Farewell to Irish Coffee

Vasárnap este volt a The Irish Coffee szépmúltú rokonlélek zenekar utolsó koncertje. Legalábbis nagyon úgy reklámozták, hogy az utolsó. Előrebocsátom, hogy bár abban a műfajban nyomulnak, amiben én is, majdnem pontosan ugyanannyi ideje, ÉS még közös koncertünk is volt, mégsem ismerem kellő mélységben a munkásságukat. Ez így utólag fájó felismerés, de már találtam magamnak mentséget saját megnyugtatásomra. Az együttest Göttinger Pali és Hodász Andris alapították még gimis korukban, kilenc évvel ezelőtt. Egészen prózai oknak azt jelölték meg, hogy ott volt ez a szép szőke Náray-Szabó Ági, és egyszerűen sűrgősen kellett találni egy olyan műfajt, amiben fuvola is van... :)
A koncert egyszerűen CSODÁS volt. Nehezen találnék rá szavakat. Már a helyszín önmagában telitalálat (Törökfürdő, egy természetvédelmi terület a főváros szívében, a Halastó kórus nyári programsorozatának keretében). Voltunk vagy kétszázötvenen összezsúfolódva, régi iskolatársak, tanárok, szülők, rokonok, zenésztársak, rajongók. A második szám környékén nyilalt belém először, hogy annyira megható az egész, hogy lehet, hogy sírni fogok, de a végső pillanatokban mindig történt valami mókás, ami könnyek helyett kacagásba röptetett.
Göttinger Pali énektudománya egyszerre öleli fel a retorika és a kabaré világát. Hihetetlenül szórakoztató, és szerintem ezzel ő maga is tisztában van, ezért mindig rak rá még egy lapáttal. Úgy hírlik hamarosan az első komolyabb ír punk zenekar élére áll, követve a The Pouges és a Flogging Molly nyomdokait. Az ötletet csak üdvözölni tudom.
Náray-Szabó Ágival közös ír síp játékuk tökéletes összhang, néhol ki-ki a sajátos díszítéseit csempészi bele. Ági fuvolajátéka vizuálisan is élmény, csengő szoprán énekhangja pedig tökéletes az ír balladák világához: bármely kelta meséből előlépett tündér megirigyelné.

Ritka az olyan zenekar, ahol minden tag megállja a helyét vokál szinten, márpedig itt öt olyan emberrel állunk szemben, akik nemhogy csodás vokálszólamokat tudnak megszólaltatni, de a hangjuknak egyenként is karaktere van.
Mészáros Gergő már a JustKiddin zenekar tagjaként is régen belopta magát a szívünkbe, mind gitár-, mind énekprodukciójával. Mészáros Tamás fergeteges ritmusszekció, sajnos egyedi hangját nem hallatja elégszer. Hodász Andris hegedűs-derbukás-románcénekes érdemeit már nem is merem méltatni, ennyi jó után már csak hab lehet a tortán... (Róla már csak annyit is elég elárulni, hogy nagyobbik unokahugom osztályfőnököke volt egy ideig. Azóta is emlegetik.)
A koncert mottója így hangzott: "I fear we shall be spoiled if that we longer stay"
A csúcson kell abbahagyni, értem én. Szívem szakad, de értem. Picit vigasztal, hogy hétfői napon váltottam pár szót Palival, leginkább gratuláció céljából, és megtudtam, hogy a Keret nevű törzshelyükön még terveznek koncertszerű megjelenéseket. Mérhetetlenül jól esik, hogy ehhez már előre is számítanak a közreműködésemre. Megyek is boldogan, mert ez a csapat eszembe jutatta, hogy mit is szeretek annyira az ír zenén.
Nagyon köszi nektek, tényleg csodás élmény volt!
Búcsúként hagy álljon itt ama emlékezetes közös koncert közös motívuma:

(P.S. Marcsi szerint szirupos a koncertbeszámolóm. Igaza van. :) Ezt, a látható dátummal ellentétben ama görbe hétfő éjjel írtam, úgy tűnik a cuvée kioldotta a maradék juharszirupot. Másnap én is meglepődtem saját újdonsült stílusomon, de hozzá kell tennem, még ilyen gyorsan és gördülékenyen nem született blogbejegyzés. Az Irish Coffee meg talán megbocsájt most az egyszer...)

Hat? Hááát...

Hát szóval, izé, az van, hogy ma úgy ébredtem, hogy most már inkább bio gyümölcs- meg paradicsomlére vágyom, meg zöldséglevesre. Kövezzetek meg, de elég volt ennyi. Így viszont nem maradtam ki a családi ebédből teljesen, kipiszkáltam a levesből néhány karika répát, meg picit csipegettem anyám remek almaágyon sült tengeri halacskájából. Inkább csak az alma részéből. Vacsira főztem magamnak póréhagymakrémlevest (próbáltam mérsékelten fűszerezni, de csak arra bírtam magam rávenni, hogy húsleveskocka helyett biozöldség ételízesítőt rakjak bele, meg sok színes borsot...), most pedig megyünk Marcsival ír kávézni. A gyomrom kímélése miatt csak a hallójáratainkat töltjük meg eme remek nedüvel. Ma lesz ugyanis az Irish Coffee állítólagos utolsó koncertje. Azért ebben én még nem lennék olyan biztos... pár év és tuti kezdik ők is a nagy "csakmostazegyszer, csakönöknek összeállunk újra" turnékat.

Öt

Még egy kezemen meg tudom számolni, hány napja nem ettem. Jöhetne már legalább az a lelki béke. Vagy egy mogyorókrémes fánk. Ha holnap reggel nem ébredek a hetedik menyországban, tökéletesen kiegyensúlyozva, akkor vége a murinak, jön a zöldségleves és hétfőn benyomok két nagy bögre forrócsokit. Az tuti helyrebillent.

És lőn reggel és este a negyedik nap...

Azt ígérték nekem, hogy a negyedik nap már hű de nagyon jó lesz, mert addigra elmúlik a szédülés meg az egyéb fura tünetek. El is múlt. Így viszont nincs ami lekösse a figyelmemet, ezért minden gondolatom akörül foroghat szabadon, hogy mi minden van a világban amiből nem ettem még eleget. A lista eléggé felduzzadt az utóbbi két napban.

• Marcsit nem kellett sokáig győzködnöm, hogy társuljon a csirkesaláta-pusztításhoz;
  
• szerintem a spagetti-projektet sem veszélyezteti semmi, az áldozatokat ismerve;
  
• a kókuszos túrórudihoz meg juszt sem kellenek tettestársak;
  
• itthon ígértek nekem nagyadag padlizsánkrémet pirítóssal;
• a KFC útba esik bármikor, ha nagyobb mennyiségű csípős csirkemellcsíkot szeretnék vásárolni;
  
• lassan neki kell állnom megfűzni Pétert egy kis törökkajás csemegézésre;
  
• EGÉSZ adag zöldbabfőzeléket szeretnék kérni a bundáskenyerem mellé;
  
• nem menekülhet a lasagna a Pizza Hutban;
  
• a mozarellás bagel a Coffeeshopban;
  
• a nutellás-banános palacsinták Nagyinál;
• Bonyai Sanyi tárkonyos jércelevese;
  
• a Plus áruház összes mélyhűtött fűszeres burgonyája és tzaziki szósza;
• remélem anyám és nagyanyám is meghívnak ebédre hamarosan;
• ha mindez megvolt, főzök magamnak ipari mennyiségben curry-s csirkét barna rizzsel.

A legmeglepőbb, hogy a munkatársak sajnálata átalakult kíváncsisággá (naponta ellenőrzik, hogy mutatunk-e még életjeleket). BótosEszter barátném - az egyik legnagyobb ínyenc, akit ismerek- úgy döntött, hogy szeptember elseje tökéletes időpont nekifutni az új életnek, és ma elment beszerezni egy adag szirupot. (Gondolom azt még azért megvárja, hogy hétfőn bemegyünk-e tényleg dolgozni.) Egy másik kollegám egy extra bigmek menüt ígért nekem túlélés esetén, ezt galádul becseréltem karamellás fagylaltra.
Nem éhes vagyok, félre ne értsetek. Egyszerűen az ízek hiányoznak, meg az az élmény, ahogy szétomlik a számban egy pont jól átsütött fűszeres csirkefalat, vagy elolvad a csokoládé... Mostantól minden falat kaját háromszorosan meg fogok becsülni, tutira. Csak ezt a hátralevő három napot bírjam még ki valahogy...

Végrevégrevégre!!!!!!!!!

Életemben nem voltam még ilyen türelmes és visszafogott, de most végre megtörhetem a hallgatást, mert hivatalosan is megjelent az Aiming For Sunday első videoklipje, a Hide Away című számukhoz, amihez legnagyobb boldogságomra van némi közöm - onnantól kezdve, hogy azonnal beleszerettem, mikor még tavaly októberben Peti elpötyögte nekem zongorán egy szekszárdi közös haknizás két koncertje közötti szünetben és megemlítette, hogy jó lenne bele hegedű szerinte. Később jött a vonósnégyes ötlete, amihez összetoboroztuk a többi csajszit, majd néhány próba és irány az egész napos stúdiófelvétel. A klipforgatás is külön kaland volt (képzeljétek el, hogy én a grafomán, erről semmit, de semmit nem prüntyöghettem...). A forgatási helyszín lehet, hogy ismerős lesz néhány embernek, khm, izé, egyszer én is foglalkozhatok kicsit mással a munkahelyemen...
Lesz hivatalos bemutató is, szeptember 20-án este a Repeta Sarokban, lehet jönni örömködni velünk! És most, lássatok csodát:

Az élet a legjobb méreg

Nos, ha Lukács Laciéknak igaza van, akkor nem áll túl jól a szénám, mert az életet nem szeretném kitakarítani a szervezetemből. Amúgy még élek, köszönöm. :) Bár már minden barátom őrültnek tart, ezzel a ténnyel meg tudok birkózni, mert ez nincs messze a status quo-tól. Az aggódás jól esik, amúgy meg ilyen hülyén szerettek, valljátok be. ;)
Nagyjából túl is vagyok a nehezén, ami alatt én a tegnapi napot értem, mikor is úgy éreztem, hogy eddig ólmot tároltam valahol, ami mind kioldódott és az ereimben rohangál, arra késztetve, hogy vízszintes helyzetben próbáljam átvészelni a napot. Erre ugye sok esély nem volt este hat előtt. Utána meg másra nem volt sok esély. Ki is hagytunk egy remek zenés estet az Állatkertben. A fülem mondjuk ütősegyüttes nélkül is zúgott, meg elég sokat szédültem, és ami a legdurvább: két nap nem evés után arra ébredtem éjjel, hogy SZOMJAN HALOK. Tom szerint igyak még sokkal többet, mondjuk a két liter juharlé mellett még kettő vizet, és akkor ez elmúlik. Igyekszem betartani, és egyelőre nem adom fel. Éhes már úgysem vagyok, de ettől még a tegnap felsorolt kajákról nem feledkeztem el.

P.S.: Lehet, hogy valami hallucinogén anyag is van a löttyben, tegnap este meggyőződésem volt, hogy állati jó nő vagyok és ennek örömére fülig belezúgtam magamba. Meg kell néznem újra a várható tünetek listáját.

Zöld, zöld, zöld...

Grün, grün, grün sind alle meine Kleider
Grün, grün, grün ist alles was ich hab'
Darum lieb' ich alles was so grün ist
Weil mein Schatz ein Jägermeister ist!

Nemtom kinek volt még része ilyen mókás német oktatásban, mint nekem, de a fenti dalocska az egyik első emlékeim közé tartozik a nagyanyanyelvem elsajátításának immár két évtizedes történetében. A németül nem tudók kedvéért:

Zöld, zöld, zöld az összes ruhám
Zöld, zöld, zöld mindenem amim csak van
Azért szeretek mindent ami zöld
Mert a kedvesem egy vadász

No, ha nem is vadász (bár egy Jägermeister ellen nem tiltkoznék!), hanem inkább zenész, és nem is egy, hanem mindjárt öt, és nem is a kedvesem, hanem a szívemcsücskei, most itt a lehetőség, hogy magamra aggassak minden zöld cuccot, és szeptember 5-én szurkoljak nekik a ZöldPardon tehetségkutatójának döntőjén. Érdemes belesni az oldalukra, több okból is:

1. Vannak fent meghallgatható zenék, méghozzá jók
2. Jonnak szép sárga a nyakkendője
   
3. Van fent egy olyan link, hogy VIDEO, azt érdemes megnézni, márcsak azért is, hátha én is benne vagyok... ;)
4. Lehet rájuk szavazni - igazából nem lehet, hanem kell
   
5. Valaki nagyon vicces lelkesítő zöldségeket írt nekik, nemtom melyik haverjuk volt, biztos nem én (vagy mégis?)
   

Méregzsák

Van nekem ez a drága jó Tom barátom, akivel gyakorlatilag szomszédos homokozóban nőttünk fel, de csak jóval később, a gimiben haverkodtunk össze. Aztán valahogy átélte ez a barátság a viharos egyetemi éveket, még a közös mobiltelefonszámla kifizetésének megpróbáltatásait is (MINDIG a türelmi határidő utolsó napján rohantunk a Petőfi utcai Westelhez...), most meg ott tartunk, hogy lassan négy éve szinte naponta találkozunk és ücsörgünk a szomszédos irodáinkban. Így hát bizalmam iránta végtelen, még akkor is, mikor a legnagyobb hülyeségekre igyekszik rábeszélni. (Lásd pl. a Mpemba paradoxon tesztelése, vagy legutóbbi kamikaze akciónk, mikor Kun futópajtást búcsúztattuk egy tiszteletkörrel a Városligetben - péntek kora délután, tűző nap, 35 fok árnyékban, Sziget harmadik napján, az én amúgy sem lájtos tánctanfolyamom vége valamint csütörtöki hajógyári megpróbáltatásaim után egy nappal... legalább a célszemély boldog volt tőle, és nekünk ennyi már elég...) Most azt találtuk ki (mármint Tom, én meg hagytam magam rábeszélni), hogy méregtelenítő kúrát tartunk. Ezt igazából tavaszra terveztük, de mindig volt valami kifogás, ami miatt elhalasztgattuk. Addig is gyűjtögettük az érveket, hogy mi is szól az önsanyargatás eme kifinomult módszere mellett, úgysmint: húdenagyon egészségesek leszünk, húdejót teszünk a szervezetünkkel... és különben is a főnökünk már túlélte, akkor mi is. A módszer lényege, hogy min. 1 hétig (ill. max 10 napig) csak folyadékot lehet inni, ami egy juharszirup alapú citromos-gyömbéres lötty, néha egyéb gyógyteákkal vegyítve. Legalább az íze jó, kicsit a holland almáskörtés stroop-ra emlékeztet.

A nagyon okos csodásélet honlapon ilyeneket ígérnek nekünk:

• a szervezet megtisztulása a mérgektől - Ezt már érzem: minden méreg kioldódik belőlem. Tegnap pl. extrém nyügös voltam, olyan, amit csak extrém éhesen tudok produkálni.
  
• testsúlycsökkenés (súlyfeleslegtől függően 1-10 kg leadása a 10 napos változatnál) - Hárommal beérném, de lehetőleg csak csípőből. A plusz egy kosárméret igazán maradhatna. Már épp kezdtem megszokni, hogy büszkén domboríthatok...
  
• növekvő életerő és vitalitás - Ez kb. a legijesztőbb része: mi lesz, ha még több életerőm lesz? Eddig is alig bírtam kordában tartani... Élénken él emlékeimben, hogy az amúgy is forgószél természetű főnökünk annyira kivirágzott a tíz nap alatt, hogy négyen alig bírtuk követni a tempóját.
  
• jobb emésztés - Ezt már most érzem. Gyűlik a lista a (t)ennivalókról jövő hétre: reggeli a Coffeshopban, szendvics a Subwayben, bécsi virsli tormával, nyárbúcsúztató cézársali a Liszt téren, spagettifőzés Petinek és Sanyinak (mert az ígéret szép szó), nutellás palacsinta, áfonyás muffin és eszméletlen mennyiségű kókuszos túrórudi...
  
• pihentetőbb alvás - Növekvő életerővel alvás? Ugyanmár...
  
• jobb keringés - Itt a remek alkalom: lehetek műhód!
  
• fokozott ellenálló képesség a betegségekkel szemben - A szénanáthám mondjuk egészen lecsendesedett, ez egyértelmű nyereség.
  
• csökkent gyógyszerfüggőség - Más függőséget nem csökkent?
  
• a koncentráció javulása és tisztább gondolkodás - Nagyszerű! Mostantól mindig ezen élek majd, ha szerelmes leszek.
  
• belső béke érzése - Ohmmmmmmm...

Az a jó, hogy mindenkinek ismer már valakit, aki csinált már ilyet, és nagyon együttérzőek: tegnap pl. Fru és Kara babusgattak a Gödörben egy-egy sör mellett. Én hősiesen cipeltem magammal a fél liternyi vacsorámat. Kara szerint a kollegája egy hét után irtó agresszív lesz, Fru azzal ijesztgetett, hogy fehér lesz a nyelvem. Ez addig volt muris, míg ma reggel el nem olvasam Tom smsét: "Ma kezdődik a nyelv erős lepedékezése, ami 2-3 napig tart. De jó hírem van, ihatunk sok mentateát..." Még szerencse.

Blogajánló: urbanista.hu

Boldogan adok hírt róla, hogy elindult száguldó riporterünk, BoogieMamma frontemberünk és kedvenc vérkomoly dalszerző párom Zubreczki Dá városépítészeti és lokálpatrióta témájú blogja. Csomó érdekeset lehet olvasni az olimpiai faluról, rendhagyó gyalogosátkelőhelyekről és parkolóautomatákról, valamint az én pesti beruházás favoritomról is: a megújuló Köki-ről.

Nyuszi hopp

Kingának új fridzsije van, ennek örömére egy receptet is kaptam tőle. (Már megint nem saját, bocs...) Nagyjából azt az örömöt és lelkesedést érzem ki a sorai közül, mint mikor én raktam rendbe a sajátunkat. Hehe. :)

Az előző, egy kedves barátunk segítségével jobblétre szenderült hűtőnk helyett pénteken érkezett meg a csilli-villi új versenyző, és ezt természetesen ki kellett használnom, úgyhogy gyorsan elrohantam a boltba, és vettem mindenféle romlandót. Az volt a tervem, hogy valami nemcsirkét főzök hétvégén magamnak (significant other in California), és találtam is szépséges és leértékelt nyúlcombot a boltban. Emlékeztem rá, hogy van otthon aszaltszilva, meg rég fölbontott vörösbor, úgyhogy ezzel kb. kész is volt a fejemben a recept. Csakhogy az aszaltszilva a spájzszekrényt kinyitva már inkább datolyának bizonyult, azt azért mégsem... Szerencsére volt egy kis olajbogyó, úgyhogy a dolog a következőképp alakult: a nyulat fokhagymadarabokkal megtűzdeltem, kapott vajat, vörösbort és olajbogyókat, majd a fűszerezésnél elszabadult a pokol, són kívül került rá egy kis worcester-szósz, kakukkfű, pici fahéj és szerecsendió. Ezek után lefedve be a sütőbe, és kész. Másik tálban krumplit sütöttem hagymával és rozmaringgal. Olyan fél óra múlva a nyulat kivettem a sütőből, és hagytam állni a szaftjában. Amikor a krumpli már majdnem kész volt, kivettem a nyulat, és a szaftból mártást csináltam (plusz fűszerek, plusz vaj, tettem volna bele egy csöpp ketchupot, de nem volt, úgyhogy került bele egy fél teáskanálnyi méz, és a végén egy kis liszt sűrítésnek).
A végeredmény pedig ez lett:

Csütörtökön sejehaj...

Ezt a fél sort hallottam a Katan koncertből vasárnap, mikor átrohantam az MR2 színpad előtt. Pedig érdekelt volna, mert elég modern felfogású népzene. De ma reggel beugrott ez a fél sor is, mert tegnap volt nagy sejehaj... Hihetetlen hogy rohan az idő, de Sanyi már 26 éves! Annyira rohan, hogy pl. (példuál) mikor 25 éves lett, még nem is ismertem. De részemről majdnem az összes általam eddig elmulasztott szülinapját sikerült bepótolni. Mégse énekeltünk neki a Holdudvarban, pedig akartunk. Az a rémes, hogy nagyon vicces este volt, most meg alig emlékszem rá. Pedig rémlik, hogy Peti arcon akart nyomni valakit a feketeerdő tortával, (mert a filmekben az mókás), hogy hazafelé a Margit hídon áradoztam a város szépségéről, meg az is, hogy majd csajbulit szervezünk Timivel a legénylakásba, aztán Sanyi vodkával kínálta a macskákat a Fehérvári úton, de isten tudja miért elszaladtak... Anyway. Isten éltessen Sanyi, még egyszer!

Nemzeti Ünnep

Eddig nem mertem nagydobra verni, hogy micsoda kelta csodazenekarba keveredtem, de most már végre úgy tűnik, hogy nem csak illúzió. Legalábbis egy koncertet már magunk mögött tudhatunk. A dolog valahogy úgy jött, hogy Béla (SpaceJam) búcsút intett a MÉZ zenekarnak, de hiányzott neki az ír zene. Aztán mikor mi is G betűs zenekarok nélkül maradtunk, akkor mondta, hogy mi lenne, ha összeszednénk még Petit meg Mikit a SpaceJamből, ők is játszottak már elég zöldszigeti slágert, meg kb úgyis mindenre kaphatóak. Ha épp ráérnek. Három ilyen álom(zenész)pasi ellen fogok én tiltakozni? :)
Hát így keveredtünk a tordasi ünnepségre tűzijáték előzenekarnak. Sokkal többen voltak, mint gondoltuk, konkrétan rengetegen. Nem mondom, hogy máris teljesen bakimentes a produkció, meg az Itáliában hasat sütettő fuvolistánk hiánya is érződik, de a rutin sok mindenen átsegít, tudunk hangulatot teremteni és összességében nagyon jól éreztem magam. A vicces az, hogy kb. pont egy éve pont ugyanott volt egy rögtönzött koncertünk ugyanebben a felállásban, ami viszont toronymagasan életem legrémesebb koncertélményének számít. Azt mondjuk jóval kevesebben látták, és vigaszként utána rögtön életem egyik legjobb koncertje következett, mikor Kolipka Évivel kiegészülve átváltottunk kocsmadalokról SpaceJam repertoárra. Az volt az első SJ bulim. Katarktikus élmény. Éjfélkor még a Körúton ugráltam a boldogságtól egy dobozos sörrel a kezemben.

Rend a lelkem

Amint kint, úgy bent, tartja a bölcs mondás. Ezek szerint az én lelkemben folyamatos káosz van, de ez csak megtévesztő látszat, én mindig tudom minek (kinek?) hol a helye és mit hol találok. (Reped a plafon...) Néha, furcsa hormonális konstellációknál azért a külső káosz el kezd picit zavarni és akkor nagyon de nagyon nekiállok rendetrakni. Múltkor rámszakadt egy üres vasárnap. Reggel kinyitottam a hűtőt, valami reggeliféleség után kutatva, mikor is kezembe akadt valami 2007 elején lejárt cucc. A dugig tömött hűtő egy óra múlva szinte üresen tátongott (ahogy a gyomrom is), ellenben négy hatalmas szatyor általam ehetetlennek nyilvánított hideg- és szárazélelmiszert nyelt el a szemétledobó miután átkutattam az egész konyhát. Mivel folyékony halmazállapotú (illetve az idők során azzá vált) dolgokat is likvidáltam, (ehh, micsoda agyafúrt poén, csak így utólag vettem észre...) és szükségessé vált egy felmosás is, innentől már megállíthatatlan folyamatlavinát indítottam be: kitakarítottam a lakást. Ha valaki régóta ismer, ne adj isten volt szerencséje velem lakni, azt tudja, hogy az ünnepi esemény, ha én felmosófát veszek a kezembe. (Brrr...!)
Jutalmul este jól be is vásároltunk, újratöltve a hűtőt, hogy majd legyen megint mit kidobálni.

Ma az irodában játszom ugyanezt. Az utóbbi majd négy évben többször költöztünk már hosszabb-rövidebb időre ide-oda a házban a folyamatos felújítások és átalakítások miatt. Ilyenkor nincs idő szelektálni, dobozokba vágunk mindent, aztán elsüllyesztjük egy szekrényben. Ma irodaszer kommandót tartottam, ez három talajtól plafonig érő szekrényt érint és kb. két kiskocsival szállították el a felesleges nálunk dekkoló dolgokat úgysmint: több csomag régi céges papír, két doboz múzeumos karácsonyi üdvözlőlap (első évben még lelkesen küldözgettük), 82 doboz irattűzőkapocs (olyan méretben, ami egyikünk tűzőgépébe sem jó), egy nagy adag telefonregiszter füzet (na persze, majd irogatom kézzel, billentyűzet meg minek van?), egy óriás tűzőgép (egyszer tévedésből rendelték nekünk)... nem is folytatom. Kicsi koromban imádtam irodásat játszani (nagymamám titkárnő volt a Képcsarnok igazgatóhelyettese mellett, nahát!), és sulikezdés előtt a papírbolt volt a mennyország, hát most nem panaszkodhatok.

Első koncertem a Szigeten

Hát ismét eltelt egy év. Vagyis ma van a következő Sziget -360. napja... Minden évben kicsit belehal az ember, egyrészt a kimerültségbe másrészt abba, hogy vége.
Nekem most a szombat volt a mélypont, addigra nagyon nem voltam jól, aludni viszont nem tudtam. Az egyetlen működő gyógymódot választottam: gyakoroltam kicsit hegedűn, agyaltam dalszövegen, és saját dalokat és U2-t üvöltöttem zárt ablak mellett gitárkísérettel. Délután kimentünk Marcsival a Lánchídra folkzenét hallgatni (Tűz Lángja, Fabula Rasa), de nem volt erőm továbbmenni R.E.M.-re annyira hideg volt. De legalább pótoltam a kirakodóvásárban a fülbevalókészletem hiányzó darabjait, úgyhogy most megint teljes a gitár-hegedű-violinkulcs kollekció. Következő kör majd karácsonykor. Estére maradt egy kis vigasz forró csoki a Tranzitban, meg otthoni pihi.
Vasárnap próba Malackáékkal, aztán irány újra a Sziget. Este 11-kor léptünk fel az Open Stage-en, addig még rengeteg időt lehetett lődörögni. Hallgattunk Cool Miners feat. Bruce Lewis-t a múzeumi sátornál (Bruce-ra emlékszem az Akusztikus Klubból, azon még agyalok, hogy Bordács Attilát hol láttam már, de gyanítom, hogy ugyanott), Yellow Spots-t (az A38-as Rapid Stupid koncert óta nem hallottam a Ferike a szadista és a Hova lett a toalett? slágereket...), és isteni soul-t a Blues Színpadon: Hubert Tubbs (ex Tower of Power) és a Soulblaster. Ez utóbbi egy olyan magyar produkció, amiről nem értem, hogy miért nem hallok naponta. Ha nem látom meg véletlenül Pulius Tomit a színpadon, akkor lazán továbbsétálok. Csak azért jártam arra, hogy összefussak Dával, a száguldó riporterrel.
Ja, meg Babyshambles-t is hallgattunk a Nagyszínpadon, és azon tanakodtunk, hogy mi tartja egyben Pete Doherty-t, merthogy nem a kötőszövetei, az biztos. Szerintem a hangja, mert valami fizikai test szerűségben mégiscsak laknia kell. Akárhogy is, elég X-aktás jelenség.
Malacka koncerten mindenki nagyon jól érezte magát. Én aztán főleg. :) Legnagyobb móka végre zenélni a Szigeten, főleg olyan koncerten, ahova amúgy is elmentem volna. Meg olyan jó érzés, hogy koncert után nyakamba ugrott Kriszta is meg Anett is. :)
Múltkor ostoroztam kicsit magam amiatt, hogy nem vagyok zenész zseni. Semmi baj. Nem fogom sanyargatni magam ezért többet. A zene örömforrás, nem azért van, hogy lemondásokkal járjon. Másoknak lehet, de az én utam ennél szerteágazóbb. Örömet és jókedvet szeretnék továbbítani, ezért igyekszem megtenni minél többet, ehhez nem kell feltétlen Yehudi Menuhinnak lenni. Jó leszek én Tücsöknek is.

Méghogy forevör...

Most végre nem két éjszaka alatt aludtam 6 órát, de azért még nem vagyok képes összefüggő bekezdéseket alkotni. Szóval short notes:

• Az Altan koncert nagyon tuti volt. De nagyon. Úgy szólnak, olyan összhangban, mintha mind a hat hangszeren egy ember játszana egyszerre. Táncoltunk is sokat Marcsival . Kb még két embert láttam magunk körül, aki létező ír tánclépéseket produkált, de a többiek is pattogtak nagyon. (Azért a magunk körül nem mérvadó, mert harmadik sor voltunk. Az Altan zenekart 15 méteren belül tudni, azért az elég felemelő.)
• Megfigyeltem egy nagyon praktikus táncstílust, kb bármilyen koncerten alkalmazható: Kicsit felhúzod a vállad és előre görnyedsz, mintha huncut kisgyerek lennél, aki épp ártatlan képpel közli, gőze sincs ki törte össze anyu kedvenc vázáját, mindehhez malomkörzéseket végzel előre a két kezeddel és felváltva ugrálsz egyik lábadról a másikra. Az épp levegőben lévő lábad lehetőleg picit oldalirányba, kb. csípő magasságban lóbáld, 120°-os szögben behajlítva a térded.
  
• A hét előrehaladtával egyre hosszabb a Hajógyári, és egyre több ember van rajta.
• Az angol programajánlóban nagyon vicces magyar nyelvlecke van. A yo ace-a-cut még csak bemelegítés, a legjobbak a kay-rack edge core-show shirt és a sape awe Sam-Ed valamint a Meg-heave-hot-luck ?
  
• Ha Szabó Árpi harmadszor jön veled szembe és te lapítasz, az már tényleg gáz.
• Negyedszerre összeszeded magad, és ráköszönsz, mire közli, hogy a két nem fogadott hívásod az ő volt, de végül is mindegy, mert nála van az E-húr, amit oda akart adni. Jé, emberből van ő is...
• Igazából mégicsak jó, hogy csak öt napig tart ez az egész. Az első dalomat részben a Sziget ihlette, és az a címe, hogy Forever Island. Ha horrofilmet kéne forgatnom, most annak is ezt a címet adnám. Én legalábbis már nagyon kezdek elzombisodni.
  

Újabb 6 órás alváshiány...

A tegnapi nap tanulságai:

• Augusztusban délután négykor nem javallott szabadtéri country táncházat elvállalni, mert jó eséllyel 40 fokban fogsz megfőni elevenen, hosszú farmerben és cowboy kalapban. Eközben rajtad mulat az árnyékba húzódva: az egyik legjobb haverod a gimiből - meztelen pocakkal, hideg sörrel a kezében -, kedvenc kollégád, Terézváros főépítésze és a balett tanárod.
  
• Az Aiming For Sunday zenekart képtelenség egy kupacban tartani egy zsúfolt fesztiválon. Főleg barátnőstől és plusz haverokkal együtt. (A koncertek biztos jók voltak. Egy-kettőből azért hallottunk egy kicsit.)
• Sose mondd viccből, hogy mindjárt transzvesztita show kezdődik, mert simán lehet, hogy tényleg.
• Ha Szabó Árpi kétszer jön veled szembe, az már nem véletlen. Hülye vagy, hogy nem szólítottad meg.
  
• Akárhogy is, az élet mégis imádnivalóan nagyon szép.
  

Kell egy hét...

Jajj ne várjatok most tőlem ódákat, pedig lenne miről!
Dehát Sziget hét van, s az ember ilyenkor kidől...

Megint 48 órákat zsúfolok a 24-be, szegény blogot muszáj hanyagolni, de majd bepótolom, ígérem. Most annak van itt az ideje, hogy a Tücsök tesztelje ugrólábait Jamie meg Rackajam koncerten, andalogjon Kiscsillagon, meg ilyenek.
A Hajógyári mellett még ott a Táncgyári tanfolyam is, meg egy kis munka, jesszus...
Állítólag ma reggel hatkor volt világvége, amit majdnem meg is vártam ébren, de végül csak sikerült átaludni, és most nem is tudom, hogy akkor mi a helyzet világ ügyben...? Még egy négy napot igazán várhatnának vele.

Gyömrői gyötrelmek és gyönyörök

Amilyen nehezen ébredtem szombaton, olyan nehezen akar ez a blogbejegyzés megszületni. Pedig akkor sem volt mese, vártak rám a halaszthatatlan teendők, úgysmint az eheti Zimbivel közösen tartott céili tánctanfolyamunk előkészítése (értsd: két órás sztorizgatással és röhögcséléssel tarkított huza-vona két nagy adag amerikai csokis-tejszínhabos kávé és egy bagel társaságában arról, hogy a 30 hivatalos táncból melyik 12 fér bele egy 8 órás tanfolyamba, és miért nem pont az, amit a másik nagyon szeretne), valamint egy koncert Gyömrőn a Tapolczai Attila Banddel.
Ez utóbbi nem tűnt akkora kihívásnak, lévén, hogy épp egy hete játszottunk a Bluegrass Fesztiválon, de mélyen csalódtam önmagamban. Vannak dalok, amiket nagyon szeretek és már egész jól tudok. Ez olyan 30%. A többi 70% felében dühítő hibákat tudok elkövetni, amik kis koncentrálással elkerülhetőek lennének a másik felét meg nem is lehet minősíteni. Ennyi erővel a Holdon is állhattam volna, akkor is kb. ennyi köze lett volna a játékomnak az adott dalhoz. Nagy kedvenc Attila szerzeményem után (I wanna be a folksong if I die) el is határoztam, hogy következő dalom címe "I wanna be a folk musician before I die" lesz. A következő 50 évben csak összekapom már végre magam.
Szégyenérzetemet csak növelte, hogy mivel Attila jóban van Nedeczky Juli klarinétossal, beajánlotta főműsorszámnak a Vodku zenekart. Brühühüüü. Ők aztán akkora élmény, hogy csak na. Orosz-klezmer-cigány-moldvai világzenét játszanak, amitől így leírva én nem ájulnék el, de meghallgatva már igen. Nagyon is. Egyetlen vigaszom, hogy lehetőségem volt hozzájárulni a produkciójukhoz egy picivel vastagabb, mint egy hajszálnyit. Az egyik instrumentális szám közben hallottam egy ismerős koppanást, mint mikor egy túl feszített, magát végleg megadó fémszál az üreges fához csapódik. (Aki élt már át ilyet, az tudja, hogy ilyenre azonnal felkapja az ember a fejét.) Ekkor Szabó Árpád hegedűsmester diszkréten odalopódzott a színpad szélén pihengető énekesnőjükhöz, aki hamarosan lesétált a közönségbe, odajött hozzám és feltette a számomra akkor már evidens kérdést: "Van egy E-húrod?"
Ó, boldog E-húr, utána olyan gyönyörű lassú cigánynótában cincoghatott, hogy a könnyem is kicsordult!

Hegedűs a háztetőn

Pénteken a szokottnál korábban mentem dolgozni, mert új kiállítást nyitottunk. A címe Reneszánsz a fáraók korában és most nem fogom mentegetni a múzeumot, hogy micsoda kamu cím ez így a Reneszánsz Év kapcsán. Van a dologban logika (végül is, Egyiptomban is nagy divat volt az újjászületés, hehe), ott is voltak nagy újító-fellendítő uralkodók, csak nem Medicieknek hívták őket, hanem 25. dinasztiának. Amúgy tessék megnézni az ajánlót, aztán meg a kiállítást. Van benne II. Ramszesz szobor a British Museum-ból, meg szép feketévé mumifikálódott ember, deréktájt diszkréten letakarva. Nekem a legfontosabb benyomásom az volt, hogy az installáció vérprofi. Ez kicsit backstage-szakmai ártalomnak tűnhet, de lássuk be egy koncerten is sokat dob a hangosítás és a fénytechnika.

Munka után családi megbeszélésre rohantam. Szigorúan csak a szülők, a Hugi, meg én. Illetve még Bence, aki egyelőre csak itt-ott megjelenő dudorok formájában kommunikál a külvilággal. Kicsit kellett várni anyánkra, addig néztük a közvetítést az olimpiai megnyitóról. Illetve engem sokkal jobban lekötött a húgom pocakja, mert úgy látszik hiába végeztem biosz szakon, és hiába van több kismama barátnőm, eddig valahogy nem sikerült felfognom, hogy a gyerek tényleg az anyja hasából fog előmászni. Azok a szép nagy pocakok tényleg kicsi izgő-mozgó, rohamtempóban növekedő leendő vasgyúrókat rejtenek. Lenyűgöző élmény. Peking meg hiába költött milliárdokat a ceremóniára...
Megígértem Bencének, hogy majd ha előbújik és megtanul gyorsan a saját lábán szaladgálni, akkor elviszem az Állatkertbe és ehet egész nap fagyit meg palacsintát.

A családi megbeszélés nem a várt eredménnyel zárult, de ezt egyáltalán nem bántam. Ezzel valószínűleg egyedül vagyok. Míg mindenki a szokásos forgatókönyv szerint veszekedett, duzzogott, vágott bele a másik szavába, sértődött meg, addig én csendben hátradőlve figyeltem az eseményeket, néha szót kértem és igyekeztem kedvesen figyelmeztetni őket, hogy ne kiabáljanak egymással, mert épp ugyanarról beszélnek - vagy épp ellenkezőleg, megint átsiklottak egy fontos dolgon, amiben nincs egyetértés. Máskor egy ilyen megbeszélés kipurcantott volna, most érdekes módon jó érzések maradtak bennem. Minden családtagom - beleértve magamat is - elmondhatja magáról, hogy nem tartozik az "egyszerű eset" kategóriába, de azért így vagyunk jók, ahogy vagyunk. Apám a vita után kedvesen megölelgetett, és közölte, hogy velem azért jó beszélgetni, mert én hasonlítok rá leginkább, és ezért megértem amit mondd, mindenféle bántó felhang nélkül tudom elmondani a véleményem, sőt még közvetíteni is tudok ugyanilyen modorban. Adtam neki egy nagy puszit, és csak magamban mosolyogtam, hogy az igazság egyszerűen az, hogy én a hajszálpontos keresztmetszete vagyok anyámnak és apámnak, ezért egyikük a másikétól látszólag távolálló álláspontja sem idegen számomra (hm, lehet, hogy felfedeztem a térgörbítés technikáját?), ellenben a Hugom pont olyan makacs, mint Ő, és pont ugyanannyira képtelen türelmesen végighallgatni a másik kacifántos értekezéseit, így aztán nehezen jutnak közös nevezőre.

A hosszúra sikeredett családlátogatás miatt kissé későn, fél tizenegy tájban estem be a kollegák által szervezett házibuliba, amely az egyiptomi kiállítás végrevalahára megnyitását volt hivatott ünnepelni. Nagyon igyekeznem kellett, hogy behozzam a lemaradást, mert már igencsak jó hangulatban volt mindenki. Éjféltájban már egyre többen célozgattak rá, hogy hétfőn nagyon fogják szégyellni magukat, pedig szerintem mindenki nagyon szórakoztató volt. :) Én pl. kortárs balettet adtam elő a házigazdával, mellyel a megnyitón szereplő táncprodukciót próbáltuk túlszárnyalni. Úgy emlékszem nagy sikerünk volt.
A helyszín amúgy nagyon bejött nekem: kétszintes lakás, lent amerikai konyha, fent egy nagyobb háló, több kisebb helyiség és kijárat a tetőre. Már maga a háztetőkkel körülölelt terasz is vonzó, egy darabig bámultam is hátonfekve az égen úszó felhőket, és nagyon sajnáltam, hogy már annyira késő van, hogy senkit nem hívhatok fel, hogy milyen király is az élet. Aztán egy idő után felfedeztem, hogy honnan jönnek az ismerős kacarászások: kicsit arrébb egészen ki lehet mászni a tetőgerincre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunára és a Margitszigetre. Ott ücsörögtünk és én megállapítottam, hogy ha én nem lehetnék én, akkor belvárosi padláslakó kóbor macska szeretnék lenni.
Szomorú vesztesége a bulinak az a citromsárga pólóm, amiről már otthon a tükör előtt tudtam, hogy le fogom önteni vörösborral. Ezt végül is nagyon kacifántosan sikerült kivitelezni. Először felrúgtam Zulejka borospoharát, eláztatva így a fél tetőt, és Zulej ruházatának egy részét. Azután felpattantam, hogy segítek kimosni a foltot, és gyorsan fel akartam hörpinteni a maradék korty boromat, de az egyensúlyszerveim a hirtelen kihívástól kikapcsoltak, és így a nyakamban landolt az egész. Sajnos a kémiai ismereteim is szunnyadoztak már, mert elsőre csak az ugrott be, hogy samponnal lehet a legjobban foltot mosni, csak utána kezdett derengeni, hogy vörösborhoz savas oldószer kell, és a szappanszármazékok erősen nem ebbe a kategóriába tartoznak. Hüpp. :(
Három - fél négy felé már indultunk volna, de egy hatalmas és kitartó égszakadás visszatartott minket, úgyhogy végül negyed hatra értem haza. Méghogy Szent Iván a nyár leghosszabb napja, ugyan...

Macskaláb-jegyzet

Hát lehidalok. Most látom csak, hogy egyik kedvenc pöttyöskönyves írónőm, Sohonyai Edit csak tíz évvel idősebb nálam. Mikor megjelent a Macskaköröm c. első regénye, ami kamaszlánykorom alapművének számít (a folytatással, a Szerelemlékkel együtt) még csak épp húsz éves volt. Mindig is csodálkoztam, hogy milyen jól ért a pattanásaikkal és pasivadászati kudarcokkal küszködő csitri-jómagunk nyelvén, de így, hogy ennyire friss emlékekből merített, így máris minden világos. 16+/-2 éves koromban kebelbarátnak számítottak a főhősök, annál is inkább, mert mi nagy különbség lehet Mészáros Zsófi és Szücsi becenevű álompasija és az én Mészáros nevű első nagy jajjbelekellhalni szerelmem és Tücsi románca között? Utólag persze egészen sok apró különbséget tudok bekarikázni a két (emlék)kép között, de akkoriban ez az "egybeesés" is egy újabb égi jelnek számított. Az pedig végképp nem véletlen, hanem teljesen megfontolt döntés eredménye, hogy Zsófi macskája után neveztem a saját nyávogó szőrgombócomat Tomának.

Hogyan válasszunk gitárt?

Egy jelenet a Stranger Than Fiction c. filmből. Marcsi küldte minden gitármániás és nem gitármániás olvasónknak, szeretettel.

"It wasn't just about finding a guitar. It was about finding a guitar that SAID something about Harold. Unfortunately, THIS guitar said, 'When I get back to Georgia, that woman gonna feel my pain.' THIS one said something along the lines of, 'Why yes, these pants ARE lycra.' THESE said, 'I'm very sensitive, very caring, and I have absolutely no idea how to play the guitar.' 'I'm compensating for something? Guess what!'"

Panka

Jól elmentünk a Paul Anka koncertre tegnap. Ritka élmény volt, amolyan darabka laszvegasz, Gabó szerint. Az átlagéletkor az ötvenet verdeste, felülről. Állójegyet nem lehetett kapni, érthető módon. Annál inkább irigykedtem arra a negyvenes párra, akik a keverőpult mögötti székmentes területen ropták. Tudjátok, az a fajta táncospár, akik mindketten a parkett ördögei és már nagyon összecsiszolódtak.
Természetesen Paul sem volt hajlandó a színpadon kezdeni a koncertet, átsétált a nézőtéren, kitartóan osztogatta a puszikat és pacsikat. Ezt még több dal alatt megismételte, még minket is megközelített olyan négy sornyi távolságig. Ott volt a vadiúj szépséges szőke felesége, de azért minden útjába kerülő csinos magyar lányt is megtáncoltatott. Tud élni az öreg.
Szerencsére már a legelején túlestünk Dianán és a Júúármájdesztönin. Még nagyobb szerencsémre elég sok nótát énekelt a kedvenc Rock Swings albumról. Az kifejezetten mókás volt, mikor a VanHalen Jump! feldolgozásnál megpróbálta ugráltatni a közönséget. Tartok tőle, hogy legtöbben vagy nem hallgatnak VanHalen-t, vagy sosem hallották még a Rock Swings című albumot, vagy nem értenek angolul, vagy már nem szívesen ugrálnak. Vagy mindez egyszerre. Azért álldogáltak kitartóan kedvesen mosolyogva.
Jó volt látni egy élő legendát, aki egy csomó már nem élő legendával találkozott életében. Mit találkozott, bizonyos esetekben ő írta a legnagyobb slágereiket. Energikus műsor volt, jól hangszerelve, nagyszerű zenészekkel, néha megható fordulatokkal, sok-sok közvetlenséggel. Köszi, Panka, reméljük megtartod ígéreted, és jössz máskor is Budapesztre!
Ő maga így búcsúzott tőlünk: Köszönöm szépen to all of you! :)

Női lélek rovat - replika Etusnak

Jelezném, hogy nem csak mi vagyunk ám bonyolultak. Ezt tegnap hallgattam végig egy pasitól:
"Szerintem felesleges erről vitatkoznunk. Ez olyan, mintha te erre azt mondanád, hogy ez piros, én meg azt, hogy ez kék. Te úgyis pirosnak látod, én meg úgyis kéknek. Pedig igazából mindketten pontosan tudjuk, hogy nekem van igazam, és kék."
Az egészben a mókás az volt, hogy a magyarázat közben kitartóan egy piros székre mutogatott. Remélem ő is komikusnak gondolta a dolgot, mert ilyen érveléssel nem lehet egy nőt meggyőzni.
Nálam max. a zöld lehet kék, és az is csak akkor, ha fű, és zene. Azaz bluegrass.
Ha már itt tartunk, hétvégén volt Abaligeten a VI. Nemzetközi Bluegrass és Akusztikus Zenei Fesztivál. A Tapolczai Attila Band dülöngélő oszlopos tagjaként léptem fel. A koncertünket nem méltatnám, én elég takarékra tettem magam, mert már rég zenéltem velük. Sajnos épp csak annyi időnk volt, hogy az előttünk és utánunk levő zenekarokba belehallgassunk, így lemaradtam olyan kedvencekről, mint a Tenderfoot Blues Unit, Bornemissza Ádám, a Szuterén, a Dad Gave My Dog Away (Bocskai Pista zenekara) és az idei European Bluegrass Music Award nyertes Acousticure (innen Pintér Zsolti hegedűs-mandolinost emlegettem talán egyszer, egy baracskai jammelés kapcsán). A házigazda bajai Banjo Jumping Band pont utánunk játszott, úgyhogy tanúi lehettünk parádés koncertkezdésüknek. Felcsendültek az István a királyból ismerős akkordok: Ding-ding (sika-sika) ding-ding (sika-sika) ding-ding (sika-sika) ding-ding-di-ding, Magyarok! Férfiak és Asszonyok! Hallgassatok Bluegrass zenét! Pam-pam-pam-jabadabba-jabadabba-bim-bam-jubbadubba...stbstb. innetől bele a lecsóba...



(Bájdövéj, kiszórtak a Goldenblog "Komplex" nevű kategóriájából, ezek szerint nem is lehetek én olyan bonyolult... :) Always look on the bright side of life...)

Szép nyári emlékeim rovat

Edus küldött pár képet, hogy nosztalgiázhassunk a gárdonyi grillezésről, íme:

Na, hátha megy ez nekem is...

Ilyen szép napon az ember mit kívánhat?
Isten éltesse sokáig a Krisztinákat!

Bah!

Mostanában leginkább olvasni szeretek. Névnapom alkalmából is kivételesen nem ruhaboltokba rángattam el vásárlós kedvű anyukámat, hanem egy könyváruházba. Kicsit biztos meglepődött, főleg, hogy az Éjszakai Állatkert c. női novellagyűjteményre esett a választásom. Súlyos darab, ajtótámasznak beillő antológia. Nem csak kívülről. Kerítettem is mellé egy kis könnyedebb darabot is: ez is igazi női lélek bugyraiban vájkálós, ezoterikus, útkeresős, párkeresős könyv. Csakhogy ezt Bach Szilvia írta. Ő, igen, a magyar kabaré női csillaga, kinek egyedi szemforgatásán gurultunk jobbra-balra kicsilány korunkban, mert a humor az ugye lételem volt a családban mindig is. Volt egy barátnőnk, aki remekül tudta utánozni, úgyhogy fel sem kellett venni videóra. A könyv címe: Nem vagyok én Müller Péter. Pedig majdnem. Az élet nagy felismeréseivel járó katarzis így is megvan, a Terézanyus feeling szintén, csak sokkal viccesebb. Ugye lányok, nincs is jobb, mint saját bonyolultságunkon röhögni?

Dupla Ünnep

Hüpp. Ez olyan megható nap. Reggel eszméltem rá, hogy már az összes kedvenc árusom megismer: a Fehérvári úton az újságos néninek csak köszönni kell, és már nyújtja is szerda reggel a Nők Lapját egy nagy mosoly kíséretében; a Ferenciek terén a zöldséges bácsinál kiérdemeltem az "angyalom" státuszt, mert nem felejtettem el a tegnapról elmaradt 5 forint visszajárót és megígértem, hogy jövő héten is megyek; a Vörösmarty téren az ősz jegyellenőr bácsi már nem kéri a bérletet, csak a jókedvű "Szépjóreggelt!"-emhez ragaszkodik... és eddig még csak ismeretlen ismerősöket emlegettem, akik nem is tudják, hogy névnapom van. Az ismerősök viszont zavarbaejtően sokan észbentartják, nem győzök ámulni. Tegnap otthon orchidea és a szexésnewyork mind a négy szereplőjének elég cukrászsütemény várt (két epizód alatt a nagy részét bekanalaztam... ööö... majd lefutom, persze...). A telefonom egyfolytában csörög, még az unokaöcsémmel is beszéltem, pedig még magzatvízben lebeg. A portásunk csokival fogadott, a kolleganőm ajándéka az asztalomon figyelt, a fiúk a szomszéd irodában egy hatalmas virágcsokrot rejtegetnek. A postafiókom egyfolytában villog, már puszit dobni is tudok smiley-val. Kriszta még verset is írt... hüpp...
Csupa öröm a szívem, így csordultig telve szeretném megköszönni, hogy kitartóan olvastok és figyeltek, és ezért most tartunk a 200. bejegyzésnél...