Pénteken a szokottnál korábban mentem dolgozni, mert új kiállítást nyitottunk. A címe
Reneszánsz a fáraók korában és most nem fogom mentegetni a múzeumot, hogy micsoda kamu cím ez így a Reneszánsz Év kapcsán. Van a dologban logika (végül is, Egyiptomban is nagy divat volt az újjászületés, hehe), ott is voltak nagy újító-fellendítő uralkodók, csak nem Medicieknek hívták őket, hanem 25. dinasztiának. Amúgy tessék megnézni az ajánlót, aztán meg a kiállítást. Van benne II. Ramszesz szobor a British Museum-ból, meg szép feketévé mumifikálódott ember, deréktájt diszkréten letakarva. Nekem a legfontosabb benyomásom az volt, hogy az installáció vérprofi. Ez kicsit backstage-szakmai ártalomnak tűnhet, de lássuk be egy koncerten is sokat dob a hangosítás és a fénytechnika.
Munka után családi megbeszélésre rohantam. Szigorúan csak a szülők, a Hugi, meg én. Illetve még Bence, aki egyelőre csak itt-ott megjelenő dudorok formájában kommunikál a külvilággal. Kicsit kellett várni anyánkra, addig néztük a közvetítést az olimpiai megnyitóról. Illetve engem sokkal jobban lekötött a húgom pocakja, mert úgy látszik hiába végeztem biosz szakon, és hiába van több kismama barátnőm, eddig valahogy nem sikerült felfognom, hogy a gyerek tényleg az anyja hasából fog előmászni. Azok a szép nagy pocakok tényleg kicsi izgő-mozgó, rohamtempóban növekedő leendő vasgyúrókat rejtenek. Lenyűgöző élmény. Peking meg hiába költött milliárdokat a ceremóniára...
Megígértem Bencének, hogy majd ha előbújik és megtanul gyorsan a saját lábán szaladgálni, akkor elviszem az Állatkertbe és ehet egész nap fagyit meg palacsintát.
A családi megbeszélés nem a várt eredménnyel zárult, de ezt egyáltalán nem bántam. Ezzel valószínűleg egyedül vagyok. Míg mindenki a szokásos forgatókönyv szerint veszekedett, duzzogott, vágott bele a másik szavába, sértődött meg, addig én csendben hátradőlve figyeltem az eseményeket, néha szót kértem és igyekeztem kedvesen figyelmeztetni őket, hogy ne kiabáljanak egymással, mert épp ugyanarról beszélnek - vagy épp ellenkezőleg, megint átsiklottak egy fontos dolgon, amiben nincs egyetértés. Máskor egy ilyen megbeszélés kipurcantott volna, most érdekes módon jó érzések maradtak bennem. Minden családtagom - beleértve magamat is - elmondhatja magáról, hogy nem tartozik az "egyszerű eset" kategóriába, de azért így vagyunk jók, ahogy vagyunk. Apám a vita után kedvesen megölelgetett, és közölte, hogy velem azért jó beszélgetni, mert én hasonlítok rá leginkább, és ezért megértem amit mondd, mindenféle bántó felhang nélkül tudom elmondani a véleményem, sőt még közvetíteni is tudok ugyanilyen modorban. Adtam neki egy nagy puszit, és csak magamban mosolyogtam, hogy az igazság egyszerűen az, hogy én a hajszálpontos keresztmetszete vagyok anyámnak és apámnak, ezért egyikük a másikétól látszólag távolálló álláspontja sem idegen számomra (hm, lehet, hogy felfedeztem a térgörbítés technikáját?), ellenben a Hugom pont olyan makacs, mint Ő, és pont ugyanannyira képtelen türelmesen végighallgatni a másik kacifántos értekezéseit, így aztán nehezen jutnak közös nevezőre.
A hosszúra sikeredett családlátogatás miatt kissé későn, fél tizenegy tájban estem be a kollegák által szervezett házibuliba, amely az egyiptomi kiállítás végrevalahára megnyitását volt hivatott ünnepelni. Nagyon igyekeznem kellett, hogy behozzam a lemaradást, mert már igencsak jó hangulatban volt mindenki. Éjféltájban már egyre többen célozgattak rá, hogy hétfőn nagyon fogják szégyellni magukat, pedig szerintem mindenki nagyon szórakoztató volt. :) Én pl. kortárs balettet adtam elő a házigazdával, mellyel a megnyitón szereplő táncprodukciót próbáltuk túlszárnyalni. Úgy emlékszem nagy sikerünk volt.
A helyszín amúgy nagyon bejött nekem: kétszintes lakás, lent amerikai konyha, fent egy nagyobb háló, több kisebb helyiség és kijárat a tetőre. Már maga a háztetőkkel körülölelt terasz is vonzó, egy darabig bámultam is hátonfekve az égen úszó felhőket, és nagyon sajnáltam, hogy már annyira késő van, hogy senkit nem hívhatok fel, hogy milyen király is az élet. Aztán egy idő után felfedeztem, hogy honnan jönnek az ismerős kacarászások: kicsit arrébb egészen ki lehet mászni a tetőgerincre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és a Margitszigetre. Ott ücsörögtünk és én megállapítottam, hogy ha én nem lehetnék én, akkor belvárosi padláslakó kóbor macska szeretnék lenni.
Szomorú vesztesége a bulinak az a citromsárga pólóm, amiről már otthon a tükör előtt tudtam, hogy le fogom önteni vörösborral. Ezt végül is nagyon kacifántosan sikerült kivitelezni. Először felrúgtam Zulejka borospoharát, eláztatva így a fél tetőt, és Zulej ruházatának egy részét. Azután felpattantam, hogy segítek kimosni a foltot, és gyorsan fel akartam hörpinteni a maradék korty boromat, de az egyensúlyszerveim a hirtelen kihívástól kikapcsoltak, és így a nyakamban landolt az egész. Sajnos a kémiai ismereteim is szunnyadoztak már, mert elsőre csak az ugrott be, hogy samponnal lehet a legjobban foltot mosni, csak utána kezdett derengeni, hogy vörösborhoz savas oldószer kell, és a szappanszármazékok erősen nem ebbe a kategóriába tartoznak. Hüpp. :(
Három - fél négy felé már indultunk volna, de egy hatalmas és kitartó égszakadás visszatartott minket, úgyhogy végül negyed hatra értem haza. Méghogy Szent Iván a nyár leghosszabb napja, ugyan...
Bejegyzések
