Van élet

Nem vagyok se gasztroblogger, se hobbi-szakács, és még csak a közösségi oldalakat sem szoktam elárasztani az általam elkészített és/vagy elfogyasztott fogások fotóival. De azért ma, amikor végre normális hőmérsékletű időjárás keretében sikerült egy jót sétálni a közeli piacon a gyerkőccel  (aki végre-valahára imádja a kenguruban közlekedést), majd utána hazaérve összedobtam az alább illusztrált pofon egyszerű, de szerintem mégis remekművet, akkor úgy éreztem, a világ mégsem csapta rám az ajtót és van élet kisgyerekes anyukák számára is. Ez itt kérem krumplifőzelék zsenge cukkinivel, friss petrezselyemmel és curry-vel. Spontán kombináció. Az egyik legimpozánsabb tulajdonsága, hogy kb. 200 forintba kerülhetett, és sokkal finomabb lett, mint bármi, amit hatszor ennyiért kiszállítanak nekem, vagy beszerezhető a közeli kifőzdékben. A másik csodás tulajdonsága, hogy nagyon gyorsan elkészült, és a gyerkőc végigaludta édesen, míg én alkottam. Csak a második kanálnál ébredt fel, de mentségére legyen mondva, hogy utána nagyon rendesen elnézelődött itt mellettem, míg én befejeztem az ebédelést. 

Persze nem először fordult elő, hogy sikerült gyerek mellett főzni, vagy bevásárolni. Főztem én már be idén 20 üveg eperdzsemet is. De valahogy ez a mai egy lelkileg frissítő élmény volt. Amúgy is egyre jobb buli ez a babázás, az ilyesmi meg hab a tortán. 

Piacra és postára amúgy gyerekkel érdemes járni: ő gyűjti a bókokat, én meg hamarabb kerülök sorra és minden kofától a legszebb árut kapom. De ezt azt hiszem más anyukák is megerősítették már előttem. Mindenesetre nagyon ajánlom mindenkinek a piacozást és a nyári friss zöldség-gyümölcs kínálatban való tobzódást. (Betoltam még ma vagy negyed kiló áfonyát is. Nyamm.) 

Go gentle...

Tudom, hogy ez az örömködés időszaka kell legyen, de már nagyon rég tudtam, hogy egyszer megírom ezt a posztot. Keserédes lesz és könnyezős.

Sok minden történt az elmúlt években, amik arra késztettek, hogy hanyagoljam ezt a blogot. Leginkább az, hogy mindig úgy éreztem, ez egy amolyan mindent vagy semmit műfaj. Legalábbis én így kezeltem sokáig. Nem nagyon szelektáltam, hogy valami ciki-e rám nézve, ha kicsit is érdekesnek vagy szórakoztatónak találtam, akkor megírtam. És a környezetemnek is meg kellett szoknia, hogy bizony fő- és mellékszereplők egy blogban, ha akarják, ha nem. Aztán egyszer csak már nem akartam, hogy a "világ" mindent tudjon rólam, rólunk. Ahogy úgy éreztem, hogy sínen van az életem, és nem egy börleszk, amin egyszerűbb jót nevetni, és hagyni másokat is nevetni rajta, onnantól már nem akartam megírni mindent. Ráadásul az élet olyan ám, hogy hiába kerül sínre, nincs ám happily ever after, hanem olyan rázós szakaszok vannak még a síneken is, hogy csak na. És az már nem az a kategória, hogy egy cuki kiscsaj csetlik-botlik a nagyvilágban, hanem sokszor valódi dráma. Drámát pedig még nem írtam soha, de úgy döntöttem, hogy az már olyan fokú őszinteséget kíván, amit akkor képtelen voltam felvállalni. Úgy gondoltam, hogy talán egyszer leszek olyan bátor, hogy utólag elmesélem, ha úgy érzem, eljött az ideje. Azt hiszem ez egy ilyen alkalom.

Szóval Szívem, ez most Rólad szól. Te hívtál mindannyiunkat Szívemnek, mindig ez cseng a fülemben, ha Rád gondolok. Valahogy az utolsó években ez vált az egyik szavajárásoddá. Abból volt neked sok, mert szeretted viccesen csűrni-csavarni ezt a nyelvet. Aztán meg jókat kacagtál a bajszod alatt. Hálistennek ez a másik dolog, ami rögtön eszembe jut rólad. Hogy kacagsz, vagy huncutul vigyorogsz. Emlékszem, hogy mennyire aggódtál, hogy úgy fogunk rád emlékezni, betegen, csont és bőrre fogyva, eltorzult arccal. De látod, hiába láttalak úgy nap mint nap, heteken, hónapokon át, arra alig emlékszem. A mosolyodra annál inkább. 

És még rengeteg mindenre. Ahogy mindig elmutogattad, hogy milyen kicsi voltam, mikor a kórházban a kezedbe nyomtak a hatalmas pólyában. Hogy a munkahelyről hazaérve mindig volt időd játszani velünk egyet, főleg, ha legózásról volt szó. Hogy minden bizonnyal nem találtad elég szórakoztatónak a Grimm meséket századszorra, ezért amit lehetett, átköltöttél. Így veszett el Kancsó és Puliszka az erdőben (bár ebbe asszem Pumukli is besegített...), és így ment Piroska az üvegvisszaváltóba a kosarával. Anyu meg két édesdeden alvó kislány helyett három hangosan kacagó gyereket talált lámpaoltáskor a szobában. Emlékszem, hogy imádtál vezetni, legyen szó a Csóka-trabiról, vagy a későbbi menőbb autókról, például a kis Renault 5-ös, amivel ketten nekivágtunk a Budapest-Linz távnak, de 100 km/h-nál többet nem bírt az autópályán, mert akkor már ringott, mint egy csónak. És még ráadásul jól be is néztük az elkerülőt Bécsnél. (Én szóltam kérlek, ugyehogy, mint zseniális térképfelelős és mitfahrer, hogy na itt kellett VOLNA jobbra tartani, de akkor már mindegy volt. Sebaj, előtte úgysem voltam még Bécsben.)

Emlékszem, hogy utáltad, ha bevittük a vacsorát a tévé elé és nem evett együtt a család. Ha arra gondolok, hogy később is hányszor találtalak egyedül vacsorázva az étkezőben, így utólag beleszakad a szívem. (Kivéve azt az egy alkalmat, mikor a macska is ott feküdt az asztal végében... Mikor számon kértem, hogy mégis mit keres az étkezőasztalon, gyorsan megfenyegetted, hogy húzzon onnét, de mivel füle botját sem mozdította, elintézted egy vállrándítással és kapott egy újabb kocka szalonnát. Szép nevelési módszer, mondhatom!) Sajnos ez a korszak, amiben mindig magányosnak látlak, egybeesett a "lázadó" kamaszkorommal, úgyhogy túlságosan el voltam foglalva magammal, és mérges voltam mindenre és mindenkire, beleértve téged is. Egyszer még rád is csaptam az ajtót, hogy ne csodálkozz, ha 18 éves koromban elköltözök otthonról, csak mert nem engedtél el valahova. Végül aztán kibírtam 21 éves koromig. És még utána is mentem haza párszor sírva, és te mindig megértő és optimista voltál. Ezt abból a két-három szóból szűrtem le, amit ilyenkor a lelki zűrjeimre pazaroltunk. Mert sosem kellett igazán beszélnem róluk, szavak nélkül is értetted és elfogadtad a helyzetet. És sosem kellett kételkednem abban, hogy mellettem állsz-e. Ezt legjobban az illusztrálja, mikor panaszkodtam az aktuális anyós-após-jelöltre, és feltettem a nagy kérdést, hogy ti miért nem érzitek szükségét, hogy lépten-nyomon beleszóljatok az életembe? A válaszod az volt, óriási vigyorral kísérve, hogy "Édes lányom, hát merek én olyat? Hát nem úgy neveltelek!"      

Szóval, Szívem, ezek maradnak meg belőled itt velünk, és még millió sok ilyen. Majd bosszankodok is egy csomót, hogy mi minden fontosat hagytam ki. (Ja, igen, IMÁDTAM, hogy alapvető kamasz létszükségletnek tartottad, hogy mindig megvedd nekem a Bravo magazint és a Popcorn-t, és segítettél poszterekkel kitapétázni a szobánkat! Így utólag a Milli Vanillit kihagyhattuk volna, de mindegy. Úgyis elnyomta őket is a Blájenedemsz.) És tudom, hogy rettenetesen szentimentális, és talán túlmagyarázott, de az utolsó néhány hét együtt töltött órái után nekem mégis egyértelmű, hogy nincs abban semmi véletlen, hogy pontosan egy évvel azután, hogy utoljára nézhettem a szemedbe, először pillanthattam meg a kislányom tekintetét. Mert erről szólt minden egymás kezét szorongató perc, hogy a család számít igazán és az, hogy szeressük egymást, figyeljünk egymásra. És te pontosan tudtad, hogy már mi is nagyon-nagyon szeretnénk egy kis család lenni a nagy családon belül. Hiába nem lehetsz most itt velünk, én tudom, hogy nekünk, és leginkább a legkisebb unokádnak van a legtutibb őrangyala. De még gőzöm sincsen, hogy hogyan fogom neki elmagyarázni, hogy mit veszít a hiányoddal. Inkább majd valahogy megpróbáljuk pótolni a pótolhatatlant azzal, hogy nagyon-nagyon szeretjük (hiszen hát, el sem hiszed, de olyan kicsi volt, mikor először a kezünkbe nyomták...) és annyit ökörködünk vele családilag, amennyit csak bírunk, hogy minél többet kacagjon. 

Van itt ez a dal, amiről mindig eszembe jutsz, és még sosem tudtam könnyek nélkül végighallgatni. (Még élőben sem. Vagyis leginkább élőben nem.) Robbie a lányának írta, és azt hiszem nagyon szépen belefogalmazta, hogy milyen is lányos apának és apás lánynak lenni. Most pedig, Szívem, go gentle, menj, szelíden, megyek én is, mert itt telik tovább az idő, és születnek újabb pici lányok és születnek újabb csodás apukák, és ettől marad édes az élet. Boldog apák napját, drága! 

Rövid tanulmány egy csecsemő zenei ízlésvilágáról

Minthogy időközben lett egy gyermekünk (nekem és a Reklámszakemberek Gyöngyének, természetesen - gondolom ez evidens a kimaradt pár évnyi információ nélkül is, hehe), most saját magam tanulmányozhatom egy gyermek zenei ízlésének alakulását. 

Állítólag már magzati korban is válogatósak, egyes anyukák tudni vélik, hogy a babájuk mit szeret hallgatni, meg mit nem. Anyám például tudni vélte, hogy kifejezetten élvezem a kiszámítható klasszikus zenét (szóval mondjuk Mozart és nem Bartók). Én semmit nem sejtettem a terhesség alatt, csak azt, hogy túl hangos helyre nem szeret járni, ezért a Szigeten a Nagyszínpaddal szemben lévő vendéglátóegység pultja és oszlopai mögött próbáltam bujkálni Calvin Harris elől, Supernemet a Barba Negra galériájának legtávolabbi pontjáról hallgattam és némi lelkiismeret furdalással vettem részt pár próbán, ahol 10 négyzetméteren voltam összezárva egy elektropop-funk zenekar másik 8 tagjával. Oké, egyszer játszottam neki egy ír O'Carolan jig-et, a Fanny Power-t, ami tényleg úgy tűnt, hogy tetszik neki, de hát ez végül is érthető. 

Az apja sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a korai zenei nevelésébe, úgyhogy kapott mindent vegyesen, a Kispál életműtől Hardwellig. Én inkább énekelgetni próbáltam neki, főleg altatódalokat esténként, hogy majd idekint is megismerje őket, és tudja, hogy ilyeneket hall, akkor aludni kell. Sajnos ezen ének-hipnózis kísérleteim közepette utolért bennünket a Nagy Őszi Köhögős Járvány, ami 10 nap intenzív és 10 nap mérsékeltebb köhögéssel, valamint teljes hang-bekrepálással járt, mely utóbbi tünet gyakorlatilag a maradék négy hónapra fent is maradt. Énekelni csak úgy tudtam, mint egy repedtfazék. Aztán szülés után ez szerencsére helyre állt, gondolom ebben sokat segített, hogy a tüdőm és a gyomrom visszakerültek eredeti helyükre. 

Úgyhogy minden nap énekelhetek, szépen gyűlik a szórakoztató- és az altató-repertoár. Nemzetközi kiképzés folyik, a gyermek vegyesen kapja a magyar, német, angol és extrém esetben gael nyelvű dalokat. Többnyire gyerekdalok, ami éppen eszembe jut Halász Judittól, vagy a 8 évesen elkezdett idegennyelv tanulás emlékfoszlányai, de hálásan hallgatja a régi Gallowglass énekesnői pályafutásomból elcsent Only When I Sleep-et a The Corrs-tól, vagy bárgyúbb pillanatomban a Secret Agent című Malacka örökzöldet is. Az abszolút kedvenc a Wheels On The Bus angol gyerekdal, amit egy zsé kategóriás Hallmark filmből loptam, amiben a bébi mindig beájult, ha ezt meghallotta. Muszáj voltam kipróbálni, mert nem akartam elhinni, hogy ennek lehet valóságalapja. Hát ha mindig nem is, de mivel baromi monoton dal, ezért kellő fáradtság esetén szupergyors eredményhez vezethet valóban. Próbálom azért mással is helyettesíteni, mint pl. A part alatt, vagy London Bridge Is Falling Down, mert félek, hogy idővel kiütéseket kapnék egy szegény ártatlan 7-es busz látványától is.       

Hogy ne csak az én hangom szóljon idehaza, azért zenét is hallgatunk, mert a táncikálós ringatás is hatékony tud ám lenni. Ma pont Coldplay nap volt, de már bevetettem sok egyéb mellett a Csinibaba soundtrack-et, és előkerült már amerikai folk-jazz is, Béla Flack képében. Az meglepő módon kifejezetten lekötötte. Tuti recept itt is akad, egy-két pörgősebb Robbie Williams némi nyugisabb George Ezra levezetéssel szintén be szokott válni alvásfronton. Stílusosan az általam leggyakrabban hallott szám manapság a Let Me Entertain You, a kisasszony leginkább erre szereti a fenekét riszáltatni általam. Van humora a gyereknek.  

Zenés poszt a zenétlenségről

Hmm. Hát helló.

Ne várja senki, hogy az utóbbi évekről olyan részletes, napi szintű beszámolót kap, mint amire korábban hajlamos voltam. A húszas éveim hálistennek véget értek, szívesen elrejteném őket néha, de vagy az egész blog megy, vagy egyesével kell nyolcszáz-akárhány bejegyzésről eldönteni, hogy vállalható-e, úgyhogy maradtam a genyó megoldásnál: minden itt marad, csak böngészni nehezebb. Bocs drágáim, de a jelen mindig sokkal izgalmasabb, ugyehogy?

Mivel ez egy cuki amatőr zenészlányka blogja eredetileg, így hát special come-back témánk egyelőre a zene lesz. Konkrétan azt terveztem boncolgatni, hogy hová is tűnt a zene az életemből. Egészen biztosan átmeneti félreértésről van csak szó köztünk, mely idővel majd tisztázódik és helyre áll az egyensúly. Mert két dolog tartós hiánya szokott komoly gondokat okozni nálam, hol lelki, hol fizikai síkon, ezek pedig a zene és a mozgás. Korábban többnyire az egyik ment a másik kárára, most azonban nem foghatom rá egyikre sem, hogy ő a ludas. Van sok más lúd helyettük, azok is elég izgalmasak, úgyhogy nem is panasznak szánom én ezt, csak érdekességnek. 

Az utolsó posztok sugallata szerint ott tartunk, hogy 

1. Létezik a Csibor.

2. Aktív tag vagyok a Malacka és a Tahóban.

3. A Sunny Side Up, vagyis SuSU szokott koncertezni.

4. Annyira menő dolgokat csinálok, hogy pl. játszom az MR2 Akusztikban a We Are Rockstars-szal.

Azt hiszem ezek a leginkább kiemelendő dolgok, és akkor most lebuktatnám a kiábrándító valóságot: ezek mind múlt időben igazak.

1. A Csibor feloszlott, nagyjából pont egy éve. Épphogy befejeztük szerintünk legjobb albumunkat, az Égenföldönt, meghívást kaptunk az A38-ra egy tévéfelvétellel-interjúval egybekötött koncertre, amit már búcsúkoncertként hirdettünk és az interjúban elmeséltük, hogy miért is oszlunk fel. Azt hiszem ez volt minden idők leglehangolóbb "Koncertek az A38-ról" interjúja. A koncertfelvételt kb. fél évvel később adta le az M2, 23.45-ös kezdéssel. Azóta sem láttam, bár terveztük, hogy megnézzük közösen a srácokkal, de végül asszem még a DVD sem jutott el hozzám. Igazából nagyon jól sikerült koncert volt, én mégis egy dolog miatt bosszankodtam végig, hogy mi a francért kellett pont előtte húrt cserélnem. Kétszer döntött úgy koncert közben a D-húrom kulcsa, hogy ő most belelazul a hangulatba, asszem ebből egyszer szóló-rögtönzés lett a vége. Mire megnyugodtam volna, hogy stabilan rögzítettem végre a helyes hangmagasságot, Dávid épp arrafelé táncikált és kedvesen lefejelte a csigát, és kezdhettem elölről mindent harmadszorra is. Pedig arra kéne emlékeznem, hogy milyen cukik voltunk Marcsival a pár nappal előtte beszerzett egyforma pöttyös ruhánkban és hogy frissen fodrászolva és profi sminkkel ellátva állhattam színpadra, ami ritka élmény, hacsak nem vagy Madonna. 

Nos, azt hiszem, hogy most már be kell látnom, hogy jobban megviselt ez a zenekar-feloszlósdi, mint amennyit bárkinek is bevallottam volna eddig. Valószínűleg ez volt a fő oka, hogy nem volt kedvem hónapokig zenekarozni. Pici vigasz, hogy sokan emlékeznek ránk, sokan reklamálnak azóta is, és bekerülhettünk ebbe a nosztalgikus cikkbe is: 10 szuper zenekar, ami már feloszlott. Wow.

2. A Malacka köszöni jól van. Én döntöttem úgy korábban, míg az Égenföldön album dalain dolgoztunk, hogy az az első, és épp nem fér bele más. Akkor még úgy gondoltam, hogy a Csibor azzal az albummal elért egy szintet, amivel robbanhat. Végül is így is lett. 

A döntésem úgy bő másfél éve született, és Borovitz Tomi azóta ezerszer biztosított róla, hogy bármikor, de tényleg, foghatom magam és beállíthatok egy szimpatikus időpontban lévő próbára/koncertre. Valahogy sose jött ez össze, úgyhogy azóta inkább vacsoracsatákon barátkozunk, hol nálunk, hol náluk. Ezeket is épp elég nehéz összehozni, de mindig jó dolgok sülnek ki belőle. Szó szerint. 

3. A Sunny az főleg az én saram. Gyakorlatilag akkor játszunk (évente kb. kétszer), ha a nagybratyóm épp szervez valami kelta fesztivált a saját zenekarának, és eszébe jutunk mi is. Lenne még abban a formációban bőven potenciál, mert Geregő elég kifogyhatatlan tárháza a zenék csűrés-csavarásának. Csak hát, szerencséjére, ha épp velem nem popposíthat ír népdalokat, vagy íresíthet popslágereket, akkor ott van neki két másik, sokkal aktívabb zenekara, akik ugyanúgy megkajálják a legelvetemültebb zenei házasításokat is. (Nem olyan régen ellátogattam Just Kiddin koncertre, van olyan számuk, amin már annyit csavartak, hogy nemhogy házasítás, de a legelvadultabb poligámia, amit életemben hallottam. Ámde roppant szórakoztató.) Marcsi hol van, hol nincs, éppen másodszorra küldtük szülési szabadságra, de lassan megint eltelik annyi idő, hogy már lesz esély újra üdvözölnünk magunk között. Noja meg helyette is állja a sarat már évek óta, úgyhogy sosem vagyunk fuvola nélkül. 

4. Egyéb zenekarok kategóriában csupa meghiúsult alkalmi projektet tudnék felsorolni, inkább hagyjuk is. A hosszabb távú felkéréseket rendszerint műfajismereti hiányosságokra hivatkozva utasítottam el. (Ez magyarra fordítva lustaságot jelent, nyilván megtanulható lenne bármilyen stílus, ha kellő figyelmet fordítok rá.) Mindenesetre, csak hogy legyen klip is a végére, itt egy produkció, amiben MAJDNEM szerepel két hegedűs és egy kongás, csak a technikai igényeket végül nem tudták hozzánk igazítani, így a felvételre már csak az alapzenekar maradt. De ettől függetlenül nagyon élveztem a próbákat és igen, az új stílust is. Ladies and Gentlemen: please welcome Revue!

Nos, ennyit a zenéről, most pedig megyek és szülök egy gyereket. Wow.

Durca (meg a Juli)

Mostanra nyilván elhagyott minden olvasóm, úgyhogy nyugodtan visszamerészkedek ide panaszkodni.

Igazából csupa olyan dologról tudnék nyüsszögni, amit pár jól célzott ellenérvvel azonnal meg lehetne cáfolni.

Nagyon unalmas beszélgetést tudok erről folytatni magammal:

Nyűgös Én: - Úgy táncolnék. De nem táncolok. Pedig hiányzik. Nyeee.
Optimista Én:  - Hát gyerünk, nézz körül, csak van valami nyugdíjas táncklub a városban.
Nyűgös Én: - De nyeeee, ez bonyolult, olyan kell, amihez nem kell pár, meg kötetlen, meg nem ciki sok év után odamenni, így hogy már nem vagyok olyan kondiban meg lassabban tanulom biztos a koreográfiát, meg ne harapják már le a fejem, hogy nem járok hetente, meg ééérted. Nyeee.
Optimista Én: - :-/
Nyűgös Én: - Meg nem is varrok. Pedig annyi mindent varrhatnék. Nyűűűű.
Optimista Én: - Hát vegyél elő valamit, van egy rakás anyag, meg egy csomó félkész darab, két évadnyi Burda...
Nyűgös Én: - De nyűűű, mire hazaérek már nem vagyok olyan lelkes, mer' ha előveszem a gépet, éjfélig is eltarthat, mire kész vagyok, meg kupit csinálok, meg amúgy kell takarítani, meg mosni, meg vasalni (tényleg, nem vasalok, nyáááá).
Optimista Én: - o.O
Nyűgös Én: - A legrosszabb, hogy nem is zenélek. Nyúúúúú.
Optimista Én: - Végül is van otthon két hegedű, meg egy gitár, síp, meg dob, meg amit akarsz...
Nyűgös Én: - Jóóó, de érted, az a katarzis, hogy másokkal együtt, és valami nagyon átütőt, hogy röpködjön tőle az ember, meg legyen mindenki profi, de ne vegyék azért vérkomolyan, de persze vegyék komolyan, de azért hideg sör vagy fröccs nélkül nem próba a próba, és érjenek rá, meg ne legyenek hisztik se...
Optimista Én: - Aha. Láttál te már művészembert? Nem akarnál inkább könyvelést tanulni?
Nyűgös Én: - Jaj már, de éééérted, hát se Malac, se Csibor. És nem írok már dalokat sem, mert köszönöm, de teljesen kiegyensúlyozott az érzelmi életem, és nem érzem már a kényszert, hogy világba kiáltsam, amihez amúgy senkinek semmi köze. Az meg kit érdekel, hogy boldog házas ember vagyok, sallala? Hát senkit, a közvetlen környezetemen kívül. Nincs ember, aki ezzel futott be. Nyúúúú.
Optimista Én: - Hülye vagy. Hozz össze egy Susu próbát, attól majd megnyugszol.


Amúgy nyűgösségem komoly katalizátora az alábbi produkció. Gyakorlatilag függővé váltam. Utoljára Jamie Winchestert tudtam hasonlóképpen végtelenítve hallgatni. Ez azért nagy szó, mert ez a név a profin összerakott zenei produkció szinonimája volt számomra nagyon-nagyon sokáig. Itt meg túl sok mindent érzek egyszerre, hogy profizmus felé hajló, de amatőr, hogy nagyon kitalált, dehogy itt-ott pontatlan, hogy nagyon szívből, de bátortalan, hogy eszméletlen bájos, de ugyanakkor bájosan esetlen. Kegyetlennek érzem magam, hogy ilyeneket írok le, mint az előző mondatban, de enyhítő körülménynek szeretném felhozni, hogy mindezek ellenére az a véleményem, hogy ÉS MÉGIS. Van néhány dala ennek a nőszemélynek, ami belemászott a fejembe és az istennek nem akar békét hagyni nekem. Azt hiszem az a titka, hogy nem sztár akar lenni, csak egy őszinte, zenében örömet találó ember. És ebben a körülötte álló zenészek sem akadályozzák meg, egyikük sem gondolja, hogy neki fontosabb mondanivalója van, úgyhogy feljebb tekerné kicsit a hangerőt, ha nem gond. Én pedig, mint hallgatóság, el vagyok olvadva.
Egy ártalmatlan levéllel kezdődött, amit egy ismerős írt, hogy szavazzak a zenekarukra egy tehetségkutatón. Jó fej vagyok, úgyhogy szavaztam, de gondoltam belehallgatok a többi produkcióba is. És bamm, leragadtam az egyik ellenfélnél. Aztán még azon a héten elmentem meghallgatni őket élőben. Elrángattam magammal még egy pár szakértő fület, akivel aztán veséztük őket bőszen, de hiába billeg a mérleg, a végeredmény nálam végül mindig pozitív. Szóval elmentem újra, ezúttal egyedül. Mint akit elvarázsoltak és Óz szólítja, hogy csak mindig a sárga úton. Persze esz is a sárgán kikövezett irigység néha, mert nem én vagyok a Szatmári Juli, de még csak a hegedűs barátnője sem. Ugyanakkor mennyire nagyszerű, hogy ha már én nem vagyok egyikük sem, ők legalább vannak. Már annyira leszoktam a rajongásról, amit évekig tudtam túlzásba vinni, ilyen-olyan természetű célpontok iránt, hogy most kicsit meg is vagyok illetődve.
Nyilván a vonzás törvénye ezerrel működik, mert múlt héten "tökvéletlen" ők voltak az Akusztikban. Néha a frász jön rám, hogy ha valamire felfigyelek, az hirtelen mindenhol felbukkan, de nyilván ez idióta egocentrikus para csak, ezer dologra nem figyelek oda, attól még mennek a maguk útján. Szóval miért ne lennének pont ők az Akusztikban, most nyertek meg egy tehetségkutatót, nem sokkal korábban meg egy másikat. Azóta ezt hallgatom, majdnem non-stop és semmi nem jut eszembe az előbb felsorolt kritikák közül, csak az, hogy ótejóég, mennyire jó ez.

(Nyűgös Én: - Ja, és blogot sem írok már sosem. Nyínyenyűnyó. Pedig esküszöm rossz hatással van ez rám, mert azóta azon kapom magam, hogy sekélyesebben kommunikálok élőszóban is. Nyányényü.
Optimista Én: - És szerinted most mégis mit csinálsz?
Nyűgös Én: - Jahogy. Hát, izé.)

Celeb réjsön

Arra gondoltam, hogy egyszer el kéne menni már a mekkaféba úgy, hogy kérnék MINDEN sütiből egyet-egyet és akkor végre megkóstolnám az összeset és nem ugyanazt a csokis kekszet enném mindig. Kéne már adni a többinek is esélyt. Valaki esetleg csatlakozna?

(Nahát, nem gondoltam, hogy ekkora sikert arat, hogy írok ide valamit, de odakint már egy rakás petárdát kilőttek örömükben valakik.)

Prima di Primavera

Vághattam volna valami fapofát, mikor rám mosolygott. Elfordíthattam volna a fejem. De még sütött a lemenő nap, majdnem tíz fok volt és még az az üresen tátongó saroktelek is olyan üdének tűnt a Munkácsy utcában. 

- Széééép! - mondta mosolyogva. 

Tényleg szép - gondoltam körülnézve a hatker talán leglényegtelenebb utcasarkán. Most valahogy eszembe sem jutott, hogy bármelyik másik utcaszakasz izgalmasabb lehet a környéken. Éppen az volt a legboldogabb hely a világon, ahol lépdeltem. 

- You live here? - kérdezte angolul, mikor már majdnem elhaladtam mellette. Megtehettem volna, hogy meg sem fordulok. De ez nem az a nap volt. Miért is ne segítenék egy szemmel láthatólag bohém, jókedvű külföldinek? Biztosan keres valamit a környéken. 

- Just beyond the corner - Átmenetileg ugyan, apukám, de ezt neked nem kell tudnod. 

- Buongiorno! - Hű, nagyon internesönel lett ez a beszélgetés. - Én is lakom itt. Vagyok festőművész! Itáliából! Itt van műterem közel! - adta át a névjegykártyáját. Tényleg közel, szomszéd lépcsőház. Festőművész, énekes, zenetanár, sport. Érdekes kombináció. 

- Itt jövök és látom szééép! Nagyon szép! Sei bella!

A mindenit. Ennek nem is az utca tetszik. Kettyós olasz művész. Mióta lakhat itt?

- Érdekli műterem? Megmutatom most? 

Ööö, hát persze. 

- Nem-nem - mosolyogtam - most sok a dolgom. 

- Ááá, igen, siet, siet. Viszlát! De majd hív, ott van telefonszám felírva! Ciao!

- Igen-igen, nanáhogy, ciao!

Moroghattam volna, hogy micsoda őrültekkel van tele a világ. Vagy bosszankodhattam volna, hogy miért pont engem szúrt ki, miért nem lehetek elszigetelt, láthatatlan, magányos sétáló.

Ehelyett kacagtam. Hangosan, szívből, mint egy kettyós művész. Ott a hatker szélén, a kopár utcasarkon. Ahol egy percre már majdnem kitavaszodott.