Tejfakasztófahumor

Mivel borzasztóan el vagyok foglalva azzal, hogy mennyi mindennel kéne elfoglalva lennem, amire nem jut időm, hát még blogolni is elfelejtek. A nagy önsajnálatban nem jön az ihlet. Hjakérem.

Node, azért vannak dolgok, amikről még ilyenkor is illik megemlékezni. Pl. remek matematikai készséggel megáldott malac-ska zenekarunk utánpótlásnevelési sikereiről. Meg az ehhez kapcsolódó tejfakasztási próbálkozásainkról. 

Tavaly év vége óta tudjuk, hogy Levi apuka lesz. Azóta tudjuk azt is (talán van, aki még emlékszik az év vége párbeszédére), hogy már csak Anyettnak nincs gyereke... :)

andris: -Na, Anett, akkor már csak te vagy hátra.
anyett: - Hogymicsoda?
andris: - Már csak neked nincs gyereked.
tücs: - Hé, és én??
andris: - Ja, meg a Tücsi, tényleg!
anyett: - Meg a Tamásnak sincs.
andris: - Ja, meg a Tamás.

A tegnap esti, kissé megkésett tejfakasztó célú, nosztalgiázás-gyermeknevelési tanácsadás-sztorizgatás-filozofálgatás közben újabb számmisztikai tényekre derült fény:

-Azért milyen szép is ez! Az utóbbi öt évben lett összesen egy focicsapatnyi gyerekünk és még mindig működik a zenekar!

-...hm brummbrumm megkettő megnekihárom hmmbrumm... az tíz! Kié a tizenegyedik?

-Hát a Levié!

-A Levié??? Jaa, tényleg!

Ezúton tehát szeretnénk még egyszer gratulálni Levinek, a basszusgitárosok gyöngyszemének,  akinek megszületett első, értelemszerűen csodaszép és csodaokos leánygyermeke! Igazi királylány, az anyakönyvében is szerepel a korona...

Természettudományos tévedéseim

Múltkor jót mosolyogtam Bojkán, aki szerint a Fővárosi Állatkertben született bébigorilla nagyjából csipetnyi méretű, de újabb ifjú szakértőt hallgattam meg a témában, aki ugyanezen az állásponton volt. Csi barátném Maci-fia már bőven a karattyolós időszakát éli, ezért mindent tudok az Állatkert mai történéseiről (az elefántnak megmosták a lábát, tigrisből kettő volt, a zsiráfpapa arrébb lökte a zsiráfgyereket). A gorilla említésénél direkt rákérdeztem a méretre, próbáltam max. egy arasznyi hosszt mutogatni a kezeimmel, hátha végre közelítek a feltételezett valósághoz, de heves fejrázás fogadta a próbálkozást és határozottan, az ujjait összecsippentve állította, hogy már pedig a gorilla baba PICI.

Ezt mostantól kénytelen leszek tényként kezelni.

Szülinap-kombo

Hát ez a szombat, ez nem volt semmi, hogy így lecsócsapással kezdjek. Két blogger-kollega szülinapját is meg kellett ünnepelni, nem is akárhogyan.
Már eleve ott kezdtük, hogy Marcsival a későbbi történésekből eredő lelkiismeretfurdalást előre csillapítván beneveztünk reggel tízkor egy alakformáló aerobic órára. Virtuális vállveregetéseket kérünk, sokat.
Az első projekt Etus szülinapi kerti-partija volt. Erre készültünk egy egyedi palacsinta-tortával, mely igazi csapatmunkával jött létre. Főbb ismertetőjegyei, hogy Tücsök sütötte a jó vastag palacsintákat, melyből nem rontott el kivételesen egyet sem, Marcsi kente a tölteléket (az Etus által imádott nagyi-lekvár, valamint kakaó és nutella került bele), a tetejére jött a csokimáz á'la Tücsök (nagyon picit meg lett bolondítva rummal) és a koronát Balázs rakta fel, aki bármilyen ügyesen vezetett is odafelé, nem tudta megakadályozni, hogy a rétegek szétcsússzanak. Ettől még volt sikere, mert az első nyolc vendég érkezése után el is fogyott.
Szerencsére volt még sok minden más fogyasztható, pl. ha már korán le kellett lépnünk Marcsival, legalább korán odamentünk görög- és mozzarella-salátát gyártani, plusz volt egy csomó pácolt grillhusi, wasabis mogyoró, füstölt ostorsajt, tojássali és az est fénypontjaként ott volt a szomszéd mixersrác. Én próbáltam óvatos lenni, mert tudtam, hogy aznap nem ez az egyetlen ingyen-koktél lelőhely, amivel találkozunk... Ezért inkább gyorsan átalakultam alkalmi bébiszitterré, mert teljesen lenyűgözött, hogy a tavaly ilyenkor még pocaklakó Ákos most lelkesen eregeti felém az olvasztó babavigyorait. Ráadásul Lauráék is két gyerekkel érkeztek a másfél helyett, és Bojkával nagyon szórakoztató memóriajátékot játszani, mert valahogy kizárt dolog, hogy ne ő nyerjen.
(Ezért a bekezdésért most megvet engem majd a Szily, aki egy interjúban egyszer azt nyilatkozta, a gonzo újságírásról, hogy "Nincs nagyobb esélye, hogy jó cikk szülessen az ilyesmiből, mint hogy egy csaj, aki a "pocaklakó" szót használja, ne legyen ostoba picsa." Ez van. Az interjú további részeiből úgyis kiderül, hogy blogírással sem kéne foglalkoznom, úgy en blog. Ellenben én bírom a Szilyt nagyon, csak ebben a két dologban nem egyezik a véleményünk. :) )

(foto by ZöPö)

Dacolva a BKV minden elénk vetett akadályával, este átvergődtünk Pestszentimréről a Várnegyedbe, ahol már nagyon Vártak ránk. Illetve az ünnepelt nem sejtette, hogy vár még bárkit is, mivel a meglepi buli kezdete után egy jóóó órával sikerült megérkezni. Mivel tudtam, hogy csak így tudom kivitelezni a dolgot, valójában pont az történt, amit terveztem. Kini nagyon örült a meglepi bulinak, meg a vendégseregnek és egy kósza szomorkás gondolatot áldozott a ténynek, hogy a volt kollégák közül csak a rééégi szobatársa bírt megjelenni, a lüke Tücsök nyilván szokás szerint nem ért rá. Így annál nagyobb volt az öröm, mikor beállított a "Mindenkoncertenmásanevünk" ír zenei formáció, sok-sok hangszerrel és két háttértáncossal. Sajnos ezen az estén nem sikerült döntenünk a Marcsi féle "Cricket and the Bugs" - ami szerintem úgy hangzik, mint a létező "Cricket in the Box" ír dallam - és alternatív verziója, a 16-os járaton kiagyalt "Cricket on the Bus", valamint a Zimbi féle "We Play Anywhere for Food" aznapra felmerült nevek között, úgyhogy névtelenül elvegyültünk és feloldódtunk az ünneplő tömegben, ill. az újabb adag ránk zúduló koktélban. Később aztán zenéltünk is, sőt igazi, hamisítatlan táncházat is tartottunk. Szerintem a Strawberry Colada is benne volt a dologban, de valahogy mindenki piszok jól érezte magát. Én meg voltam róla győződve, hogy úgy húzom, mint egy kelta istennő, Gergő javaslatának sem bírtam ellenállni, hogy játsszunk mindent pörgősebb tempóban. Rengetegen jöttek táncot tanulni, nagyon ügyesek és lelkesek voltak, még repetát is követeltek az ugri-bugriból. Csak a háttértáncosainkat hiányoltuk, mármint Marcsi Balázsát és Gergő Nojáját, akik legfőbb feladatukat elhanyagolva a bárpultnál koccintgattak lelkesen frissen felfedezett közös születésnapjukra, ami kb. öt hónap múlva lesz.
Utánunk még Kiniék is brillíroztak a swing tánctudásukkal. Meg is beszéltük a Kini nővérével, hogy az Andris egy igazi álomférj: hétországra szóló bulit szervez teljes titokban, a legkisebb lebukás nélkül és még a parkett ördögévé is tud változni, ha kell... Tényleg egytől-egyig szuperül éreztük magunkat, a Kini szerintem még ma is rózsaszín ködben úszik, mert már két hálálkodós körlevelet is kaptam tőle... :)
A helyszínválasztáshoz is csak gratulálni tudok, a Piknik Huszár Café nagyon Tücsöknek tetsző hely. Kedvesek a pultosok és a szervezők is, belül jópofa, a terasz meg csodaszép és romantikus.
Végül, de nem utolsósorban Eszteréknek köszönjük a hazafuvart és ezúton is elnézést kérünk kicsattanó illuminált jókedvünkért a hátsó ülésen, melyért csakis gondtalan hajadonlétünk utolsó éveinek kiaknázási munkálatait hozhatjuk fel mentségül. Leszünk még mi is pár hónapos gyermekünket először a nagyi gondjaira hagyó kismamák és kispapák, akkor aztán majd jobban átérezzük a helyzet komolyságát.


A szemem itt a háttérhez igazodás miatt piros és Balázs szerint a banánnak örülök ennyire...

5. rész: Süsi, a házisárkány

Melyben Süsi megint vezet, és ezúttal buszmegállókat és elsőbbségadás-kötelező táblákat is döntöget, valamint plüssmalackát pelenkáz és plüssvízilovat etet egy vigyorgó gyöngyfogú dumagéppel

Nos, ennek a résznek az előzetesét olyan jól sikerült összeollózni a teaser kampány során, hogy már rengetegen aggódnak az életemért. Mindjárt fény derül rá, hogy hogyan is éltem túl a buszmegállódöntögetést. Minden csak időrend kérdése, kérem szépen, mert az idő is ugyebár relatív. De még mennyire. Bizonyos dolgokból három hét is sok, másokhoz öt hónap is kevés.
Szóval ott kezdődik a sztori, hogy Tücsök bepattant a Corsába és elgurult szépen barátnőt látogatni Buda másik végébe. Ezer éve nem voltunk már Veroniéknál, Bogi lányuk meg azóta kész hölgy lett, és be nem áll a szája. A legmókásabb, mikor a világ leghuncutabb vigyorával közli a publikummal, hogy Dumagép!. Nagyon bejön most nekünk minden, ami katicás (Bogáá!), Malackás, ill. rózsaszín. Legalábbis csupa ilyen cuccot vittünk Fruciékkal és ezek sikert arattak. A kétféle rózsaszín zokniból (Zozó! - hehh, ezen most valaki nagyon jót mulat...) rögtön felpróbált egy-egy félpárat, a csini nyáriruha meg tökéletesen funkcionált takaróként a katicás ajándéktasakban alvó plüss Malacka számára. (Aasik!) Fruci remek bábszínházat adott elő egy plüsspatkány főszereplésével (egy másik barátosnőnk előrelátó ajándéka, mert nehogy már csak undorító tündi-bündi pihe-puha macikkal és cicákkal találkozzon a gyerek, mikor még annyi kedves állat van a világon). A patkány, alias Cin-cin úr, nagyon félt a katicabogaraktól, de Bogi-puszival szerencsére lehetett belé bátorságot önteni. Az előadást a nagy sikerre való tekintettel jó sokszor meg kellett ismételni, míg már mindenkinek potyogtak a könnyei a nevetéstől. (Frusi! Cin-cin! Oda! Bogár! Még!!!) A nagy ricsajban természetesen felébredt Malacka és sűrgősen pelenkát kellett rajta cserélni. Ehhez valamiért én tűntem a megfelelő (értsd: minden rosszcsontságra kapható) partnernek. (Süüüüsiii!!!) Veroni nagyon örült nekem, hogy a folyamathoz képes voltam egy egész valódi, nemjáték popsitörlő kendőt elhasználni, de teljesen szükség volt rá, mert Fruci szerint még Malacka orra is kakis lett. Veroni még jobban örült nekem, mikor sikeresen megetettem az egész tál paradicsomos káposztát virslivel felturbózva (Bogi esik!), bár egy hollywoodi trükkmestert megszégyenítő ötletek egész sorozatát kellett hozzá bevetnem. Minden falatot előbb megkóstolt a víziló, aztán Garfield, a gyanúsabbakat még Micimackó is lemeózta, aki a partedliről vigyorgott ránk álmodozó tekintettel. Egyetlen balfogásom a "gyorsan edd meg ami a kanálon van, mert jön Fruzsi és megeszi" elterelő hadművelet volt, mert Fruzsi tényleg jött, és tényleg megette. A felnőttek világa néha bizony kegyetlenül őszinte. A makacs foltokról nem is beszélve. Remélem Veroni nem haragszik nagyon a paradicsomfoltos ex-fehér bal pólóujjért, sem a még paradicsomfoltosabb ex-fehér jobb pólóujjért, de leginkább a paradicsomfoltos félelmetes víziló-torokért. Van még mit gyakorolnom.

Például az autóval száguldozást alacsony forgalom mellett. Néha olyan hirtelen jönnek azok a fránya kanyarok, túlhúzom a kormányt és nekimegyek a falnak, vagy csak átcsúszok a másik sávba, szembejön az a fránya macisajt és már nem lehet kikerülni, a buszmegállókról nem is beszélve, mert tiszta logikátlan helyekre tudják őket építeni... Na de még így is sikerül azért néha hamarabb beérni a célba, mint Patriknak, és így nincs az a totális kudarcélményem, mint a Tom&Jerrys játéknál, amiben tutira laposra kalapál bármikor. Hát szóval, khm, igen, felugrottam Virágékhoz, mert főzött isteni indiai kaját, volt benne sok zöldség, meg csicseriborsó, lime, menta, gyömbér, chili... nyamm... (Azért mondtam Patriknak, hogy el ne árulja a nagybátyjának, hogy mit művelek a versenypályán, mert sosem adja többet kölcsön a kicsi Corsát...)

(Hogy mi? Hogy milyen házisárkány? Jaaa, az nem volt a sztoriban egy sem, csak így viccesen hangzott. Uggyanmár, én, mint házisárkány...)

Mese tovább

Szóval hétvégi mese tovább...

Hát egyszer volt, hol nem volt, volt egy kicsi Ferrari. Piros volt. Ő akart lenni a leggyorsabb kocsi a világon, de sajnos az egyik kereke lyukas volt. De sebaj, akkor is addig igyekezett, míg tényleg ő lett a leggyorsabb. Aztán megjavították a kerekét, és akkor már tényleg nagyon-nagyon gyors lett...

Ja, nem is ezt akartam mesélni, ezt csak nekem mesélték.

Hanemhogy, figyusztok, nem is tudom már. Annyi minden történt. Nagyon jó volt, hogy pl. ugye festettünk sótartót, meg vajtartót, meg dinoszauruszt, meg ettünk fasírtot, játszottam videojátékkal (nagyon-nagyon elkalapált engem a Patrik, de majd edzek egy kicsit), meg aztán tartottam hegedűórát.

Meg volt Aiming For Sunday koncert, az eddigi legjobb, de nem szabad ezügyben rám hallgatni, mert állítólag túlságosan elfogult vagyok. Persze ez nem mindig olyan nagy baj, mert legalább fel lehet hívni, hogy vigyek már szendvicset az éhező zenészeknek, meg józanul is tombolok az elsősorban, igen, jól hallottátok, józanul, mert már magamtól felajánlom, hogy majd én vezetek, de ellenben másoknak meg szívesen kérek a pultnál mellbedobással italt, és simán vezetek is hajnalban két órát, hogy minden kedves és fontos barátom hazajusson épségben, és csak kicsit szüttyögök mindezalatt, azt is csak azért, mert lelkivilágmegváltó/megfejtő beszélgetést kell folytatnom, miközben Duffy Mercy-je szól, ahelyett, hogy a kis formás fenekemet riszálnám a külön erre az alkalomra előásott rakott miniszoknyámban. Úgy kell nekem, miért nem tudok disztingválni.

Főztem szecsuáni csirkét, ettem sok fincsi francia sajtot, francia borral, voltam látogatóban a szüleimnél, ott meg finci halackát ettem... Ja, meg az nagyon mókás volt, hogy összefutottunk a Savoya Parkban vásárlás közben kis skót Maci barátommal, aki most lesz hamarosan két éves. Épp egy repülőben üldögélt, felfelé mutogatott, hogy hő! hőő! és nem volt hajlandó puszit adni, de aztán jelezte, hogy most már vegyem inkább ki, és ahogy földet ért a lába, azonnal elráncigált egy hatalmas terepjáróhoz, ami ott volt kiállítva a csillogó folyosón (mondtam neki, hogy az apja büszke lenne rá). Aztán meg elmutogatta, hogy akkor most már zippzárazzam be a kabátját és mikor ez megtörtént, nekiállt kiráncigálni az épületből, hogy akkor most menjünk szépen haza, ott a villamos... Hiába magyaráztam neki, hogy engem vár az a kedves fiatalember, akit félperccel a bemutatkozásuk után máris magárahagytam a barátnőmmel (Maci-anyuval), ez teljesen nem hatotta meg (na majd kerül ő is ilyen szituációba húsz év múlva, meglátjuk, hogy örül-e neki), sem az, hogy a garázsban lent parkol a kicsi kocsi, és nagyon szomorú, hogy már miért nem gurulhat egy kicsit... Mikor Csi utólért minket, akkor sem volt hajlandó átmászni az ő kezébe, még túrórudival sem lehetett megzsarolni, sőt, odáig ment, hogy sírva fakadt, mikor vissza akartam szolgáltani az őt teljesen jogosan követelő anyjának. Szívem szakadt, de azért bevallom örülök, hogy kicsit ragaszkodik hozzám, mert egy ideig mégiscsak én voltam a második anyja. Meg a második apja is. Végül egy tacskóval sikerült lekötnünk a figyelmét, és gyorsan elsurrantunk, sunyin.

Hát ilyesmik voltak. Alapvetően teljesen jó kis hétvége volt.

Gasztrorovat GYES-en lévőknek

Csilla és Pete, korábbi főbérlőim és "élettársaim", valamint magyar-skót koprodukciós gyerekük végre ismét hazalátogattak hozzánk. Hála a nátó képviselőknek, akik tegnap miután lezárták a fél várost a múzeumban gyűltek össze tanácskozni, kaptam egy szabadnapot. Nemzetbiztonsági okokból jobb volt, hogy mi nem dolgoztunk, míg ők itt gondolkodnak. Nagyon szomorúak voltunk ám. Így már reggeli időben átvonulhattam barátnőzni és babázni. Csi nagyon jól néz ki, Maci meg nő, mint a gomba. Most lesz másfél éves, és már nagyon magyaráz, általában azt, hogy "Búúúúú!", ami azt jelenti, hogy "Nahát, lámpa!", vagy hogy "Vegyél fel!", vagy azt, hogy "Kérek még barackot!" esetleg "Lecsúszott a zoknim igazítsd meg lécci!" de lehet egy egyszerű "Oda nézz, oda fel, ott a kék ég! Hehe jól átvertelek nincs is mit nézni ott..."
Voltunk játszóterezni, ahol letesztelhettem a Szily László féle szülő-kategóriákat. Pete pl. az a típusú apuka, aki beszorul a játszóvárba. Nem csak a gyerek épségéért való aggódás hajtja, szerintem ez csak ürügy, hogy ő is csúszhasson-mászhasson. Maci teljesen jól kezeli a lapátot is, mármint saját hiányában a mások kezéből kiszedett homokozólapátot, valamint bármikor szívesen eltapos bármilyen homokvárat vagy -sütit és simán beborít magán kívül három felnőtt embert apró kvarcszemcsékkel. A homokozóban csajozást is lelkesen gyakorolja, de a kis tudatlan törpillák még nem sok figyelemre méltatják.
Nagyon büszke voltam rá, hogy micsoda zenei érzéke van. Ha muzsikát hall, azonnal táncol (egészen sokféle figurát tud felvonultatni a fenékriszálástól a karlengetésen át az oldalsó fejbiccentésekig) és egész jó arányban ritmusra tapsol. Ez különösen a Trófea étteremben elköltött ebédünk alatt volt izgalmas produkció, ugyanis ott is állandóan szól valami a háttérben. Nyugodt ebéd tehát kizárt. Nem mintha zene nélkül két percnél tovább nyugton maradna az etetőszékben. Szerencsére van játszósarok, ahol lehet tombolni. Persze a világ legnagyobb játszósarka sem lehet elég nagy, ha körülötte csupa egyéb izgalmas dolog van. Próbáltuk ügyesen beosztani, hogy hármunk közül legalább egy ember mindig tudjon nyugodtan enni, de néha még hárman is kevésnek bizonyultunk. Sőt, néha a teljes pincérgárdával kiegészülve is. A konyhából azt hiszem háromszor terelték ki egy díjnyertes torreádor csapatot is megszégyenítő összmunkával. Karnyújtásnyira semmilyen tányért, poharat, evőeszközt nem ajánlatos tőle elhelyezni. (A karnyújtásnyira mindig hosszabb táv, mint amit gondolnál!) Így aztán pogácsadarabokkal borítottuk be az asztalt (a szomszédét is), három különböző szószt kentünk a hajunkba, és rongyosra gyűrt szalvétát dobtunk csontnélkül anya poharába. Komolyan mondom, gyerek nélkül a világ legunalmasabb helye a legflancosabb étterem is. :)