Rozs+mák

Pénteken államvizsga, addig már biztos nem jelentkezem, bár mondanivalóm épp lenne bőven.
Ellenben, mindazonáltal, defőleg és pláne:

Boldog születésnapot szívünk egyetlen Rozsomákjának!

Gasztro-gnómia

Ennek a bejegyzésnek csak azért van hüjje címe, mert minden bejegyzésnek hüjje címe van. Meg kicsit azért, mert elfeküdt vállal és bemerevedett nyakkal próbáltam ma főzni. A fárasztó hosszas előkészületek, a sorozatos végzetesnek tetsző bakik és a szűnni nem akaró tompa fájdalom miatt azt gondoltam, hogy sírni fogok a végeredményen, de végül tényleg majdnem sírtam a végeredményen.  

Én vagyok amúgy az ember (asszony, leány, Mademoiselle), aki, bár szívesen főz (a leginkább mérvadó vélemény szerint nem is akárhogy), mégsem él szimbiózisban a konyhával (MÉG, amíg el nem készül a hófehér Lidingö csodám), de bátran vállalkozik kacifántos dolgokra. A bátorságot úgy kell érteni, hogy vakmerőség, mert szó sincs arról, hogy következetesen haladnék a konyhaművészet elsajátításában. A legegyszerűbb ételek terén is van bőven elmaradásom, pár hónapja készítettem például életemben először krumplis tésztát. (Mondjuk az speciel elsőre elképesztően finom lett. Hiába is csináltam belőle sokat, hogy maradjon másnapra is.) Már kamaszkorom hajnalán vakmerő voltam, mikor a Zapja hazahozott valami fénymásolt receptet karácsony előtt, hogy a Nyuszi hátha megsüti az ünnepekre, de a Nyuszi aszonta, hogy felejtse el őt az ilyen macerás sütikkel. Úgyhogy a Zapja végül rám pislogott szépen, én pedig a kevert piskóta után laza magabiztossággal nekiláttam valami igazi pepecselős, aszalt gyümölcsös túrótortát sütni. (Ja, úgy emlékszem jó lett. Persze mernének csak mást mondani.) 

Most a Reklámszakemberek Ínyenc Gyöngyének kifejezett kérésére készítettem májjal göngyölt karajt csokoládémártással és karamellizált körtével. Ez az a dolog, amihez a négy gázrózsa sem elég. Kell egy edény májat pirítani, egy zöldséglevest főzni (mert csak nem fogunk azért a két deciért leveskockából főzni), egy krumplit főzni (mert krumplipüré az sosem árt, ha van, és akkor már inkább több, mint kevesebb) csokiszószt főzni, egy pedig körtét karamellizálni. A levesről félúton jutott eszembe, hogy a karajcsontot még elbírta volna, a húsklopfolást alternatív szamuráj technikával kellett kiviteleznem, az alufóliáról akkor derült ki, hogy kifogyott, mikor már a tepsiben csücsültek a baconbe tekert karajroládok, az amúgy általam soha nem hasznát zsírról meg az derült ki, hogy fólia alatt is képes vastagon leégni, a csokiszósz sehogy nem akart besűrűsödni, a körte meg nem akart aranybarnára változni. (De legalább a drága jó, megbízható krumplipüré az én oldalamon állt.) Végül aztán minden jóra fordult, mint a mesében: a húst az alma-szelet barikádnak köszönhetően nem érdekelte, hogy mi zajlik a tepsi végében, nem égett oda, a csokiszósz kicsit hűlve már jobb állagú lett és kellett is ennyi folyékonyság, hogy jól beszívódjon májdarabok és karajrostok közé, a karamellizált körte pedig az a fajta ízélmény, amitől katarzis hullámok közepette könnyekre fakadsz. 

Most szívesen megveregetném a saját vállam, de attól tartok az most csak újabb könnyeket szülne. 

Visszatekintő, avagy Ünnepközi Egypercesek

Elmondom, hogy mi minden történt, mióta alig tudtok rólam valamit. De csak így röviden.

November 27. Vasárnap

Ez volt az a nap, mikor egy hét durva náthával és szabadságon lévő kolléganővel súlyosbított munkahelyi ámokfutás után, az utolsó iskolai szombatot átaludva, a két hátammögöttösszeesküvő (név szerint Etusdrága és a Reklámszakemberek Gyöngye) kézen fogott, betuszkolt egy autóba és meg sem álltunk Bécsig. Ott kaptam sült gesztenyét, forralt bort, karácsonyi hangulatot, Leberkäsensemmelt, szeretett osztrák Großmuttersprachét a fülembe bele, továbbá remek vacsora asztaltársaságot Perger művészúr és családja, valamint éppen aznap kiköltözött fogadott öcsém személyében. Ennél jobb orvosság és stresszoldó nincs is, boldogság volt, mosolygás. 

Természetesen nem bírtam ki, hogy ne rángassam be őket egy múzeumba is, ha már arra járunk, úgyhogy megnéztünk az Albertinában René Magritte kiállítását. Ez jó ötletnek tűnt, mert a Son of Man nagy kedvenc kép lett itthon, mióta megnéztük a Thomas Crown ügyet. Etus szívébe nem sikerült belopnom a kis kalapos belga szürrealistát, de még nekem is komoly kihívást okozott. A legrealistább szürrealista, még véletlenül sem folyatná el a képeit, mint Dalí, hogy tudd, hogy ez egy vicc. Nem. Ő odatolja az arcodba bele, élesen, egyértelműen, hogy még rosszabbul érezd magad, hogy nem érted. Igaz nehéz is olyan embert megpróbálni megérteni és megkedvelni, aki fekete-fehéren kijelentette, hogy utál mindent, ami reklám és díszítő művészet. Ehhez a Reklámszakemberek Gyöngye és a Röltexlakó Tücsök nehezen tud hozzászólni. Legfeljebb annyit, hogy Maaaagritte! Savanyúcukor! 

Mindazonáltal Terry Gilliam egyértelműen lebukott, hogy honnan szedte a feliratait. 

December 10. Szombat

Ez a nap a szakdolgozatom hivatalos leadási határideje volt, melyet csodák csodájára sikerült tartani késedelmi díj nélkül. Igaz valamiért mindenki hitt benne, biztatgató barátnéimtől az egészen ajnározó témavezetőmig, így hát a végén már én is. Szerencsére el tudtam lógni bő egy hét szabadságra is. A szabadság nem azért kell, mert akkor munka helyett bőszen lehet gépelni. Dehogy. Szabadság azért kell, hogy az éjszaka ihletet kapó, bagoly életmódra váltott szakdolgozó munka helyett kialudja magát, hogy aztán ellébecolja a délutánt és estére újra belelendüljön. Azt, hogy mi mindent tanultam meg a kulturális marketingről közben, azt most nem fejtegetném, mert akkor 42 oldal alatt nem állok meg. 

December 19. Hétfő

Szokásos évértékelő koccintásunkat tartottuk meg a múzeumban, ahol idén nem sikerült ellógnom a szereplést. Felkértek, hogy énekeljek duettet egy másik dalospacsirta kolléganővel. Szerettem volna nemet mondani, mivel a felkérés alig egy héttel az ünnepség előtt érkezett, én pedig egy olyan vizsgára készültem közben, amihez még jegyzetem is alig volt, de Szilasi Alex zongoraművészt bízták meg a kíséretünkkel és miután elfogadták a dal javaslatomat, sőt még azt az elvetemült ötletemet sem kukázták ki, hogy a Barokk Csarnok erkélyéről szeretnék csiripelni, képtelen voltam rá. Úgyhogy énekeltünk. Ilyet. Azóta előléptettek odabent angyalkává, ami sajnos nem jár semmilyen pótlékkal, de helyette legalább lehet bezsebelni dicséreteket. 

Karácsony

Rekordidő alatt beszereztünk minden ajándékot, gyönyörűen be is csomagoltam mindet, díszítettünk első közös fát (amihez két fára elég mindenféle színű díszt vettünk, úgyhogy jövőre vehetünk nagyobb fát), továbbá sütöttem, mint a kisangyal, csupa olyat, amit más úgysem. Például mézeskalácsot, ami szép lett, finom, csak az óvodás díszítőmunkát kell még fejleszteni, vagy pár év múlva leköröznek a saját gyerekeim. A receptet nagyon ajánlom, isteni gyúrni a tésztáját. (A díszítő mázhoz tanulságként elmondanám, hogy bőven elég egy tojásfehérjét felverni. De tényleg. Alattomosan sok lesz belőle. Sosem gondoltam volna, hogy egy tojásfehérje ennyire szeret terjeszkedni.) Sütöttem még Button Bikkies-t, mert annyira viccesen néz ki, hogy muszáj volt. Ez itt vaníliás recept, de én belekevertem még fél citrom levét, meg egy kanál őrölt gyömbért, mert számomra az angol vajas keksz az gyömbéres-citromos. Ilyet még biztosan sokat fogok sütni, mert tökéletes nasi tea mellé és nagyon jól szórakoztam, míg szaggattam őket. A harmadik sütim pedig a Kletzenbrot volt, amit Bécsben szúrtam ki, és aszalt gyümölcsös kelt tésztából sül (a Kletze aszalt körtét jelent osztrákul). Csak nem egészen azt a receptet találtam meg, amit élőben láttam, úgyhogy egy furcsa masszából furcsa alakú cipót sütöttem belőle végül, de még így sem rossz. Azért van vele hová fejlődni. Jövőre megpróbálok a Christkindlmarkton kikuncsorogni egy receptet a további kísérletekhez.

A családot idén leginkább a saját készítésű horgolt díszekkel sikerült kiborítanom, ugyanis senki nem érti, hogy mikor maradt ilyesmire időm. Én sem. Hacsak így nem.

December 26. Hétfő

Múltkor agyondicsértem a Brémát, hát most be kell vallanom valamit: életemben összesen három Bréma koncerten voltam. Az első alkalommal leesett az állam, a másodikat végigcsápoltam, a harmadikon, hm, nos... meghívott sztárvendég voltam... Hát ez történt december 26-án. Az egész egy véletlen baleset volt, annak köszönhetően, hogy az email címem ugyanazzal a betűvel kezdődik, mint a basszusgitárosé. Így hát én előbb tudtam a koncertről, mint ő, amiből aztán egy-két kötelező poén után az lett, hogy ez a viccen túl egészen komoly, tényleg szívesen látnának maguk között ezen ünnepi alkalomból. Belehegedálhattam hát két remek Bréma dalba, köztük a kedvenc népdalomba is, a Mégaszondjákba. Gyaníthatóan nem csak nekünk tetszett a dolog, mert a végén a helyi hangtechnikus és a születésnapját ünneplő zenekarmenedzser is lelkesen visszaköveteltek engem a színpadra ráadásként. Ennél szebb zenei ajándékot nem is kaphattam volna karácsonyra. 

Ennyit egyelőre, mert ma egész nap pakoltam, takarítottam, főztem, hogy holnap még véletlenül se csináljak semmi ilyet, csak esetleg varrjak vagy horgoljak. No meg aztán még ma is van mit ünnepelni, de ne hagyjatok békén az új évben, míg el nem mesélem, hogy hogyan hajítottunk beiglit csütörtökön. Buék!

E?

Amíg én az elmaradásaimat írogatom, Ti szavazzatok: akarok-e dinamikus blogfelületet, vagy maradjon a régi pöttyös?

a) Akarol.
b) Nemnyúkapiszka.

Gyúr-ma

Ha valaki hallott olyan állásról, hogy főállású mézeskalácstésztagyúró, kérem haladéktalanul jelezze, hová küldhetem az önéletrajzom! Kétségkívül jó móka, azt hiszem elviselném hosszabb távon is.

Búra

Az utóbbi egy hetem tapasztalatai alapján nagyon szeretném, ha valami nem brit tudósokból álló kutatócsoport végre kikísérletezné azt a sisakot, amit az ember a fejére húzhat, amikor iszonyat náthás, hermetikusan elzárva így a vállalhatatlan fejét a társadalom többi tagjától, miközben a sisak 

• fertőtlenítő hatással bírna és megakadályozná a kórokozók terjedését,
• gondoskodna arról, hogy mindig frissre cserélje odabent a levegőt, 
• nem hagyná, hogy a dohányfüst és egyéb légszárító tényezők csökkentsék a kívánatos páratartalmat,
• időnként kínai balzsamot fecskendezne a kicserepesedett orrcimpákra, 
• illóolajak rendszeres porlasztásával segítené a szabad légzést
• továbbá kifelé érthetőbbé és hallgathatóbbá korrigálná az eldugult orr és rekedtesen rezgő hangszálak okozta hangtorzulást. 

Csak ennyi kívánságom lenne.

A mérhetetlen mennyiségben képződő váladékok eltávolításának kivitelezésére még nem jutott eszembe megfelelő megoldás, de a folyamatos szörcsögés-sípolás és az öt percenkénti zsebkendőbe trombitáláshoz képest biztosan találnak majd környezetkímélőbb verziót.  

Csibor33

Mi kérem, mi vagyunk az egyetlen zenekar, akik olyan luxuskörülmények közt lépünk fel, hogy három gitárossal megyünk a koncertre. Az Eddigi és a Leendő lent hallgatja a nézőtéren, ahogy az Első, avagy az Ősfelállás gitárosa beugróként lejátssza a koncertműsort. (Kivéve a Yesterday-t, ami ugye rejtély, hogy miként került a számlistára. Persze jobb, hogy nem játszottuk el, sőt, Laca utolsó koncertjén is boldogan kihagytam a Love Me Tender-t.) 

Innentől úgy érzem nagy bajunk már nem lehet, a Csibor mindig talpra és puhára esik. A közönség szeret minket, az R33 is szeret minket, általában a kamera is, de az most épp egy sem volt. És persze mindez kölcsönös. 

Kiemelkedően emelkedett pillanatokat az én csajos popslágerem előadása közben élhettünk át, amikor is Miki megidézte Laca szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni (miután próbákon megdicsértük érte, hogy milyen ügyes, hogy mindig beszáll, mert ezt a Laca mindig elfelejtette...), majd pár sorral később Dá megidézte Dá szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni. Így megy ez a popszakmában. Én meg próbáljam meg röhögés nélkül előadni az amúgy már-már tragikus mélységeket hasító  (értsd: felszínesen romantikus) szöveget, mikor amúgy sincs hangom a dáthától. (Persze nyilván levonták testületileg a konzekvenciát, hogy az én bonyolult személyiségem által írt bonyolult dalszerkezet okozta mindezt. Hát kisnyúl.)