Gyömrői gyötrelmek és gyönyörök

Amilyen nehezen ébredtem szombaton, olyan nehezen akar ez a blogbejegyzés megszületni. Pedig akkor sem volt mese, vártak rám a halaszthatatlan teendők, úgysmint az eheti Zimbivel közösen tartott céili tánctanfolyamunk előkészítése (értsd: két órás sztorizgatással és röhögcséléssel tarkított huza-vona két nagy adag amerikai csokis-tejszínhabos kávé és egy bagel társaságában arról, hogy a 30 hivatalos táncból melyik 12 fér bele egy 8 órás tanfolyamba, és miért nem pont az, amit a másik nagyon szeretne), valamint egy koncert Gyömrőn a Tapolczai Attila Banddel.
Ez utóbbi nem tűnt akkora kihívásnak, lévén, hogy épp egy hete játszottunk a Bluegrass Fesztiválon, de mélyen csalódtam önmagamban. Vannak dalok, amiket nagyon szeretek és már egész jól tudok. Ez olyan 30%. A többi 70% felében dühítő hibákat tudok elkövetni, amik kis koncentrálással elkerülhetőek lennének a másik felét meg nem is lehet minősíteni. Ennyi erővel a Holdon is állhattam volna, akkor is kb. ennyi köze lett volna a játékomnak az adott dalhoz. Nagy kedvenc Attila szerzeményem után (I wanna be a folksong if I die) el is határoztam, hogy következő dalom címe "I wanna be a folk musician before I die" lesz. A következő 50 évben csak összekapom már végre magam.
Szégyenérzetemet csak növelte, hogy mivel Attila jóban van Nedeczky Juli klarinétossal, beajánlotta főműsorszámnak a Vodku zenekart. Brühühüüü. Ők aztán akkora élmény, hogy csak na. Orosz-klezmer-cigány-moldvai világzenét játszanak, amitől így leírva én nem ájulnék el, de meghallgatva már igen. Nagyon is. Egyetlen vigaszom, hogy lehetőségem volt hozzájárulni a produkciójukhoz egy picivel vastagabb, mint egy hajszálnyit. Az egyik instrumentális szám közben hallottam egy ismerős koppanást, mint mikor egy túl feszített, magát végleg megadó fémszál az üreges fához csapódik. (Aki élt már át ilyet, az tudja, hogy ilyenre azonnal felkapja az ember a fejét.) Ekkor Szabó Árpád hegedűsmester diszkréten odalopódzott a színpad szélén pihengető énekesnőjükhöz, aki hamarosan lesétált a közönségbe, odajött hozzám és feltette a számomra akkor már evidens kérdést: "Van egy E-húrod?"
Ó, boldog E-húr, utána olyan gyönyörű lassú cigánynótában cincoghatott, hogy a könnyem is kicsordult!