Ez tulajdonképpen egy zenészblog, csak nem mindig látszik rajta. Sőt, többnyire az látszik rajta, hogy a zenész is csak ember. Még hajmeresztőbb esetben ráadásul nő.
Az is igaz ugyanakkor, hogy mostanában az sem igazán látszik ezen a blogon, hogy egy blog. Mindazonáltal ez a nyár is jó darabig úgy tett, mintha nem tartana rá igényt, hogy magukat holmi bloggernek és zenésznek képzelő nőszemélyek bármit is írjanak róla, ami izgalmasnak hangzik. Elszórt egy-két koncertet leszámítva hanyagolt minket a fesztiválszezon, a szabadtéri szórakozóhelyek és kerthelyiségek világa, és úgy egyáltalán úgy tűnt, hogy az idei nyári tücsökciripeléshez sikerült egy langyos állóvízbe standot váltani, ahonnan bámulhatom a kánikulától remegő horizont*, vagy kedvemre kergethetek akármennyi délibábot.
Ehhez képest az augusztus megbolondulni látszik, úgyhogy most végre elmesélhetem, hogy mi zajlott az életemben az utóbbi két hétben és még mi várható a következőben. És attól tartok ez nem lesz rövid történet.
Két hete stúdióba vonultunk a Malacokkal. Ez bizony az a zenekar, amelyik már olyan uszkárjelölt produkciókhoz gyártotta a zenét, mint a fergeteges Buheramátrix, vagy a tekerős dokumentumfilm Riporter drótszamáron, vagy éppen az aktuálisan is sugárzott copy-paste office sorozat, a Munkaügyek. Most ez utóbbihoz hasonló felkérést kaptunk, de ha hiszitek, ha nem, a zenei betéteken kívül nincs az egészről dunsztunk sem. De mindegy is, hogy majd miről fog szólni ami a képernyőn történik, mert mindenki csak hallgatni akarja majd úgyis.
A felvétel utáni napokat próbákkal töltöttem, minden napra egy zenekar jeligével. Azon a héten volt például a Rendkívül Izgatottan Várt Esemény első próbája is, de erről majd később. Először jussunk el az adott hét szombatjáig, amikor is debütált élőben, a TreffOrt Kert színpadán a Bréma Akusztik. Jópár igen alapos próbát tartottunk, apránként csiszolgatva minden Laca-dalt, míg megszelídültek, megandalodtak, ringatóvá, dorombolóvá váltak, megőrizve természetesen széles érzelmi skálájukat, a kacagást, az elsírt és el nem sírt könnyeket, az életkedv tombolását és a befelé forduló figyelmet. Nagyon felemelő koncert volt, igazi örömzenélős pillanatokkal. Reméljük lesz még sok lehetőség hasonlóra. Az előzenekarunk (pontosabban előzenészünk, a Lóci) rokonsága felől még olyan bókokat is kaptam utólag, hogy az illető engem látva megbánást tanúsított, hogy gyermekkorában abbahagyta a hegedülést. Akkor még ugyanis nem tudta, hogy lehet olyat vagányan is. (Én mindig elmondom minden zenészpalánta gyermek szülejének, aki szóba elegyedik velem ilyen témában, hogy minél hamarabb kerül zenekar közelébe a poronty, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ki fog tartani az első, rögösebb évek alatt. Csodálatraméltó, ha valaki gyönyörűen szólózik, de másokkal együtt zenélni, az olyan, mintha a világegyetem egyik legnagyobb titkába avatnák be az embert. Ami egyben az egyik legszórakoztatóbb pángalaktikus elit klub is. Feltéve persze, hogy vogonok nem kaphatnak tagságit.)
Egy nappal később a Csibor vette birtokba Balatonlelle legmenőbb könnyűzenés kerthelyiségét, a Bábel Kertet. A hangosítás pazarnak bizonyult, de a rendelkezésemre álló garzonméretű hely kicsit kényelmetlen volt. Ekkora színpadon még sosem játszottunk, rohangáltunk is össze-vissza a Dával, amíg a kábelek engedtek, hogy úgy tűnjön, mintha sokan lennénk. (És ekkora helyen, ilyen tisztán szóló monitorokkal hirtelen az eddig a színpad másik felén álldogáló "másik felem" hűlt helye is sokkal szívbemarkolóbb volt. Természetesen a helyében én is rohannék inkább altatódalokat énekelni Csibor koncertek helyett, de azért jobb, ha tudja, hogy nem pótolható.) Mivel másnap nemzeti ünnepnap volt, rengeteg családos jött el a kilencórás kezdés ellenére is. A színpad előtt őrjöngő kisfiúk és balettozó kislányok látványa összevetve a női mellekről, hátsókról és vértől fröcsögő tévéműsorokról szóló dalszövegeinkkel okozott némi tudathasadásos állapotot. Pedig amúgy 90%-ban rádióbarátak a szövegeink, de most mégis úgy éreztem magam, mintha a Sex Action és a Yellow Spots lépne fel óvodai matinéműsorban. De a gyerkőcöket igazából csak a ritmus meg a zaj érdekelte, a felnőttek meg a kényelmetlen sörkerti székekről részesítették a zenekart ovációban a számok között, úgyhogy nagy baj nem történt. A szervezők is megdicsértek minket, állítólag ennyien nem szoktak ott maradni koncert végéig. Furcsa módja ez a tetszésindex mérésének, de hát ahány ház, pont annyi.
Augusztus 20-át szokatlan módon ünnepeltük: nem zenéltem, hanem elmentünk meghallgatni egy rendhagyó koncertet. Az összes Bréma fiú, sőt még Dá is részt vett ugyanis egy hónapok óta szervezett gigaprodukcióban. A félig-meddig nem is létező Utózenekar nevű formáció lépett fel a Dunakanyar legtutibb kerthelyiségében, ahol 200 Forint volt egy fél literes almafröccs és a tömeg ellenére is családias, szeretetteljes légkör volt. Ilyenkor rettentően szeretnék vidéki életet élni, de egyszer majd eljön annak is az ideje. (Pesttel sincs baj, de csak rossz fekvésű szőlőskertek vannak errefelé.) A koncert mindössze három számból állt: egy saját (3 perc), egy feldolgozás (90 perc, gyanúsan emlékeztetett egy 29 éve bemutatott rockoperára, de ez csak a véletlen műve lehet) és egy újabb saját dal (10 másodperc). Az egész produkcióban keveredő amatőr és profi elemek bőven szolgáltattak felejthetetlen pillanatokat, és bár a zenészeket illetne méltatnom, mégis a kellék- és effektmestert vagyok muszáj könnybe lábadó szemekkel kiemelni. Ha csak annyit mondok, hogy ugráló lángnyelvek, kötélen hullámzó csillámdíszek, stroboszkópos biciklikerék és hosszú, tekergő karú, életnagyságú D.B. Gyula, kőbányai lakos arcát viselő rongybaba, akkor már értitek, hogy hiába is próbálnám leírni a leírhatatlant.
A nemzenélésért meg kellett azért egy kicsit küzdenem, mert két nappal korábban lebuktam, hogy részt óhajtok venni az eseményen, és megpróbáltak beszervezni kórustagnak, meg hegedűsnek. Kicsit sajgott a szívem, de tényleg lazulásra vágytam, meg arra, hogy végre a Reklámszakemberek Gyöngyének vállára hajtva a fejem csak úgy hallgassak. (Biztos vagyok benne, hogy pont erre vágyott ő is, ugyanis amint meglátta, hogy az illetékesektől érkezett gyanús című kottákat bújok a gépemen, rögtön megkérdezte, hogy "Neked ehhez semmi közöd, UGYE?". Értjük mi ám egymást fél szavakból is.)
Folyt. köv...
Egy nappal később a Csibor vette birtokba Balatonlelle legmenőbb könnyűzenés kerthelyiségét, a Bábel Kertet. A hangosítás pazarnak bizonyult, de a rendelkezésemre álló garzonméretű hely kicsit kényelmetlen volt. Ekkora színpadon még sosem játszottunk, rohangáltunk is össze-vissza a Dával, amíg a kábelek engedtek, hogy úgy tűnjön, mintha sokan lennénk. (És ekkora helyen, ilyen tisztán szóló monitorokkal hirtelen az eddig a színpad másik felén álldogáló "másik felem" hűlt helye is sokkal szívbemarkolóbb volt. Természetesen a helyében én is rohannék inkább altatódalokat énekelni Csibor koncertek helyett, de azért jobb, ha tudja, hogy nem pótolható.) Mivel másnap nemzeti ünnepnap volt, rengeteg családos jött el a kilencórás kezdés ellenére is. A színpad előtt őrjöngő kisfiúk és balettozó kislányok látványa összevetve a női mellekről, hátsókról és vértől fröcsögő tévéműsorokról szóló dalszövegeinkkel okozott némi tudathasadásos állapotot. Pedig amúgy 90%-ban rádióbarátak a szövegeink, de most mégis úgy éreztem magam, mintha a Sex Action és a Yellow Spots lépne fel óvodai matinéműsorban. De a gyerkőcöket igazából csak a ritmus meg a zaj érdekelte, a felnőttek meg a kényelmetlen sörkerti székekről részesítették a zenekart ovációban a számok között, úgyhogy nagy baj nem történt. A szervezők is megdicsértek minket, állítólag ennyien nem szoktak ott maradni koncert végéig. Furcsa módja ez a tetszésindex mérésének, de hát ahány ház, pont annyi.
Augusztus 20-át szokatlan módon ünnepeltük: nem zenéltem, hanem elmentünk meghallgatni egy rendhagyó koncertet. Az összes Bréma fiú, sőt még Dá is részt vett ugyanis egy hónapok óta szervezett gigaprodukcióban. A félig-meddig nem is létező Utózenekar nevű formáció lépett fel a Dunakanyar legtutibb kerthelyiségében, ahol 200 Forint volt egy fél literes almafröccs és a tömeg ellenére is családias, szeretetteljes légkör volt. Ilyenkor rettentően szeretnék vidéki életet élni, de egyszer majd eljön annak is az ideje. (Pesttel sincs baj, de csak rossz fekvésű szőlőskertek vannak errefelé.) A koncert mindössze három számból állt: egy saját (3 perc), egy feldolgozás (90 perc, gyanúsan emlékeztetett egy 29 éve bemutatott rockoperára, de ez csak a véletlen műve lehet) és egy újabb saját dal (10 másodperc). Az egész produkcióban keveredő amatőr és profi elemek bőven szolgáltattak felejthetetlen pillanatokat, és bár a zenészeket illetne méltatnom, mégis a kellék- és effektmestert vagyok muszáj könnybe lábadó szemekkel kiemelni. Ha csak annyit mondok, hogy ugráló lángnyelvek, kötélen hullámzó csillámdíszek, stroboszkópos biciklikerék és hosszú, tekergő karú, életnagyságú D.B. Gyula, kőbányai lakos arcát viselő rongybaba, akkor már értitek, hogy hiába is próbálnám leírni a leírhatatlant.
A nemzenélésért meg kellett azért egy kicsit küzdenem, mert két nappal korábban lebuktam, hogy részt óhajtok venni az eseményen, és megpróbáltak beszervezni kórustagnak, meg hegedűsnek. Kicsit sajgott a szívem, de tényleg lazulásra vágytam, meg arra, hogy végre a Reklámszakemberek Gyöngyének vállára hajtva a fejem csak úgy hallgassak. (Biztos vagyok benne, hogy pont erre vágyott ő is, ugyanis amint meglátta, hogy az illetékesektől érkezett gyanús című kottákat bújok a gépemen, rögtön megkérdezte, hogy "Neked ehhez semmi közöd, UGYE?". Értjük mi ám egymást fél szavakból is.)
Folyt. köv...
*automatikus tárgyeset, nyilván
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése