Zümm!

Nos, azt hiszem határozottan örülök, hogy senki nem látott ma engem 6 és 7 óra között. Többször eszembe jutott, hogy spontán égést produkálva hullanék össze egy kupac hamuként, ha viszontlátnám magam miközben latin dallamokra riszálom a fenekem, körülöttem csujjogató fitnesz-asszonyokkal... Ámde annak ellenére, hogy az oktatónk (csak helyettes) már-már szinte ember füllel nem érzékelhető tartományokban sikítozott, hogy JOBB és BAL és JOBB, továbbá sajnos még érzékelhető tartományban énekelt is néha, egy idő után kénytelen voltam belátni, hogy nem csak emiatt vigyorgok. Hanem mert tetszik, amit csinálok. Még ha elsőre sok kifogásolni valót is találtam a koordinációs képességemben és mozgáskultúrámban, akkor is tetszik. Igyekeztem keveset pislogni a tükörbe és magasról tenni a hiúsági kérdésekre...

Mosolyogni pedig jó. 

Mozogni jó. 

Csípőt riszálni jó.

Tánclépésekben indulni vissza az istennő megjelenési formám felé... nagyon jó!

Huligán

Nakéremhátzajlika Zélet. Pénteken véndiákoskodtunk a Kevinnel, ami felér egy össznépi fogócska-bújócskával a volt iskolánk területén. Mert ugye bizonyos tanároknak röpülsz a karjába önként és dalolva, mások elkerülése végett meg óriási kerülőket teszel laposkúszásban. Így megy ez.
Aztán össze kellett gyűjteni a csapat többi részét, akik a mi nosztalgiázásunk alatt egy moziban durcogtak. Mentünk volna belgasörözni, de a belgasörözőben a belgasörözőpincér öt perc késés miatt kiadta az asztalunkat büntiből. Kicsit gondolkodtunk, hogy visszamegyünk és mégis belapítjuk azt a fennhordott orrát, de inkább átvonultunk a Polo Pubba, mert ott a Zsuzsanénidrága még péntek este is talált nekünk helyet azonnal és mer ott jó a csülök meg vannak értékelhető csapolt sörök.
Szombaton meg volt nagy írtáncverseny, az első, amit Magyarországon rendeztek. A rendeztek, az valójában a Zimbi, aki zseniálisan összehozta ezt a dolgot, remélem, hogy ő maga is elégedett. Mi, a két renitens szakadár extáncos karöltve vonultunk ki az Angie-vel, aki az első tánctanárom volt és akivel vicces mód újra összesodort az élet, hogy most megint egy konyhában röhögcsélünk órákat. Bámészkodtunk pár órát, megnéztünk akit csak lehetett, de aztán rohantunk tovább.
Merhogy. Merhogy kérem alássan, HULIGÁNKODNI kellett. Ilyet még úgysem csináltam, úgyhogy itt volt az ideje. Huligánkodni úgy kell, hogy az Angie szerez jegyet a Futsal EB-re, valaki véletlenül nem ér rá és akkor hirtelen elrángatják a Tücsköt is, aki pedig már felkészült arra, hogy míg a többiek huligánkodnak, ő addig csendben levitál a Gödörben Kolorsztáron meg Erikszumón. De aztán kifestik szép piros-fehér-ződ csíkosra az orcáit, kezébe nyomnak pár dobozos sört és máris masírozhat a Puskás Ferenc Stadionba. A Futsal, aki nem tudná, mert olyan sportológiai toprongy, mint én, kispályás teremfoci. Öten vannak egyszerre a pályán és ebben már a kapus is benne van. Viszont a csapatban sokkal többen vannak, úgyhogy állandóan rohangálnak a játékosok a pályáról fel meg le, csoda, hogy a bíró képest követni, hogy most ki az a tíz szerencsés, akit éppen szemmel kell tartania. No, ebből a sportból idén mi rendeztük az EB-t. Valahogy szerintem ez a tény is elkerülte elég sokunk figyelmét. Focirajongó barátaim ezen eleinte bosszankodtak, aztán később már igazat adtak minden távolmaradónak. Merhogy mégiscsak nem Brazília ez itten, sajna. A skodálatos csehek ellen játszottak a magyarok és egy döntetlen is elég lett volna a továbbjutáshoz. Erkölcsi támogatásként jelen volt 7066 db néző, 7000:66-hoz magyar:cseh arányban. Az első félidő fergeteges volt, két gól nekünk. Nagyon tehetségesnek bizonyultam szurkolós nóták kántálásában, ritmusra tapsikolásban és gólhelyzeteknél eredménytől függően sikítozásban ill. hőbörgésben. A második félidő elején feljöttünk 4-0-ra, ekkor már a többiek a nyakamban lógtak a boldogságtól, hogy mostantól minden jegyemet fizetik, csak menjek velük, mert úgy látszik szerencsét hozok. A tücsök azonban nem alkalmas futballcsapat kabalaállatának, mint később kiderült. Mert mi magyarok abban bizonyultunk legtehetségesebbnek, mámegin, hogy 4:1-nél csuklottunk egyet, 4:2-nél pedig elvesztettük minden addigi magabiztosságunkat és szépen megvártuk, míg az ellenfél 4:5-re fordítja a gólarányokat. Az utolsó percben egyenlítettünk (ami ugye még mindig tökéletes megoldás lett volna a továbbjutáshoz), majd lazán hagytuk, hogy a hátralevő 19 mp alatt nyerjenek a csehek.
Na ilyenkor kezdi érteni az ember, hogy miért esik jól másoknak kukákat borogatni.
Mi csak csendben dühöngtünk, szereztünk újabb három karton sört, majd egy tucat sajtburgert és visszakullogtunk a konyhába füstölögni...

(Amúgy már csak azt az egyet nem értem, hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a pasik, akik iszonyú fals hangokat pakolnak egymás után Himnusz címszó alatt, kristálytisztán éneklik kórusban, hogy oléé-olé-olé-olééé?)

Meg ide menjetek el

Apu-mail

Életemben először kaptam apukámtól emailt. Megküzdött a "híváskezdeményezés mobiltelefonról" és az "email cím lebetűzése és értelmezése" opciókkal a kedvemért, csak hogy elküldhesse ezt:

Hungarythm

Ezt a szívdobogtató címet adta a Presidance tánccsoport az egész estés táncprodukciójának. Én még csak hírből és immel-ámmal hallottam róluk, de aztán kaptunk egy fészbúk esemény-meghívót a Kerekes Band-től, hogy menjünk el a Millenárisra nov.27-én, mert ők fogják szolgáltatni a talpalávalót. Ez olyan jól hangzott, hogy csípőből visszaigazoltuk Marcsival, hogy naná, hogy megyünk. Akkor még nem volt gyanús, hogy az "ottleszek" emberek között kisorsolnak egy darab tiszteletjegyet. Aztán pár nappal a koncert előtt vettem észre, hogy bizony komplex produkció révén a jegyár sem mindennapi kategória. Ez majdnem meghiúsítani látszott az ihaj-csuhaj péntek esti terveinket, amin picit elszontyolodtunk, de még reménykedtünk az aznap esti sorsolásban. Összesen tízen regisztráltunk, volt tehát 20% esély, hogy valamelyikünk neve kibukkan a kalapból és akkor megússzuk 50%-os belépődíjjal.

Valahol odafent (vagy a Kerekes Bandben?) kell, hogy legyen egy jóakarónk, mert másnap Marcsit örömhír várta a postafiókjában: ő a nagyon-nagyon szerencsés nyertes. :)

Így hát mentünk ihaj-csuhaj.

Először is az előadás: kétszer 50 perces táncszínház, van benne minden, amit manapság egy megaprodukciótól elvárhatunk: tucatnyi táncos, hagyománnyal ötvözött modern jelmezek, élőzene, Madonna-mikrofonos énekeshattyú, acapella dübörgős fiúszólótánc, vizuális látványelemek, átkötő elemnek pedig bohóc. Ez utóbbit kicsit túlzásnak éreztük többnyire, de tisztában vagyunk vele, hogy a táncosoknak idő kell átöltözni. Később megbántam a bohóc miatti zsörtölődést, mert ledobálta a piros bohócfrakkját és Közép-Európa legtökéletesebben kidolgozott férfi-felsőtestével előadott egy olyan levegőben tekergőzős artistamutatványt, amitől egészséges lelkületű nőnek azért rendesen kikerekednek a szemei.
A tánc maga mondjuk 70%-ban tetszett. Ebből volt jópár koreográfia, ami nagyon. Profi táncosokból áll a csapat, tanultak ők balettól kezdve a néptáncon át a szteppig mindent és ezt bele is sűrítik alaposan. Eléggé a ritmus van a középpontban, de én mint ex-írsztyepptáncos ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azért meglehetősen sok nosztalgikus érzés rohamozott meg. Ráadásul a közönségben is simán kiszúrom még mindig, hogy ki a szakmabeli: a táncosok valahogy teljesen másképp járnak-kelnek és az öltözködési stílusuk sem mindennapi.
Az előadás szünetében is csuda izgalmas dolgok értek, pl. a büfében vásárolt forró tea nagyon nem akart hűlni, a nézőtérre nem engedtek be vele, ellenben majdnem kizártak az előadásról. Végül a ruhatárban hagytam megőrzésre és utolsóként a helyemre rohanva beleütköztem a bohócba, aki kissé megdorgált a késésért. Így kell apró epizódszerepet szerezni...

Tíz körül véget ért az előadás, de jött az, amire tulajdonképpen vártunk: A KONCERT. A zenekarnak még át kellett magát teleportálnia a fenti színpadról a lentire. Ez alatt a hosszas művelet alatt volt alkalmunk pár mondatot váltani Doneszkó kollégával, aki nagyon fel volt dobva. A közönség nagyjából fele gyáván hazasomfordált, így hát előretörtünk a nézőtéren és eltulajdonítottunk két helyet az Első Sorban, bár rám súlyos lidércnyomásként telepedett a lehetőség, hogy esetleg ülve kell végighallgatnom őket. Ez a frusztráló érzés nagyjából az első fél perc után megszűnt, mert Zsombor első felszólítására felrángattam a Marcsit, hogy nehogy elálmosodjon. Ekkor még csak tízen ugráltunk a színpad előtt, de picit később egy túlbuzgó rajongó felugrott a színpadra, megkaparintotta a mikrofont és jól leszidta az ülve maradtakat. Tulajdonképpen hálásak vagyunk neki, mert a végére elég fergeteges táncparti kerekedett, még a Presidance tagok is püfölték lentől a színpadot. Marcsi is hiába fenyegetett, hogy félidőben hazamegy aludni, odaszegezte a zene a buliba. Így aztán a fináléban táncoltunk egy "Swing your partner" c. ír táncfigurát, amire már nagyon rég nem volt alkalmunk. :) Én már alig kaptam levegőt, de becsületesen végigpörögtem az egészet. Nem mintha lenne esélyem Kerekes koncerten nyugton maradni.

Hazafelé taxiztunk, mivel már éjfél is elmúlt. Éppen a hétvégi izgalmas családi eseményekről csevegtünk, amibe bekapcsolódott a sofőr bácsi is, mikor egy Moszkva téri piros lámpánál a mellettünk álló taxiból félig kilógó nagyon kapálózó fiatalembert vettünk észre. Marcsit győzködte, hogy tekerje már le az ablakot, de ő csak vigyorgott. Már ezen is jókat derültünk, de végül a sofőr bácsink megszánta, letekerte a saját ablakát és átkiabált neki: "Elkéstél kisfiam, most viszi haza bemutatni az udvarlóját a szüleinek." A srácot nem nagyon zavarta a lelombozó információ, telekiabálta az éjszakát azzal, hogy "Angela, hát most jöttem rá, hogy csak te kellesz nekem!" No, mondanom sem kell, bőven kitartott hazáig a jókedv.
Nos, Irina, így jártál, mostantól újabb álnevedről hullt le a lepel. ;)
(Kev, nehogy féltékenykedj, vigyáztunk rá! :-P )

Szülinap-kombo

Hát ez a szombat, ez nem volt semmi, hogy így lecsócsapással kezdjek. Két blogger-kollega szülinapját is meg kellett ünnepelni, nem is akárhogyan.
Már eleve ott kezdtük, hogy Marcsival a későbbi történésekből eredő lelkiismeretfurdalást előre csillapítván beneveztünk reggel tízkor egy alakformáló aerobic órára. Virtuális vállveregetéseket kérünk, sokat.
Az első projekt Etus szülinapi kerti-partija volt. Erre készültünk egy egyedi palacsinta-tortával, mely igazi csapatmunkával jött létre. Főbb ismertetőjegyei, hogy Tücsök sütötte a jó vastag palacsintákat, melyből nem rontott el kivételesen egyet sem, Marcsi kente a tölteléket (az Etus által imádott nagyi-lekvár, valamint kakaó és nutella került bele), a tetejére jött a csokimáz á'la Tücsök (nagyon picit meg lett bolondítva rummal) és a koronát Balázs rakta fel, aki bármilyen ügyesen vezetett is odafelé, nem tudta megakadályozni, hogy a rétegek szétcsússzanak. Ettől még volt sikere, mert az első nyolc vendég érkezése után el is fogyott.
Szerencsére volt még sok minden más fogyasztható, pl. ha már korán le kellett lépnünk Marcsival, legalább korán odamentünk görög- és mozzarella-salátát gyártani, plusz volt egy csomó pácolt grillhusi, wasabis mogyoró, füstölt ostorsajt, tojássali és az est fénypontjaként ott volt a szomszéd mixersrác. Én próbáltam óvatos lenni, mert tudtam, hogy aznap nem ez az egyetlen ingyen-koktél lelőhely, amivel találkozunk... Ezért inkább gyorsan átalakultam alkalmi bébiszitterré, mert teljesen lenyűgözött, hogy a tavaly ilyenkor még pocaklakó Ákos most lelkesen eregeti felém az olvasztó babavigyorait. Ráadásul Lauráék is két gyerekkel érkeztek a másfél helyett, és Bojkával nagyon szórakoztató memóriajátékot játszani, mert valahogy kizárt dolog, hogy ne ő nyerjen.
(Ezért a bekezdésért most megvet engem majd a Szily, aki egy interjúban egyszer azt nyilatkozta, a gonzo újságírásról, hogy "Nincs nagyobb esélye, hogy jó cikk szülessen az ilyesmiből, mint hogy egy csaj, aki a "pocaklakó" szót használja, ne legyen ostoba picsa." Ez van. Az interjú további részeiből úgyis kiderül, hogy blogírással sem kéne foglalkoznom, úgy en blog. Ellenben én bírom a Szilyt nagyon, csak ebben a két dologban nem egyezik a véleményünk. :) )

(foto by ZöPö)

Dacolva a BKV minden elénk vetett akadályával, este átvergődtünk Pestszentimréről a Várnegyedbe, ahol már nagyon Vártak ránk. Illetve az ünnepelt nem sejtette, hogy vár még bárkit is, mivel a meglepi buli kezdete után egy jóóó órával sikerült megérkezni. Mivel tudtam, hogy csak így tudom kivitelezni a dolgot, valójában pont az történt, amit terveztem. Kini nagyon örült a meglepi bulinak, meg a vendégseregnek és egy kósza szomorkás gondolatot áldozott a ténynek, hogy a volt kollégák közül csak a rééégi szobatársa bírt megjelenni, a lüke Tücsök nyilván szokás szerint nem ért rá. Így annál nagyobb volt az öröm, mikor beállított a "Mindenkoncertenmásanevünk" ír zenei formáció, sok-sok hangszerrel és két háttértáncossal. Sajnos ezen az estén nem sikerült döntenünk a Marcsi féle "Cricket and the Bugs" - ami szerintem úgy hangzik, mint a létező "Cricket in the Box" ír dallam - és alternatív verziója, a 16-os járaton kiagyalt "Cricket on the Bus", valamint a Zimbi féle "We Play Anywhere for Food" aznapra felmerült nevek között, úgyhogy névtelenül elvegyültünk és feloldódtunk az ünneplő tömegben, ill. az újabb adag ránk zúduló koktélban. Később aztán zenéltünk is, sőt igazi, hamisítatlan táncházat is tartottunk. Szerintem a Strawberry Colada is benne volt a dologban, de valahogy mindenki piszok jól érezte magát. Én meg voltam róla győződve, hogy úgy húzom, mint egy kelta istennő, Gergő javaslatának sem bírtam ellenállni, hogy játsszunk mindent pörgősebb tempóban. Rengetegen jöttek táncot tanulni, nagyon ügyesek és lelkesek voltak, még repetát is követeltek az ugri-bugriból. Csak a háttértáncosainkat hiányoltuk, mármint Marcsi Balázsát és Gergő Nojáját, akik legfőbb feladatukat elhanyagolva a bárpultnál koccintgattak lelkesen frissen felfedezett közös születésnapjukra, ami kb. öt hónap múlva lesz.
Utánunk még Kiniék is brillíroztak a swing tánctudásukkal. Meg is beszéltük a Kini nővérével, hogy az Andris egy igazi álomférj: hétországra szóló bulit szervez teljes titokban, a legkisebb lebukás nélkül és még a parkett ördögévé is tud változni, ha kell... Tényleg egytől-egyig szuperül éreztük magunkat, a Kini szerintem még ma is rózsaszín ködben úszik, mert már két hálálkodós körlevelet is kaptam tőle... :)
A helyszínválasztáshoz is csak gratulálni tudok, a Piknik Huszár Café nagyon Tücsöknek tetsző hely. Kedvesek a pultosok és a szervezők is, belül jópofa, a terasz meg csodaszép és romantikus.
Végül, de nem utolsósorban Eszteréknek köszönjük a hazafuvart és ezúton is elnézést kérünk kicsattanó illuminált jókedvünkért a hátsó ülésen, melyért csakis gondtalan hajadonlétünk utolsó éveinek kiaknázási munkálatait hozhatjuk fel mentségül. Leszünk még mi is pár hónapos gyermekünket először a nagyi gondjaira hagyó kismamák és kispapák, akkor aztán majd jobban átérezzük a helyzet komolyságát.


A szemem itt a háttérhez igazodás miatt piros és Balázs szerint a banánnak örülök ennyire...

Anakronizmus rovat: latin aerobik

Ideje egy kicsit megmozgatni ezt a blogot, gondoltam én, a Tücsök.

Ideje egy kicsit megmozgatni a Tücsköt, hátha akkor megmozgatja már a blogját is, gondolta más, és vett gyorsan Tücsöknek aerobik bérletet, csak úgy próbaképpen. Vagyis csak két alkalmasat.
El is ment a Tücsök, a bőséges ugri-bugri kínálatból azt választva, amikor épp rá is ér. Sok választása így nem maradt, kezdte hát egy jó kis hétvégi alakformálóval. Eddig még rendben is van, kellőképpen lefárasztották, kondíció-fejlesztésileg elszántan tért haza. De mivel szívesebben ugrál a remek ugró-bugró lábain, minthogy háton fekve kapálózzon velük, gondolta keres valami pattogósabbat második alkalomra. Így jutott el salsa-aerobikra.

A latin aerobik már régóta piszkálja a Tücsök fantáziáját, bármekkora anakronizmus is. Merthát ezt a hülyeséget, hát ha valami nem latin, hanem görög eredetű, az az aerobik. Mármint etimológiailag. Node nyilván itten azt értik ezalatt, hogy jól megizmosítanak és közben lehet riszálni lelkesen, úgyis-úgyis, úgy is-is.
Vagy inkább mégsem-sem?

Na példálul álmában sem gondolta volna a Tücsök, hogy a salsa-aerobikhoz salsa-szószt kell kennie magára. Nem is kent, de mások esküdöztek az öltözőben valami paprika-masszázskrémre, ami csíp, mint a zállat, (na tessék, már megint, hogy csíphet egy növény úgy, mint egy állat? a csalán sem egészen úgy csíp, mint a szúnyog...) de hú de jó narancsbőr ellen... (Ééértitek, a paprika, a narancs ellen... és egyáltalán, vajon görög vagy latin spanyol narancs?) Na de ezen túl kellett lendülni, a Tücsök sem paprikázta fel magát, se nem fóliázta be magát, pedig a fólia alatt a paprika kora tavasszal is termeszthető. Jájj.

Node, irány az óra. A zenei repertoár Ricky Martin és Santana slágerekből, valamint a Dirty Dancing Soundtrack örökzöldjeiből áll. Már az első öt percben a Hungry Eyes andalított: lelki (éhes) szemeim előtt felderengett tízéves korom ideálja, Patrick Swayze, fekete izompólóban... (Melyik pasi ne lenne kiakadva azon, hogy a csaja átlag félévente képes végigcsöpögni ezt a filmet? Az enyémek eddig mind kiakadtak, pedig csak két évente nézem meg. Plusz a Pretty Woman-t évente.) Bőven volt időm nosztalgiázni, mert fizikailag semmi megerőltetőt nem csináltunk, kicsit aggódtam is emiatt, de megnyugattam magam, hogy ez nyilván csak a bemelegítés.
A következő számra jött egy kis koreográfia, aminek az aerobikhoz semmi köze nem volt, ellenben kellőképpen felbosszantott, hogy már annyira elszoktam a táncóráktól, hogy sokkal merevebbnek tűnök (na mondjuk az ír sztepp karleszorítós neveletetése pont nem tesz jót a csípőriszálós táncstílusoknak) és azt az egyszerű pár lépéskombinációt sem jegyzem már meg olyan könnyen... de ez is pont öt percig tartott, úgyhogy nagyon nem volt időm ezen kiakadni. A következő öt perces blokk már nemtom mi volt, mert automata utánzógépre kapcsoltam magam, a kreatív agysejtjeim pedig már azon dolgoztak, hogy micsoda remek cinikus blogbejegyzést fogok én ebből írni...
Volt még igazi ugrálós rész, na az tényleg bejött, aztán meg karizom, láb, fenék, has, mind egy-egy sláger hosszúságban, szóval semmi olyan mennyiség, amit én ne bírnék, pedig hasizomgyakorlatokkal viszonylag könnyű megadásra kényszeríteni engem.
A végén a legjobb az össztánc volt: körbe kellett állni és a dújúlávmí vérpezsdítő ütemeire riszálni magunkat, amúgy freestyle. Őrületes volt a buli.

Azért tervezek még menni fitneszelni, ha ki nem tagadnak addig. (Paprika nélkül is elég csípős vagyok, attól tartok én. Na, majd egy jó kis kardio-tréning, vagy zsírégető-step, az majd helyrerak... :) )

Táncrajongók figyelmébe

Lenyűgöző teljesítmény 21 táncostól, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy süketnéma táncosokat látunk.

Hoppy-hoppy weekend days

Itt állt előttem egy hosszú, négynapos hétvége, melyet fordítási munkákkal, dalírással, gyakorlással terveztem eltölteni, ehhez képest az első pár nap java (az estéket kivéve) lustálkodással és bután magamelébámulással telt.
Próbáltam legalább egy kis fizikai aktívkodást belecsempészni a nappalokba, mert nagyon bosszantó volt, hogy a laptopot bámulom (komolyabb felmutatható eredmény nélkül) a behúzott függönyök mögött, miközben hétágra süt odakint a nap. Így például csütörtökön visszaszereztem végre a biciklimet, kihasználva az alkalmat, hogy kedves Madridba kiküldődött Tomibarátom felesége itthon töltött egy egész hetet. Pár villamosmegállóra lakunk csak egymástól, de sokkal logikusabbnak tűnt az ellenkező irányba indulni és egy negyven perces kört leírva futva érkezni a kapujukhoz. Másfél év után még két csajnak is komoly feladat telepumpálni két magábazuhant ab-roncsot, inkább toltam a benzinkútig és megoldottam hatékonyabban. Onnan meg pont jól jött levezetésnek egy kis hazakerekezés. A tiratlon teljesítéséhez úsztam egy jót a fürdőkádban, kissé későn megebédeltem, aztán irány a Lighthouse próba. Kocsival, mert hegymászáshoz már nem volt kedvem. Sikerült az összes többi autóssal egyidőben odaérnem, így nagy össznépi parkolást csaptunk. Persze én voltam a szenzáció, merthogy engem még nem láttak vezetni. Bennfentes zenészkollegák meg azt is vágják, hogy kinek a kocsiját sikerült elkötnöm.
Próba után a Gödörbe már nem akartam kocsival menni, szépen leparkoltam a hozzánk leközelebb eső 7E megálló közelében és átdöcögtem busszal Pestre. Jó későn értem oda, így aztán már mindenkinek nagyon jó kedve volt, olyannyira, hogy még az éppen zajló néptáncházhoz is kedvet kaptak többen is a társaságból. Ha már nagyon híresek lennének a fiúk (bár már most is azok kicsit, mert odajött hozzájuk két nem ismerős csaj, hogy ingyenes-e a másnapi koncertjük), akkor azzal lettek volna tele a másnapi pletykalapok, hogy a brit származású Jon Spinks tűz lángját táncolt a Csürrentő együttes moldvai táncházában. Bár ez a produkció, bármily dicséretes is, meg sem közelíti azt a fergeteges boogie-woogiet, amit a Bivaly zenekar széki talpalávalóira pörgő-forgó profi párosok között sikerült abszolválnom Nánási Péter szakértő irányítása alatt. Nemhiába járt a lelkem tánc és dráma tagozatra a gimnáziumban. Színházban még nem voltam vele (leszámítva egy gyerekmusicalt, aminek ő hangszerelte a zenéjét), de most már félnék is elmenni, mert ki tudja mikor pattan fel a színpadra és monologizálja túl Hamletet vagy Rómeót. (Na jó, inkább Hamletet.) A sunyi többiek persze a táncparkett széléről vigyorogtak meg tapsoltak lelkesen, mondjuk kicsit megértem őket, olyat ugyanis nagyon ritkán láthatnak, hogy a Peti berángat egy csajt a tömeg közepére, mivel köztudott, hogy utál táncolni. Persze az is igaz, hogy nem először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy pasi sokat szajkózza az álláspontját valamivel kapcsolatban, majd megteszi tökéletesen az ellenkezőjét.

Relatív kevés alvás után ellébecoltam/tunk egy újabb napot majd felpakoltam a teljes koncert-menetfelszerelést és elindultam a Fészekbe Meteorfolk fellépésre. A Zélet humoránál volt aznap este, egészen a Király utcáig Gabóval és a gitárjával villamosozhattam. Ő egy kicsit korán indult, én egy kicsit késve... véletlenekben meg nem hiszünk. Jót mulattunk rajta, hogy most aztán mindenki azt hiszi, hogy egy zenekarban játszunk, pedig hol van az már. A country zenekari tagságomon azért erősen meglepődött, de remélem büszke rá, hogy csak sikerült a zenei ízlésemet tartósan jó irányba terelnie. Bár a country-hoz van igazolható családi hátterem, a gáz akkor lenne, ha Elvis imitátornak álltam volna az utóbb fél évben.
A koncert szépen sikeredett, a gitárossal teljesítettük a kötelező sör-becher kört is, tisztességgel. A gondok ott kezdődtek, mikor a Fészekből az Aiming For Sunday koncertre menet Marcsival úgy döntöttünk, hogy a péntek este tiszteletére megismételjük a produkciót, fordított sorrendben. Ehhez először is beszereztünk két üveg barna Leffe sört, majd a MaiManóban legurítottuk a bechert. Ekkor szembesültünk vele, hogy a söröket valahogy ki kell nyitni, sörnyitónk viszont nincs. Egy örökérvényű bölcsész mondás szerint a világon nincs olyan dolog, ami nem sörnyitó. Sajnos rá kell cáfolnunk erre az elméletre, hacsaknem ott hibázott a tesztelési procedúránk, hogy egyikünk sem bölcsész. Minden útunkba akadó tárgyat levizsgáztattunk, sőt, rájöttünk, hogy a szembejövő pasik leszólítása mennyire egyszerű és szórakoztató időtöltés. Végül az Andrássy út 10-es számú épületének egyik szegélye szánt meg minket, egész kevés vakolat-áldozat árán. A műemlékfelügyeletnek egy szót se! Emléktábla elhelyezésén gondolkodunk.
A Deákra érve még mindig volt egy rövid sétaszakasz, ez pont elég volt arra, hogy beleütközzünk egy legénybúcsúztató társaságba. Maga a vőlegény már elég rongyos állapotban volt, szegénynek a saját inge darabjait kellett árulnia városszerte. Természetesen megszántuk, így két nagyobb darabtól is megszabadítottuk, az egyiken még gombok is voltak. Ezt sajnos az este további részében elveszítettük, úgy látszik túl sokat dicsekedtünk vele és megtetszett valakinek.
Az Aiming koncertre így is bőven odaértünk, csak fél 12 körül kezdtek. A helyszín a Sofitel Hotel aljában nyílt új elit szórakozóhely, a DJ's Night. Akusztikus koncert volt (ami a villanygitárok szándékos otthonfelejtését takarja) és szépen szólt nagyon. Ahogy csütörtökön a srácok lubickolhattak a sztárságban, úgy pénteken kicsit én: a koncertjük után odajött hozzám egy lány és közölte, hogy én a Malacka és a Tahóban hegedülök. Biztos az idióta ugrálásomról ismert meg. :)

Szombaton ki kellett heverni a pénteket, így délután gyógysörözéssel egybekötött fejszellőztetést tartottam egy tíz éve nem látott volt évfolyamtársammal. Egy hónap múlva lesz a tíz éves érettségi találkozónk, de úgy döntöttünk, hogy minek várjunk addig. A program kissé túl jól sikerült, egy sör után a Ferenciekről átsétáltuk a Nyugatihoz, ott vacsiztunk a Crazy Caféban, megismerkedtem a barna búzasörrel, majd séta a Gödörbe, ahol csatlakozott Marcsi, a Bótos meg a Gugli, meg a két Meteorfolk gitárosunk és a teljes új rockzenekaruk. A lányokkal ezután még átsétáltuk a Margitszigetre ismerősöket vadászni a Csa-csa-csában, aztán onnan Marcsival elsétáltunk a Blahára, felszálltunk a buszra és hipp-hopp kettőre már otthon is voltunk.

Vasárnap megint a függöny mögül pislogtam a napba mérgelődve kora délutánig, meg zöldséglevest kotyvasztottam, de aztán kedves volt évfolyamtárssal megtárgyaltunk gyorsan a fészbukon, hogy kell egy hoppy-taste, velvety-bitterness Pilsner az előző esti gyógysörözésre. (Szigorúan azért, mert a városi legenda szerint ez az egyetlen lúgos kémhatású árpaszármazék.) Kitekertünk hát a Margitszigetre és koccintottunk a kellemes hétvégénkre. A Kritikus Tömeghez nem csatlakoztunk, azok valahogy pont ellenkező irányba tekeretek. Nem is lennék a Tücsök, ha nem mernék szembemenni egy egész mozgalommal a saját eszközüket használva.

Even more Confused...

Con-Fusion Dance Co.

Ott ugrál a Zsóóó cépen! :)

Ének, zene, tánc

Röviden ez a mai napom. Reggel az évszázad kóruspróbáján vehettem részt. Egyrészt rengeteg kollega eljött, másrészt Gerendai Ági karnagylegenda tisztelt meg minket jelenlétével és osztotta meg velünk rengeteg tudását és tapasztalatát.
Este az A38-on zenéltünk Malacékkal. Már megismer néhány rajongó, ez igazán jól esett. :) A szervező Timur Lenk zenekar talán még most is nyomja, én meghallgattam az Open Stage banda show-ját (fele koncert, fele székely stand-up comedy), aztán leléptem. Azért az Aranka Szeretlek! nem volt semmi élőben: kb. 30 őrjöngő egyetemista özönlött a színpadra, majdnem megfojtva ezáltal a két énekest a túláradó szeretettükkel. Szerintem a legközelebbi magyarországi koncertjükre legalább tíz bodyguardot hoznak majd magukkal...
Hazafelé a Móriczon kicsit várnom kellett a villamosra. Ezt a kis időt a legrendhagyóbb módon tölthettem többedmagammal: spontán moldvai táncház alakult a téren, néhány lelkes zenész kezdeményezésére. Egy kedves - és a váratlan eseménytől teljesen lenyűgözött - fiatalember vigyázott a hegedűmre, amíg jártam egy Ördög útját, aztán megbeszéltük, hogy ilyen se volt még, és nem is lesz, majd jött a villamos.
Etus meg írt valamit, hogy az élet nehéz, de gyönyörű. Egyetértek. :)

Méghogy forevör...

Most végre nem két éjszaka alatt aludtam 6 órát, de azért még nem vagyok képes összefüggő bekezdéseket alkotni. Szóval short notes:

• Az Altan koncert nagyon tuti volt. De nagyon. Úgy szólnak, olyan összhangban, mintha mind a hat hangszeren egy ember játszana egyszerre. Táncoltunk is sokat Marcsival . Kb még két embert láttam magunk körül, aki létező ír tánclépéseket produkált, de a többiek is pattogtak nagyon. (Azért a magunk körül nem mérvadó, mert harmadik sor voltunk. Az Altan zenekart 15 méteren belül tudni, azért az elég felemelő.)
• Megfigyeltem egy nagyon praktikus táncstílust, kb bármilyen koncerten alkalmazható: Kicsit felhúzod a vállad és előre görnyedsz, mintha huncut kisgyerek lennél, aki épp ártatlan képpel közli, gőze sincs ki törte össze anyu kedvenc vázáját, mindehhez malomkörzéseket végzel előre a két kezeddel és felváltva ugrálsz egyik lábadról a másikra. Az épp levegőben lévő lábad lehetőleg picit oldalirányba, kb. csípő magasságban lóbáld, 120°-os szögben behajlítva a térded.
  
• A hét előrehaladtával egyre hosszabb a Hajógyári, és egyre több ember van rajta.
• Az angol programajánlóban nagyon vicces magyar nyelvlecke van. A yo ace-a-cut még csak bemelegítés, a legjobbak a kay-rack edge core-show shirt és a sape awe Sam-Ed valamint a Meg-heave-hot-luck ?
  
• Ha Szabó Árpi harmadszor jön veled szembe és te lapítasz, az már tényleg gáz.
• Negyedszerre összeszeded magad, és ráköszönsz, mire közli, hogy a két nem fogadott hívásod az ő volt, de végül is mindegy, mert nála van az E-húr, amit oda akart adni. Jé, emberből van ő is...
• Igazából mégicsak jó, hogy csak öt napig tart ez az egész. Az első dalomat részben a Sziget ihlette, és az a címe, hogy Forever Island. Ha horrofilmet kéne forgatnom, most annak is ezt a címet adnám. Én legalábbis már nagyon kezdek elzombisodni.
  

Gyömrői gyötrelmek és gyönyörök

Amilyen nehezen ébredtem szombaton, olyan nehezen akar ez a blogbejegyzés megszületni. Pedig akkor sem volt mese, vártak rám a halaszthatatlan teendők, úgysmint az eheti Zimbivel közösen tartott céili tánctanfolyamunk előkészítése (értsd: két órás sztorizgatással és röhögcséléssel tarkított huza-vona két nagy adag amerikai csokis-tejszínhabos kávé és egy bagel társaságában arról, hogy a 30 hivatalos táncból melyik 12 fér bele egy 8 órás tanfolyamba, és miért nem pont az, amit a másik nagyon szeretne), valamint egy koncert Gyömrőn a Tapolczai Attila Banddel.
Ez utóbbi nem tűnt akkora kihívásnak, lévén, hogy épp egy hete játszottunk a Bluegrass Fesztiválon, de mélyen csalódtam önmagamban. Vannak dalok, amiket nagyon szeretek és már egész jól tudok. Ez olyan 30%. A többi 70% felében dühítő hibákat tudok elkövetni, amik kis koncentrálással elkerülhetőek lennének a másik felét meg nem is lehet minősíteni. Ennyi erővel a Holdon is állhattam volna, akkor is kb. ennyi köze lett volna a játékomnak az adott dalhoz. Nagy kedvenc Attila szerzeményem után (I wanna be a folksong if I die) el is határoztam, hogy következő dalom címe "I wanna be a folk musician before I die" lesz. A következő 50 évben csak összekapom már végre magam.
Szégyenérzetemet csak növelte, hogy mivel Attila jóban van Nedeczky Juli klarinétossal, beajánlotta főműsorszámnak a Vodku zenekart. Brühühüüü. Ők aztán akkora élmény, hogy csak na. Orosz-klezmer-cigány-moldvai világzenét játszanak, amitől így leírva én nem ájulnék el, de meghallgatva már igen. Nagyon is. Egyetlen vigaszom, hogy lehetőségem volt hozzájárulni a produkciójukhoz egy picivel vastagabb, mint egy hajszálnyit. Az egyik instrumentális szám közben hallottam egy ismerős koppanást, mint mikor egy túl feszített, magát végleg megadó fémszál az üreges fához csapódik. (Aki élt már át ilyet, az tudja, hogy ilyenre azonnal felkapja az ember a fejét.) Ekkor Szabó Árpád hegedűsmester diszkréten odalopódzott a színpad szélén pihengető énekesnőjükhöz, aki hamarosan lesétált a közönségbe, odajött hozzám és feltette a számomra akkor már evidens kérdést: "Van egy E-húrod?"
Ó, boldog E-húr, utána olyan gyönyörű lassú cigánynótában cincoghatott, hogy a könnyem is kicsordult!

Plié, Tandue, Grecsó vs. Boogie, Tahó, Hajó

Eszti előző kommentje szerint irgykedik a bennem ketyegő energiabombára... Jelentem a bomba épp szunnyad, máma egyelőre már nem ketyeg tovább. Tegnap még nagy lelkesen elmentem balettre. Azért kínzottam magam ezzel két napig, mert már nagyon mozgáshiányom volt. Hirtelen felindulásból utánanéztem, hogy hol milyen tanfolyamok vannak, és akkor találtam ezt a Grecsó féle intenzívet, és muszáj voltam kiprószálni. Eredetileg musical-re akartam menni, mert az régen nagyon bejött, de az pont a nyaralásommal esik egybe, úgyhogy maradt a kortárs. Ehhez tudni kell, hogy kb 22 éve volt az utsó balettórám, mikor még pici fehér dresszben és házilag varrt csöpp szoknyácskában repkedtem ide-oda Keveházi Gábor bácsi instrukcióira. Imádtam a nagy tükrös termet, Strauss-t és Csajkovszkij-t, és teljesen komolyan elhittem neki, hogy ha mindig magasra emelem az államat, akkor egyszer tényleg olyan hosszú nyakam lesz, mint egy hattyúnak. Családi anekdota, hogy egy bemutató órán Gábor bácsi demonstrálta a feladatot, mely szerint sasszékkal kellett átvágni keresztben a termen, majdan megkérdezte, hogy na ki tudja még nála is jobban? Bogika azonnal jelentkezett persze, na nem azért, mert le akarta alázni az ország egyik legjobb balettművészét, hanem mert imádott nagyokat ugrálni.
A Grecsó féle koncepciót imádom. A lényege, hogy őszintén táncolj. Szerinte a klasszikus balett úgy rossz, ahogy van, mű cucc, mesterkélt, stb. Nekem nagyon jól esett a sok nyújtás, izületlazítás meg -erősítés, és a rövidke koreográfiában is élvezettel dobálgattam ide-oda a végtagjaimat, de azért erőteljes hiányát érzem a klasszikus alapoknak egyensúly és pontosság szempontjából. Ebből a kettőből nekem három hiányzik.
Ma már mindenhol izomlázam van, de végre újra egyenes, égigérő gerincoszloppal vonultam az utcán, mint szépemlékű amatőr táncos időszakomban.
Tegnapi jó mókák még, hogy láttam az unokaöcsémet videón (már 20 centi, és minden kétséget eloszlatott férfiúi mivoltáról...), meg még koncerten is voltam.
Az A38-on volt Malacka és BoogieMamma, amire meghívott a Borovitz, aztán mikor visszajeleztem, hogy megyek, akkor gyorsan kisütöttük, hogy akkor már igazából hegedűstül érdemes beállítani... Ottan volt sok-sok édes ember, pl. Tataiék, akik nem is Tataiék igazából, mert csak Vitya(BMbass) az, Eszti még mindig Varga, házasság ide vagy oda. (Bájdövéj, én is maradok Bencze... majd ha egyszer férjhez megyek és nem csak ígérgetem...) Ott volt a haveruk is, Lacika, aki az elfogyasztott sörmennyiséggel arányosan először csak azt felejtette el, hogy egyszer már bemutatkozott, később pedig minden mást is, és békésen elszunyókált egy székben. Az sem zavarta, hogy közben felpakolták a színpadra a dübörgő BM koncert kellős közepébe, és hogy három lány riszálta a fenekét körülötte. Volt megint csendes-fekvős Black&Decker is, már furcsállanám is, ha ezt a számot a tagok nem hátonfekve nyomnák végig, különös tekintettel a dobosra. Ágigabi amúgy mostan asszem nem szeret engem, brüh. :(
Malacék fergetegesek voltak, mint mindig. Levi(bass) szerint ebbe magamat is beleérthetem, de azért én óvatos vagyok. Ezt persze nem gondolná senki, mikor fent őrjöngök Tomi és Anett között. Volt Kriszta(ének) is, akivel még sosem találkoztam élőben, de most végre igen. Ikerszülés meg sem kottyant neki, szebb mint valaha. (Már ha írhatok ilyet egy nőről.) (Már hogy ne írhatnék. :) ) Jött az unokahugom is, a kisebbik, mert neki bejön a ska mostanában, meg asszem élvezi, hogy az unokatesója zenészkörökben forog. Vagány kiscsaj unokatesóim vannak, bírom őket nagyon.
Jajj, biztos még volt sokminden, meg sokmindenki, de gyötör az izomláz, a másnaposság, a kialvatlanság, a reggeli kóruspróba, stbstb. Báááááálint és Péééééter (meg Judit és Kisjudit!!) imádlak titeket, hogy eljöttetek, mindjárt megyünk vitorlázni és jajjdenagyonjóóó lesz! Addig is egy kis emlékeztető: a tavalyi élményekről.
Etus kedvéért hamarosan lesz újra Mentsük meg a pasikat rovat!
Stay Blogspotted!

Nyaralásra hangolódva

Még egy hetet kell várni a szabira, de már most tiszta nyaralós-hangulatban vagyok. Egyrészt mert meleg van. Másrészt, mert uborkaszezon köszöntött a múzeumi szférára. A héten még azt is megengedhetem magamnak, hogy naponta 4-6-ig kortárs balett órán dobáljam ide-oda a testrészeimet. No de előbb hétvége.
A szombatot álmaim családi házában töltöttem. Csendes, előkelő kertvárosi környezet, nagy kert, cicák, hűvös terasz, (jégkrém!), bárpultos amerikai konyha, gyönyörű falambéria... és mellesleg: pincében hangszigetelt hangrögzítő terem, emeleten fullos keverőszoba, benne denevérfülű hangtechnikus. Az előbb felsorolt helyiségekben pedig egyenletes elosztásban kedves zenészpajtik. Most nem azért, de tudtok jobb nyaralót Tücsöknek? ;) Nagyon nagy volt az én boldogságom, potyogtak is a könnyeim estére, már azt sem tudtam, hogy attól, hogy a koncentrálástól nem aludtam előző éjszaka, vagy ennyire kifárasztott Batman, vagy hogy a fülemben zakatoló dallamoktól megint nem bírtam elaludni hajnalig, vagy egyszerűen csak ennyire nagyon-nagyon-nagyon szuper dolog lesz ez. (Az lett.)
Vasárnap reggel csodák csodájára sikerült magamat kiimádkozni az ágyból, és pont elértem még a múzeumi mikrobuszt, amely kicsiny (tíz fős) kórus-delegációnkat szállította Keszthelyre. A Helikon Kórust látogattuk meg, illetve a nekik otthont adó Helikon Kastélyt. Czoma László igazgató bácsi tündéri házigazda volt. Ennyi figyelemre és ilyen fejedelmi vendéglátásra nem is számítottunk. A "majd szervezek nektek valami kis ebédet jutányos áron" konkrétan azt takarta, hogy a saját szakácsuk főzött nekünk négyfogásos menüt (kb. három nap alatt eszek annyit, mint amennyi a fejadag volt) és a hercegi étkezőbe terítettek. Az, hogy köpni-nyelni nem tudtam nem egy túl ide passzoló kifejezés, mert az ember nem köpköd egy kastélyban, nyelni viszont muszáj, ha ennyi finomságot pakolnak eléd...
Az az elméletem is megerősítésre talált, hogy tárlatvezetővel kiállítást nézni sokkal izgalmasabb. Bejártuk a kastélyt, megtudtuk az összes pletykát a volt tulajokról, akik között lusta jogásztól skót hercegnén át volt ám minden. Láttunk nagyon szép tájképkiállítást a Balatonról, hintómúzeumot, vadászati kiállítást... Azt kell mondjam, hogy az utóbbi hat évben elképesztő fejlődésen ment át a kastélymúzeum. Gyönyörűen rendbe van téve az egész park, a melléképületekkel együtt, van arborétum, szabadtéri színpad, ráadásul hozzácsatolták a volt laktanya területét, ahol folyamatosan épül valami új és izgalmas látnivaló. (Hamarosan lesz csónakázó tó, iszlám múzeum és vadaspark is.) Kedvencem a teljes emeletnyi modellvasút-terepasztal volt, ahol valósághű magyar, osztrák és német állomások és vasútvonalak épülnek folyamatosan. Van Balaton környéke, készül a Déli Pályaudvar, Nürnbergben pedig maga a Mikulás mászkál a háztetőn és még biciklibolt is van. Millió kis jópofa részlet, több kilométernyi sínhálózat, körbe-körbe szaladgáló teher- és személyvonatkák... Valaki sürgősen adjon kölcsön egy fiúgyereket, vissza akarok menni!!!
Most újra egy kis balett, amiről majd akkor mesélek, ha túléltem a mai órát is. :)

Fianna!

Jesszus, hogy mit találtam... ennyi év után!
Fianna zenekar és Vero-Orsi-Kara-Tücsi közös fellépés Sopronban!
A legjobb, ahogy Kara tök mást táncol, mint mi lányok. Hehehe. :D

Lazítás

Tegnap úgy éreztem, hogy az óceán közepén állok, és hatemeletes hullámok csapkodnak a fejem felett, úgyhogy mára kértem egy nap szabit, hogy kicsit letisztuljanak a fejemben a dolgok. Háborgó lelkiállapotban nem túl nyerő leltárt tartani az életemben, mert mindent a bizonytalan/kialakulatlan kategóriába sorolnék: magánélet (bocs, az mi is?), otthon (Hélló, Budapest!!! Nem igaz, hogy nincs egy kiadó normális háromszobás lakás három normális lánynak normális áron!!!), zenei élet (alakulunk, újjáalakulunk, feloszlunk, kidobnak, bevesznek... és ez mind másik formáció...), tánc (no time... úgyhogy eléggé kiestem a ritmusból, hogy stílusos legyek...), egyéb dolgokra, amik fontosak, meg már nem is emlékszem... a munkahelyem stabil pont, ott csak az időbeosztás kaotikus. Viszont a "lehetetlent is megoldom" szerepből is ki lehet rázódni, ha sokat jár más dolgokon az agyam. Persze így egy kiadós alvás után mindjárt szebb az élet, a bizonytalan csak átmeneti (ezzel megengedvén a dolgoknak, hogy hamarosan még jobb dolgokká alakuljanak), újra csivitelnek a madarak odakint, békésen zümmög a gyorsforgalmi út, és a nap is meg-megcsillan a leszálló Malév gépeken...
Ki is engedtem a macskát napozni, mert félórája recseg felháborodottan a lépcső alján.
Megköszönni nem köszönte meg, pedig nem olyan könnyű most lépcsőzni... iszonyú izomlázam van, tegnap ugráltam Marcsival egy órát az írtánc suliban, aztán még táncházba is elmentünk. Az új tánccipőmbe alig bírtam betuszkolni a lábam, utána teljes görcsbe álltak a lábujjaim, és úgy égtek, hogy nem nagyon mertem lábujjhegyen pattogni. Pedig szépen lehet benne spiccelni. Muszáj leszek gyakrabban járni táncórákra, hogy jobban összebarátkozzunk. A Gödörben mókás volt, agyon hajszoltuk magunkat Zdrabulenkával meg Ördög útjával. Érdekes, hogy a körtáncok felérnek egy teljes helyi érzéstelenítéssel: közben nem is érzed, hogy van lábad, hazafelé meg sántikálsz, mert majd leszakad, és agyontörte a csizmád... Ja, odáig vagyok a Csürrentő együttes hegedűsének a játékáért. Marcsi szerint túl könnyű rám hatással lenni. Zene és endorfin függő vagyok. Ez van.
Ennek fényében: ma este SpaceJam koncert. Húdejólesz! ;)

Félszázadik bejegyzés és Valentin napi fogadalmak

Ha hiszitek, ha nem, ez itt már az 50. blogbejegyzés a Tücsökzenén. Este kibontok egy üveg pezsgőt, és lelocsolom vele a klaviatúrát. :) Inni úgyse szívesen iszok pezsgőt. De majd kerítek egy kis Cserszegi Fűszerest is. :)

Valentin napra javaslom mindenkinek, hogy szerezzen be gyorsan egy Varró Dani féle Szívdesszertet, és olvasgassa lelkesen. Én is ezt fogom tenni. ("Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker / nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter?")
Ez a jó ötlet arról jutott eszembe, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban hétfőn hat kritikus fogja boncolgatni eme remekművet. Nem megyek el, mert még beszólnék, ha sértegetik. Ellenben szóljatok már, ha megtudjátok hol dedikál. :) Mármint a Dani.
Na jó, nem ezt fogom tenni, mert mire hazaérek, hulla leszek. Megyek ma táncizni, felavatni a szép új Corrs Split-Sole Ghillie-met. Az egy olyan cipő, amiben az ír táncoslányok ugri-bugriznak szépen. Az én új büszkeségem meg jó kis párnás talpacskákkal rendelkezik. Kész csalás, fogadni mernék, hogy sokkal könnyebb ebben lábujjhegyen táncolni, mint az eddigi soft-shoe-mban. Táncóra után meg megyünk moldvai táncházba. Átköltöztették az Almássyból a Gödörbe a csütörtök esti legendás táncházat, és lássuk be, ezt látni kell. Vicces lesz serény magyarost nyomni ott, ahol máskor Jamie-n meg Colorstaron kómázok egy vodkanaranccsal a kezemben. Esetleg BoogieMammára pattogok és ezért kilocsolom a söröm. :) Rámfér a tánc, állandóan ellógom a Pilates órákat. Ez mondjuk nem csoda, nemrég újraolvastam az erről szóló régi blogbejegyzéseket, és felérnek egy horror filmmel. Na majd írok egy kivonatot, hogy borzongjatok. :) Lehet, hogy inkább ráveszem magam, hogy megint fussak. Etus úgyis megpendítette, hogy bevállalhatnék megint egy K&H maratonváltót. Régen bírtam, talán menne most is. Csak nekem a futás kicsit monoton sport. Mindegy, a lényeg, hogy össze kell kapnom magam, mert a mozgás jó hatással van a kedélyállapotomra. :)

Day 3 and the rest of The Book

Vasárnap magunknak kellett reggelit gyártani, ami kb teafőzést jelentett, mert nagyon lelkiismeretesen előkészítettek minden mást. Viszont galádul elmosogattam, aminek nemtom, hogy örültek-e... Végre nyolcan voltunk az órán, úgyhogy nem kellett légies táncosok kezét szorongatni... Utálom levegőnek nézni a páromat. Nagyon romboló hatással van a kapcsolatra. :)

Az ebédet kihagytam, nehogy leszállítsanak a vonatról, mint Gombóc Artúrt a mesében. Megtanultam egy újabb set-et, és Mary meg is dícsért, hogy ügyes vagyok. Tudom, hogy ez csak egy relatív fogalom, de jól esett.

Tanultam egy újabb izgalmas kifejezést: der Haltewunsch. Így hívják a leszállásjelzőt. Szerintem fenomenális.

A hazafele út nagyon izgalmas volt, mert hatalmas szélvihar volt kint is, meg itthon is és emiatt eleve egy órával később indult a vonatunk, hogy bevárjuk a salzburgi csatlakozást. Utána álltunk egy csomót Hegyeshalmon, ahol bemondták, hogy a vonat az időjárási viszonyok miatt csökkentett sebességel fog csak haladni. Aztán még álltunk egy kicsit, és mikor arra jött a kalauz, az egyik vicces utas megkérdezte, hogy ez már a csökkentett sebesség-e, vagy azért valamikor haladni is fogunk Budapest irányába. Persze volt nagy derültség, mert rögtön ment a poénkodás, aztán meg a vonatvezető tájékoztatott minket angolul, ami kb. az EmilRulez Helloturiszt-jával vetekedett. Végül fél 11 helyett negyed 3-ra értünk a Keletibe. Onnan a CityTaxi hazarepített elég gyorsan, és persze nagyon igyekeztek most is, hogy egy furcsa fazont küldjenek nekem sofőrnek. Sosem csalódom bennük. :)

Slusszpoén otthon, éjjel fél három és három között: macska kitámolyog, leül a kajástálkája mellé, és kérdőn néz rám...