Go gentle...

Tudom, hogy ez az örömködés időszaka kell legyen, de már nagyon rég tudtam, hogy egyszer megírom ezt a posztot. Keserédes lesz és könnyezős.

Sok minden történt az elmúlt években, amik arra késztettek, hogy hanyagoljam ezt a blogot. Leginkább az, hogy mindig úgy éreztem, ez egy amolyan mindent vagy semmit műfaj. Legalábbis én így kezeltem sokáig. Nem nagyon szelektáltam, hogy valami ciki-e rám nézve, ha kicsit is érdekesnek vagy szórakoztatónak találtam, akkor megírtam. És a környezetemnek is meg kellett szoknia, hogy bizony fő- és mellékszereplők egy blogban, ha akarják, ha nem. Aztán egyszer csak már nem akartam, hogy a "világ" mindent tudjon rólam, rólunk. Ahogy úgy éreztem, hogy sínen van az életem, és nem egy börleszk, amin egyszerűbb jót nevetni, és hagyni másokat is nevetni rajta, onnantól már nem akartam megírni mindent. Ráadásul az élet olyan ám, hogy hiába kerül sínre, nincs ám happily ever after, hanem olyan rázós szakaszok vannak még a síneken is, hogy csak na. És az már nem az a kategória, hogy egy cuki kiscsaj csetlik-botlik a nagyvilágban, hanem sokszor valódi dráma. Drámát pedig még nem írtam soha, de úgy döntöttem, hogy az már olyan fokú őszinteséget kíván, amit akkor képtelen voltam felvállalni. Úgy gondoltam, hogy talán egyszer leszek olyan bátor, hogy utólag elmesélem, ha úgy érzem, eljött az ideje. Azt hiszem ez egy ilyen alkalom.

Szóval Szívem, ez most Rólad szól. Te hívtál mindannyiunkat Szívemnek, mindig ez cseng a fülemben, ha Rád gondolok. Valahogy az utolsó években ez vált az egyik szavajárásoddá. Abból volt neked sok, mert szeretted viccesen csűrni-csavarni ezt a nyelvet. Aztán meg jókat kacagtál a bajszod alatt. Hálistennek ez a másik dolog, ami rögtön eszembe jut rólad. Hogy kacagsz, vagy huncutul vigyorogsz. Emlékszem, hogy mennyire aggódtál, hogy úgy fogunk rád emlékezni, betegen, csont és bőrre fogyva, eltorzult arccal. De látod, hiába láttalak úgy nap mint nap, heteken, hónapokon át, arra alig emlékszem. A mosolyodra annál inkább. 

És még rengeteg mindenre. Ahogy mindig elmutogattad, hogy milyen kicsi voltam, mikor a kórházban a kezedbe nyomtak a hatalmas pólyában. Hogy a munkahelyről hazaérve mindig volt időd játszani velünk egyet, főleg, ha legózásról volt szó. Hogy minden bizonnyal nem találtad elég szórakoztatónak a Grimm meséket századszorra, ezért amit lehetett, átköltöttél. Így veszett el Kancsó és Puliszka az erdőben (bár ebbe asszem Pumukli is besegített...), és így ment Piroska az üvegvisszaváltóba a kosarával. Anyu meg két édesdeden alvó kislány helyett három hangosan kacagó gyereket talált lámpaoltáskor a szobában. Emlékszem, hogy imádtál vezetni, legyen szó a Csóka-trabiról, vagy a későbbi menőbb autókról, például a kis Renault 5-ös, amivel ketten nekivágtunk a Budapest-Linz távnak, de 100 km/h-nál többet nem bírt az autópályán, mert akkor már ringott, mint egy csónak. És még ráadásul jól be is néztük az elkerülőt Bécsnél. (Én szóltam kérlek, ugyehogy, mint zseniális térképfelelős és mitfahrer, hogy na itt kellett VOLNA jobbra tartani, de akkor már mindegy volt. Sebaj, előtte úgysem voltam még Bécsben.)

Emlékszem, hogy utáltad, ha bevittük a vacsorát a tévé elé és nem evett együtt a család. Ha arra gondolok, hogy később is hányszor találtalak egyedül vacsorázva az étkezőben, így utólag beleszakad a szívem. (Kivéve azt az egy alkalmat, mikor a macska is ott feküdt az asztal végében... Mikor számon kértem, hogy mégis mit keres az étkezőasztalon, gyorsan megfenyegetted, hogy húzzon onnét, de mivel füle botját sem mozdította, elintézted egy vállrándítással és kapott egy újabb kocka szalonnát. Szép nevelési módszer, mondhatom!) Sajnos ez a korszak, amiben mindig magányosnak látlak, egybeesett a "lázadó" kamaszkorommal, úgyhogy túlságosan el voltam foglalva magammal, és mérges voltam mindenre és mindenkire, beleértve téged is. Egyszer még rád is csaptam az ajtót, hogy ne csodálkozz, ha 18 éves koromban elköltözök otthonról, csak mert nem engedtél el valahova. Végül aztán kibírtam 21 éves koromig. És még utána is mentem haza párszor sírva, és te mindig megértő és optimista voltál. Ezt abból a két-három szóból szűrtem le, amit ilyenkor a lelki zűrjeimre pazaroltunk. Mert sosem kellett igazán beszélnem róluk, szavak nélkül is értetted és elfogadtad a helyzetet. És sosem kellett kételkednem abban, hogy mellettem állsz-e. Ezt legjobban az illusztrálja, mikor panaszkodtam az aktuális anyós-após-jelöltre, és feltettem a nagy kérdést, hogy ti miért nem érzitek szükségét, hogy lépten-nyomon beleszóljatok az életembe? A válaszod az volt, óriási vigyorral kísérve, hogy "Édes lányom, hát merek én olyat? Hát nem úgy neveltelek!"      

Szóval, Szívem, ezek maradnak meg belőled itt velünk, és még millió sok ilyen. Majd bosszankodok is egy csomót, hogy mi minden fontosat hagytam ki. (Ja, igen, IMÁDTAM, hogy alapvető kamasz létszükségletnek tartottad, hogy mindig megvedd nekem a Bravo magazint és a Popcorn-t, és segítettél poszterekkel kitapétázni a szobánkat! Így utólag a Milli Vanillit kihagyhattuk volna, de mindegy. Úgyis elnyomta őket is a Blájenedemsz.) És tudom, hogy rettenetesen szentimentális, és talán túlmagyarázott, de az utolsó néhány hét együtt töltött órái után nekem mégis egyértelmű, hogy nincs abban semmi véletlen, hogy pontosan egy évvel azután, hogy utoljára nézhettem a szemedbe, először pillanthattam meg a kislányom tekintetét. Mert erről szólt minden egymás kezét szorongató perc, hogy a család számít igazán és az, hogy szeressük egymást, figyeljünk egymásra. És te pontosan tudtad, hogy már mi is nagyon-nagyon szeretnénk egy kis család lenni a nagy családon belül. Hiába nem lehetsz most itt velünk, én tudom, hogy nekünk, és leginkább a legkisebb unokádnak van a legtutibb őrangyala. De még gőzöm sincsen, hogy hogyan fogom neki elmagyarázni, hogy mit veszít a hiányoddal. Inkább majd valahogy megpróbáljuk pótolni a pótolhatatlant azzal, hogy nagyon-nagyon szeretjük (hiszen hát, el sem hiszed, de olyan kicsi volt, mikor először a kezünkbe nyomták...) és annyit ökörködünk vele családilag, amennyit csak bírunk, hogy minél többet kacagjon. 

Van itt ez a dal, amiről mindig eszembe jutsz, és még sosem tudtam könnyek nélkül végighallgatni. (Még élőben sem. Vagyis leginkább élőben nem.) Robbie a lányának írta, és azt hiszem nagyon szépen belefogalmazta, hogy milyen is lányos apának és apás lánynak lenni. Most pedig, Szívem, go gentle, menj, szelíden, megyek én is, mert itt telik tovább az idő, és születnek újabb pici lányok és születnek újabb csodás apukák, és ettől marad édes az élet. Boldog apák napját, drága!