatt is szállingóztak a népzene élő legendái. Herczku Ági felbukkanásakor pl. elfelejtettem egy időre levegőt venni. Balogh Kálmán már a beállásunk alatt hangolta a cimbalmot, nem is akárhogy, hanem fél kézzel, a másik kezében meg mobiltelefon volt és már kötötte az újabb haknit. Tuti hakni volt, mert még ő is úgy fogalmazott, kissé lesajnáló hangnemben, hogy "ja, akkor maguknak ilyen zöld mellényes mulatós cigányzene kell". Ott volt még Pál István Szalonna (el is keseredtem, hogy már van ilyen nevű híresség, én akartam a gyerekemet Baltazár Szalonna névre keresztelni... ), Lakatos Robi, Vizeli Balázs, Doór Róbert, Mester László, ők jót táncikáltak a Tánc nevű instrumentális számunk alatt, pedig nem is tudhatták, hogy ez a címe. Dresch Mihály most csak klarinétozni hallottam, ami nem baj, mert szégyen-gyalázat, de ha jazzt játszik, még mindig félek tőle. A Both Miki meg nem normális, elektromos gitáron nyomja a népdalokat, jájj.

Este még megvártuk a Ghymes koncertjét, 9 helyett 9.45-kor már el is kezdték. Úgy tűnik elég sok új tagja van a formációnak, nekem rögtön a MÉZ ugrott be róluk, az is egy túlélőzenekar, még én is játszottam benne, úgyhogy tudom, hogy az ilyen bandáknál semmin nem szabad meglepődni. Az új Álombálom c. Ghymes album elég latinos, én jókat szambáztam a számokra, csak a látvánnyal volt nehéz társítani, hogy igen, azok ott a színpadon tényleg a Szarka testvérek. Valahogy nem kapott el az az igazi hangulat, amiért régen annyira szerettem őket, bár igazából csak a Tűzugrás - Rege - Smaragdváros albumokat ismerem. Az új formáció pozitívumai, hogy az altszaxofonos srác elég jóképű, a dobos meg messziről bal profilból kicsit hasonlít Larry Mullenre. De igazából egy szám tetszett csak igazán, amit elmenőben hallottunk, a Tüzet viszek, arra nagyon jót táncoltunk a parkolóban Verácskával. Ja, és hogy tovább kritizáljam őket: Verácska szerint csinosabb vagyok a gitárosnál. Mármint Szarka Gyuszi állt azon a helyen, ahol délután még én hegedültem, és a vizuális élmény állítólag összehasonlíthatatlan.

Az utunkról (ez ugye az együtt töltött idő nagy hányadát szokta kitenni) még annyit, hogy valahogy most Verácskával ketten nem győztük a kocsi elcsajosítását, így nemcsajos kocsi lettünk. Olyannyira, hogy elöl Gergő és Colmi két GPS készülékkel versenyt-lokalizáltak minket, de még így is remekül eltévedtünk Borszörcsökön, ahol a műszer szerint olyan helyen kellett volna mindenáron jobbra fordulnunk, ahol nem is volt utca.

A kedvencem mégis Gergő párbeszéde a túl szigorúra beállított sebességkorlátozás-figyelővel:

- Gyorsan mész.
- Igen, tudom, és ez így is marad.

- Gyorsan mész.
- Nem mondod!

- Gyorsan mész.
-Kösz, hogy szólsz, most jól felébresztetted a Kálmit...

Kerekes poszt

Ma végre úgy érkeztem meg a munkahelyemre, hogy nem kellett lelkiismeretfurdalást éreznem az utolsó métereken.

De mielőtt azt gondolnátok, hogy pl.

• én, a notorius késő, ma csodák csodájára beértem időben
• vagy esetleg frusztrál, hogy mások nem ilyen szép helyen dolgoznak
  

kezdjük inkább ott, hogy:

a Tücsöknek nincs ki a négy kereke mostanában,

• egyrészt, mert mostanában inkább nem ül be a korzába, max. csak az anyósülésre, mert a kicsikorzának mostanában néha (ad hoc) nincs kedve beindulni és ez gyepálja rendesen a Tücsök vezetéshez való merészségét,
• másrészt, mert 35 fok körül a zagya kerekei is leállnak néha, és olyankor fura dolgokat művel, mint pl. elkutyulja a bérletszelvényét.

Ezért aztán a Tücsök két kerékre pattant, mert nyár van, jó idő (ma különösen kellemes), és nemrég (húsvét tájt, hehe) visszaszerezte a bringáját, ami nem arra van, hogy az előszobában foglalja a helyet és sose lehessen tőle normálisan kinyitni a gardróbszekrényt. Ideje kicsit hanyagolni azt a fránya békávét, a csakpárlépésapestibródvéj-kombinóival együtt. Bringán az élet szép, mert

• mosolyog rád a nap és arcodba fúúúú a szééééél
• lehet vele haladni (háromszor hagytam le ugyanazt a taxist a Budafokin, a végén csak az Astorián ért utól)
• mire beérek, az 40 perc intenzív mozgás, mint a legújabb kedvenc zsírégetős step-aerobik órám (és a héten úgyis szabin van a kedvenc oktatóm, a többi tanár meg nyaffnemtetsziknyaff)
  
• nem jön rajta ellenőr
  

no és hát ugye, nem utolsó sorban, itt van ez a magyarázatra szoruló kezdőmondat: a Hősök terétől a múzeum kapujáig a Dózsa György úti járda két részre van osztva: a belső oldala bicikliút, a külső meg buszmegálló. Gyalogos forgalom a múzeum füvét szegélyező padkán haladhat csak biztonságosan, főleg, hogy a megálló után a bicikliút kikanyarodik a külső oldalra, hogy a buszról leszállóknak garantáltan át kelljen rajta haladni és így garantáltan legyen miért szitkozódni a kétkerekűeknek. Praktikus, minden szempontból, szeretjük is mind, akik itt dolgozunk.

És ha már Kerekes poszt: vasárnap a Kerekes Band este 9től a Lánchídon húzza brácsavonóját, fújja furulyáját és torzítja kobzát. Tücsök meg kikerekezik cigánykerekezni a színpad elé, ha hagynak neki helyet. Avagy: A-kategóriás rajongást fog produkálni. (Még jó, hogy hagynak neki helyet, A-kategóriásoknak elsősor jár! :) )

A nyár estéje

Ha már itt tartunk, hogy nyáresti nosztalgiarohamom van, akkor juszt sem azt a három félbehagyott blogbejegyzést fogom először befejezni, amik mindenféle jöttment tücskök koncertjeiről, meg eszement (és hálistennek eszemegjött) tücsökbarátok meglepi bulijairól szólnak, hanem inkább elmesélem a nyár estéjét.

Minden nyárnak van egy estéje. Szerencsésebb nyaraknak több nagybetűs AZ estéje van. Közös jellemzőjük, hogy melegek, kellemesek és varázslatos hangulatúak. AZ este lehet pl.

• zalacsébi malomfogadó kertjében hullócsillagot bámulós
• soproni SZOT-üdülőben verbuválódott gyerekcsapattal búcsúestézős, helyi élő sramlitánczenekarra elsőlassúzós (igazi magyar dörti denszing fíling)
  
• Den Haag egyik kocsmájában holland-magyar szimfonikus ifjúsággal búzasörözős, óceáni időjárású éjszakában hazabiciklizős
  
• Balcsi stégen hajnalig beszélgetős
• szabad ég alatt, közterületen, spontán táncházi hangulatot teremtős
  
• Gödörben jóbarátokkal ücsörgős, hazafelé eltévedős, másfél órán át szakadó záporban plátói csendben sétálgatós

meg ilyesmik. (Bocsánat, a többit cenzúráznom kellett. Bár mint tudjuk, ez egy "merőben magánjellegű blog, olvasása csak saját felelősségre ajánlott", hehe.)

Idén valahogy nagyon oda akartam figyelni a Szentivánéjre, mert az a fajta ember vagyok, aki alig várja, hogy véget érjen a tél (kivéve a pár nap sípajtáskodást), mert télen hideg van és ráadásul az éjszakák is hosszúak, bár asszem ez a két dolog szorosan összefügg. Nyáron sokáig van világos, és még sötétedés után is kellemes a hőmérséklet, desőt sokszor csak olyankor válik azzá, és ez mindjárt szimpatikusabb.
Végül is kb. egy héttel a hivatalos nyári napforduló előtt sikerült összehoznom az ideális estét, mikor is elkötöttem a Corsát, elraboltam Marcsit (az őt kerülgető álommanó karmai közül), majdnem megszöktettük a Bótost is (az őt kerülgető jajjmindjártmagambafordulokhanemtörténikvalami állapot elől, de gyorsabb volt nálunk a sípajtás-Guglitörpe, ami neki, de csakis neki egyedül megbocsájtható), szereztünk jégkrémet, feldöcögtünk a Gellért-hegy oldalában fekvő víztározó tetejére kedvenc Pest-Buda szobromhoz, kiültünk a kilátó szélére és bámultuk a kivilágított várost, valamint okos és hasznos dolgokról elmélkedtünk. Ja, nem, bocs, asszem inkább pasikról és kusza kapcsolatokról. A lényeg, hogy igazi nyáreste volt. Egyike AZ estéknek.