Bécs, te blogolhatatlan

No, ez se lesz egy rövid poszt. :)

Vorrede vor den Fahrrädern

Hónapokkal ezelőtt a fejünkbe vettük Etussal, hogy november végén kiugrunk Bécsbe, mert ott ilyenkor már van forralt boros karácsonyi vásár és még éppen tart az impresszionista kiállítás, amit látni kell.

Elindultunk szombaton reggel, felszerelkezve egy autókázós mp3-gyűjteménnyel, amiből a romantikusabbakat mindig át kellett ugrani, mert nem illett a hangulatunkhoz. Maradt a fejrázás és telitorokból való énekelgetés. Reggeli kávé helyett kaptunk egy adrenalin-shotot az M1-esen: a felhajtó sávban álldogált egy autó. Már eleve az elég nagy felelőtlenség, hogy valaki rögtön a kanyar után szobrozik a gyorsító sávban, de higgyük el neki, hogy kényszerből tette. Ellenben nem átgondolt cselekedet ilyenkor az autónk MÖGÖTT téblábolni. Előttünk ráadásul egy kisteherautó ment, nem láttuk tőle az akadályt képező kocsit, csak az utolsó pillanatban, mikor sávot váltott, Etus meg épp a gázra lépett volna. Azért kifejezetten mókás látvány volt, ahogy ijedtében kezét-lábát széttárva ugrott egy nagyot a fickó, de ha felkenjünk a kocsijára véletlen, akkor már csúnyábban nézett volna ki.

Abschnitt 1. Die Fahrradausleihmaschine

Bécsbe érve leparkoltunk a Donaukanal mentén a Schüttelstraßén és elindultunk gyalog be a városba. A Radetzky téren Etus a fejébe vette, hogy márpedig kerékpáron haladunk tovább, így kénytelenek voltunk az utcai bringakölcsönző-automata rejtelmeibe belevetni magunkat, mely hosszas regisztrációs folyamatot és bonyolult bankkártyás tranzakciókat foglal magában. Ennek megfelelően Etus kb. ugyanannyi idő alatt unta meg a szabadtéri sportot, mint amennyi idő alatt hozzájutottunk a sporteszközhöz. Némi rutin mondjuk nem árt a bécsi bringázáshoz, mert bár sokkal-sokkal jobb bringaúthálózat van, mint nálunk, zavaró módon minden második utcát Einbahnstraßénak hívnak. Kicsit csellengtünk ide-oda, úgy érzésre, végül kikötöttünk a Mariahilferen, vagy legalábbis egy olyan utcán, ami nagyon hasonlított rá, csak picit kisebb és Landstraßer Hauptstraßénak hívják. Itt sajnos csak egy szabad bringavisszatérítő hely volt, így végül elkerekeztünk a Stadtparkig. Az már majdnem belváros.

Teil 2. Heiße Maroni mit Eis und der kleine Brauner

A Stadtparknál (reméljük) sikerült visszaszolgáltani a kétkerekűeket. (Ha mégsem, úgyis megtalálnak, kb. minden adatot tudnak rólunk és amúgy is befoglaltak 20 eurót fejenként, annál meg nem érnek többet ezek a drótszamarak. Képzeljétek: KONTRÁS biciklim volt!! Volt vagy öt perc, mire leesett...) Gyorsan vettünk egy kis sült gesztenyét (majdnem olyan jó volt, mint a zürichi), pár sarokkal odébb meg rábukkantunk Etus kedvenc fagyizójára. (Vajon, most így pár nappal később, mitől fáj az én torkom? Mivel az amcsik forró tea helyett fagyival kúrálják a torokgyuszit, elutasítok minden spekulációt az összefüggések terén!) Kellett egy kávé is, amit igazi múltszázadi bécsi kávéházban ittunk, ahol volt régi telefonfülke, újságtartó-légycsapók és még a falakat is enyhe kávébarnára festette a napi gőzmennyiség.

Lektion 3. Wie das Licht auf die Leinwand und auf unsere Gesichter kam

Ennyi nassolás után ideje volt rátérni a kulturális programra. Ide-oda kanyarogva rátaláltunk az Albertinára, kikerültük a kilométeres sort a pénztárnál és némi határozott fellépés, laza magyaros beütésű felsőausztriai kiejtés valamint a Director's Office feliratú belépőkártyám lobogtatása megtette hatását: a nagyon szigorú néni beengedett minket az amúgy bárhol máshol azonnali tiszteletet parancsoló nemzetközi múzeumi belépőkártyával, amivel az előttünk állók hiába próbálkoztak. A "Hogyan kerül a fény a festővászonra?" c. impresszionista kiállítást tekintettük meg, ami javarészt a kölni Wallraf-Richartz Múzeum képeiből áll, de azért ott lógnak a mi dédelgetett Monet bárkáink is. Nekem a kedvencem egy Maximilien Luce festmény lett, amit a Signac teremben leltem fel a pointillisták között. Pici pöttyökkel festett Notre Dame, elég nagy méretű és egy lefelé vezető lépcsővel szemben függesztették a falra, olyan érzés, mintha beleesnél a képbe. És én tényleg bele is estem. :)


Etus munkahelyi ártalmaktól mentesen értékelte a kiállított műveket, leginkább női aktokat elemzett, nem egészen művészettörténeti szempontok alapján. Néha elvitatkoztunk azon, hogy melyik képet tűrnénk meg a nappalinkba. Néhány egyezés alapján akár közös nappalink is lehetne, feltéve, hogy ez a helység egy ikerház metszéspontján helyezkedik el és az ő konyhája jó messzire van az enyémtől, hogy én ne érezzem a brokkoli szagát, ő meg a marhahúslevesét.

A muzéshopban megtaláltuk az év ajándékötletét: Van Gogh Action Man! Van neki kicsi műanyag festővászna, rajta a napraforgókkal, meg cserélhető(!!!) feje. Játszhat otthon a gyerek: most van füle Vincent bácsinak, most nincs füle. Azért megnézném melyik elvetemült szülő vesz ilyet a gyerekének, ellenben idióta muzeomókusoknak tényleg ötletes karácsonyi ajándék.

Kilépve a múzeumból kellemes meglepetés ért minket: az addigi ködnek és felhőknek nyoma veszett, hét ágra sütött a nap! Itten a napozó Tücsök és a Strucc:

Staffel 4: Glühwine und Tafelspitz

Hiányzott még a napból egy kis Christkindlmarkt, gyorsan meglátogattuk hát a Maria Thereseien Platz-on a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum közötti bódékat és ittunk egy kis Glühwine-t. Utána ideje volt megint enni, visszatértünk hát négy évvel ezelőtti egy hónapos kiküldetésem egyik fénypontjára: a Siebensternbräu-ba. Ez egy sörfőzde-étterem, tradicionális osztrák kajákkal. Ha valahol jót ettem, azzal egy probléma szokott lenni: legközelebb nagyon nehezen rendelek ott más kaját. Most nagyon igyekeztem elkerülni a táfelspiccet, de mivel minden másról kiderült, hogy 1. kevés, 2. hideg, 3. véres, megadtam magam és maradtam a jól beváltnál: főtt marhahús, zöldségjuliennel, főtt burgonyával, almás reszelt tormával és spenótszósszal. Etus elvolt a maga kis rántott ementálijával, rám meg csak fintorgott. Amúgy nagyon ügyesen rendeltünk a pincértől németül, aki nagyon ügyesen válaszolt minden felmerülő kérdésünkre németül, majd a következő alkalommal, mikor Etus megállította egy "Entschuldigung"-gal, lazán azt válaszolta, hogy "Parancsolj". Ekkor szúrtuk ki, hogy Antalnak hívják és többet nem próbálkoztunk az idegen nyelvtudásunk csillogtatásával.

Stock 5. Haus of the Rising Sunfish

Még egy fontos állomás volt hátra: a Haus des Meeres. (Na jó, meg a tschokibolt.) Ez a hatalmas tengeri akvárium /minidzsungel egy nagyon randa, sokemeletes, második világháborús beton lőtorony átalakításával nyert értelmesebb hivatást magának. Perger óva intett minket a lépcsőktől, azt javasolta kezdjük a lifttel és az egyedi kilátás megtekintése után haladjunk lefelé, de Etus az ebéd mennyiségére hivatkozva fittyet hányt eme jótanácsra. Megnéztünk sokféle állatkát, száraz és vizes terráriumokban. Az egyik nagy szenzáció Puppi, a levesteknős, akit picinyke korában csempészett ki Ázsiából egy bécsi hölgy, majd miután nem fért már el a lakásában, a két emeletnyi akváriumba helyezte el adományként. Puppi cirka 80-90 kilót nyomhat most, de a tájékoztató szerint simán elérheti a százat is. Láttunk idióta sünhalat is, aki ide-oda riszálja magát az üveg előtt és pont olyan szemei vannak, mintha afelől érdeklődne, hogy "ugye milyen hülye vagyok?" Sokat gondolkodtam, hogy tudnék-e ilyen helyen dolgozni, de nem kizárt, hogy hamarabb adnám be oda az önéletrajzom, mint egy múzeumba.

Vorhang, akarom mondani, Nachzacc

Ennyi minden elég is volt egy napra, még hátra volt egy órányi séta vissza az autóhoz. Útközben vettünk csokit, láttunk Ferrarit, meg szépen kivilágított belvárost. Etus nagyon csodálkozott, hogy visszataláltam magamtól, ráadásul alternatív útvonalon. Hiába no, Tücsökben alapfelszereltség a GPS.

Epilog

Győr előtt pár száz méterrel Etus rám vigyorgott és elkiabálta magát, hogy "Tücsikéééém, ez aztán igazán jó kis nap volt!!!" A következő másodperctől furcsa döcögős hangot adott az autó, próbáltunk sávot váltani, de nem az aszfalt volt a hibás. Hanem ez:

Szerencsénkre épp jött egy lehajtó, utána meg nemsokára kiszúrt minket egy autómentő. Hívtuk ugyan a márkaszervizt, de azóta is visszahívnak. :)

Hungarythm

Ezt a szívdobogtató címet adta a Presidance tánccsoport az egész estés táncprodukciójának. Én még csak hírből és immel-ámmal hallottam róluk, de aztán kaptunk egy fészbúk esemény-meghívót a Kerekes Band-től, hogy menjünk el a Millenárisra nov.27-én, mert ők fogják szolgáltatni a talpalávalót. Ez olyan jól hangzott, hogy csípőből visszaigazoltuk Marcsival, hogy naná, hogy megyünk. Akkor még nem volt gyanús, hogy az "ottleszek" emberek között kisorsolnak egy darab tiszteletjegyet. Aztán pár nappal a koncert előtt vettem észre, hogy bizony komplex produkció révén a jegyár sem mindennapi kategória. Ez majdnem meghiúsítani látszott az ihaj-csuhaj péntek esti terveinket, amin picit elszontyolodtunk, de még reménykedtünk az aznap esti sorsolásban. Összesen tízen regisztráltunk, volt tehát 20% esély, hogy valamelyikünk neve kibukkan a kalapból és akkor megússzuk 50%-os belépődíjjal.

Valahol odafent (vagy a Kerekes Bandben?) kell, hogy legyen egy jóakarónk, mert másnap Marcsit örömhír várta a postafiókjában: ő a nagyon-nagyon szerencsés nyertes. :)

Így hát mentünk ihaj-csuhaj.

Először is az előadás: kétszer 50 perces táncszínház, van benne minden, amit manapság egy megaprodukciótól elvárhatunk: tucatnyi táncos, hagyománnyal ötvözött modern jelmezek, élőzene, Madonna-mikrofonos énekeshattyú, acapella dübörgős fiúszólótánc, vizuális látványelemek, átkötő elemnek pedig bohóc. Ez utóbbit kicsit túlzásnak éreztük többnyire, de tisztában vagyunk vele, hogy a táncosoknak idő kell átöltözni. Később megbántam a bohóc miatti zsörtölődést, mert ledobálta a piros bohócfrakkját és Közép-Európa legtökéletesebben kidolgozott férfi-felsőtestével előadott egy olyan levegőben tekergőzős artistamutatványt, amitől egészséges lelkületű nőnek azért rendesen kikerekednek a szemei.
A tánc maga mondjuk 70%-ban tetszett. Ebből volt jópár koreográfia, ami nagyon. Profi táncosokból áll a csapat, tanultak ők balettól kezdve a néptáncon át a szteppig mindent és ezt bele is sűrítik alaposan. Eléggé a ritmus van a középpontban, de én mint ex-írsztyepptáncos ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azért meglehetősen sok nosztalgikus érzés rohamozott meg. Ráadásul a közönségben is simán kiszúrom még mindig, hogy ki a szakmabeli: a táncosok valahogy teljesen másképp járnak-kelnek és az öltözködési stílusuk sem mindennapi.
Az előadás szünetében is csuda izgalmas dolgok értek, pl. a büfében vásárolt forró tea nagyon nem akart hűlni, a nézőtérre nem engedtek be vele, ellenben majdnem kizártak az előadásról. Végül a ruhatárban hagytam megőrzésre és utolsóként a helyemre rohanva beleütköztem a bohócba, aki kissé megdorgált a késésért. Így kell apró epizódszerepet szerezni...

Tíz körül véget ért az előadás, de jött az, amire tulajdonképpen vártunk: A KONCERT. A zenekarnak még át kellett magát teleportálnia a fenti színpadról a lentire. Ez alatt a hosszas művelet alatt volt alkalmunk pár mondatot váltani Doneszkó kollégával, aki nagyon fel volt dobva. A közönség nagyjából fele gyáván hazasomfordált, így hát előretörtünk a nézőtéren és eltulajdonítottunk két helyet az Első Sorban, bár rám súlyos lidércnyomásként telepedett a lehetőség, hogy esetleg ülve kell végighallgatnom őket. Ez a frusztráló érzés nagyjából az első fél perc után megszűnt, mert Zsombor első felszólítására felrángattam a Marcsit, hogy nehogy elálmosodjon. Ekkor még csak tízen ugráltunk a színpad előtt, de picit később egy túlbuzgó rajongó felugrott a színpadra, megkaparintotta a mikrofont és jól leszidta az ülve maradtakat. Tulajdonképpen hálásak vagyunk neki, mert a végére elég fergeteges táncparti kerekedett, még a Presidance tagok is püfölték lentől a színpadot. Marcsi is hiába fenyegetett, hogy félidőben hazamegy aludni, odaszegezte a zene a buliba. Így aztán a fináléban táncoltunk egy "Swing your partner" c. ír táncfigurát, amire már nagyon rég nem volt alkalmunk. :) Én már alig kaptam levegőt, de becsületesen végigpörögtem az egészet. Nem mintha lenne esélyem Kerekes koncerten nyugton maradni.

Hazafelé taxiztunk, mivel már éjfél is elmúlt. Éppen a hétvégi izgalmas családi eseményekről csevegtünk, amibe bekapcsolódott a sofőr bácsi is, mikor egy Moszkva téri piros lámpánál a mellettünk álló taxiból félig kilógó nagyon kapálózó fiatalembert vettünk észre. Marcsit győzködte, hogy tekerje már le az ablakot, de ő csak vigyorgott. Már ezen is jókat derültünk, de végül a sofőr bácsink megszánta, letekerte a saját ablakát és átkiabált neki: "Elkéstél kisfiam, most viszi haza bemutatni az udvarlóját a szüleinek." A srácot nem nagyon zavarta a lelombozó információ, telekiabálta az éjszakát azzal, hogy "Angela, hát most jöttem rá, hogy csak te kellesz nekem!" No, mondanom sem kell, bőven kitartott hazáig a jókedv.
Nos, Irina, így jártál, mostantól újabb álnevedről hullt le a lepel. ;)
(Kev, nehogy féltékenykedj, vigyáztunk rá! :-P )

Szinusz

Ha már itt tartunk, mindannyiunk élete egy szinusz-görbe. Még az enyém is. És ezek a hullámzó életvonalak olyan szépen tudnak gubancolódni. :) Kicsit irigyelem a párhuzamos görbéket.

Önkritika

O: Szóval mesélj, miért nem akarsz velem mostanában beszélgetni?
T: (hosszas mentegetőzős monológ) Hát tudod, az tényleg egy nagyon zűrös időszak volt, egy csomó mindennel egyszerűen képtelen voltam foglalkozni, meg hát az én lelkivilágom így meg úgy, hogy sose veszem észre időben, hogy valami gáz van, csak már későn, meg én magam sem értem, csak már utólag, hogy tulajdonképpen mi bajom is van vagy volt, pedig hát ugye mi tök jól kijövünk, ezzel nincs is nekem problémám...
O: Hát tudod, ha pasi lennék és így akarnál lekoptatni, most állati dühös lennék rád. :)
T: Ööö... hát ja, az exeim biztos tudnának mit mesélni... :-/

Kérek szépen egy Hogyan kezeljünk konfliktust másik nőnemű egyeddel, hogy ne érezzük úgy, mintha szakítanánk? - tanácsadókönyv nőknek c. könyvet. Az életem abszurd. Börleszk. Jelentkeznem kell egy élet-forgatókönyv író tanfolyamra is. Olyan nem szappanoperásra.

MC

Megint csak mi, mi és mi, mert hát lehet minket azzal vádolni, hogy már a csapból is, de szerintem van is miért reklámozni magunkat. Most például sokunk által dédelgetett gyermekünk, a kéthavonta megjelenő Múzeum Café kapott igazi szakmai elismerést: az év magazinjává választották. Én személy szerint, elfogultan, de jogosan, rajongok a nem A4-es méretéért, a Román Csarnok falairól ellesett díszítőmotívumokért és a külön a lap kedvéért vásárolt egyedi betűtípusért. És ez még csak a feje. Akarom mondani, a külseje. :)
Kicsiny szerkesztőségünknek ezúton is gratulálok két éve tartó kiemelkedő minőségű munkájukhoz!

Forralt hangulat

Az úgy volt, hogy apámtól kaptam egy láda almát, ami ott dekkol a kamránkban (mert A Társasházban olyanunk is van), ill. egyes egyedei mostanában rossz útra tértek és nekiálltak bomlasztani a többieket is. Ezt a lázítást és puhányodást nem bírtam tovább tehetetlenül nézni, ideje volt a főkolomposokat reszelő általi halálra ítélni, mielőtt nagyobb baj kerekedik. Legutóbb Etus és Balázs lelkes almásrétes-fogyasztónak bizonyultak, szóltam hát nekik, hogy itt az ideje egy újabb látogatásnak. A rétes mellé ígértem egy nagy fazék forralt bort is, ezzel együtt sikerült még pár vendéget elcsábítani hozzánk, sőt ennek még Évi sem tudott ellenállni és itthon maradt. Ritkán tartózkodunk ugyanis egyszerre közös hajlékunk fedele alatt, ez talán a hosszútávú békés együttélés titka. Bár el nem tudom képzelni min tudnánk valaha is összezördülni. :)
Jött még a Marcsi, ami mondjuk triplán indokolt, merthogy nem véletlenül a blogom állandó szereplője, meg régen ő lakott az Évivel, meg ahhoz, hogy a Balázs nálam rétesezik mégiscsak neki van a legtöbb köze. Meg jött a Geregő és a Noé, akikről előzőleg Etus óránként megkérdezte, hogy kicsodák és van-e bárkájuk. Óránként elmondtam, hogy kedves zenész barátok és lököttségük abszolúte megüti a társaságunk színvonalát. Ezt igazolja, hogy lapzártáig nem bánták meg, hogy minket választottak a Takács Eszter koncert helyett. Beugrott még Sanyi és Peti is, de ők elég korán távoztak, mivel Sanyi valami Takács Eszter nevű csaj koncertjére sietett, Peti meg hazarohant dolgozni, mert mostanában rengeteg dolgozandója van.
A rétes, a minipizzák és a forralt bor szépen (el)fogyott, nem beszélve az egyéb téli védőitalokról. (Igen, a mézes tea is annak számít, de én most inkább vadászoknak ajánlott gyógyhatású készítményekre utalok.) Lassacskán elszabadult valami jókedv bomba, ami valahogy úgy kezdődött, hogy Etus elviekben a Loki-Liverpool meccs alakulását igyekezett követni a neten. Váratlanul azonban egy cikket kezdett el felolvasni nekünk a férfiak gondolatairól az ágyban... Az első jogos kérdés, ami felmerült bennünk, hogy mit keres Etus a femina.hu oldalon? (Aki nem követi elég figyelmesen az előzményeket, annak elárulom, hogy Etus 100%-ig hímnemű. Eddig legalábbis meg voltunk erről győződve.) A cikk nagyon tanulságos volt, leszámítva, hogy Etus szerint garantáltan nem férfi írta, szerintem pedig a nők lelkivilágáról nyilatkozik hülyeségeket. Mindezt olyan stílusban megfogalmazva kanyarították rá a világhálóra, hogy a csodálatos szófordulatok hangos felolvasását előbb ő adta fel, majd én, mivel konkrétan sírtunk a röhögéstől. Végül Balázs vállalta a narrátor szerepét, hála neki érte, mert így olyan kifejezésekkel bővíthettük szókincsünket, mint az "elcsúszott kicsit, mint a kocka alakú sárgadinnye", "nagy zsáknyi szúrós szagú önbecsülés", ill. "bogár a rendszerben", hogy csak néhány gyöngyszemet említsek. Innentől már nem lehetett olyat mondani, amitől ne gurultunk volna a konyhapadlón. Persze ha lett volna hely. Mert a legjobb bulik mindig a konyhában vannak, még ha kicsit kevés is ott a hely. De sok idióta kis helyen is. Persze a struccal nem számoltam...

***
(idézet a bulit megelőző 48 órás, hetvenakárhány levélfordulatot megélt köremail-áradat zárósoraiból:
Tücs: Etus, mennyi rétest eszel meg egyedül? Csak hogy annyit süssek, hogy jusson a többieknek is. :)
Etus: Tücsikém, én majd csak kicsit csipegetek, ahogy szoktam. :)
Tücs: Jól van, kicsi struccom, jól van.)

Hétfőn is vasárnap

Amúgy meg egy szavam nem lehet az eheti hétfőre: pénteken sóhajtoztam egy sort, hogy úgy ennék egy jó húslevelet, mára főzött nekem a tündér kolléganőm. Olyan igazit, aranylót, sok tésztával, sok zöldséggel, sok hússal, pici májjal... Igazi vasárnapi ebéd hangulatom van.

Nem mintha a vasárnapi ebédemre panaszkodnom kéne. Anyuval alkottunk tejszínes édesköménylevest, valamint baconba göngyölt csirkemellet és sült oldalast krumplipürével és birsalmakompóttal.

Délután pedig szülinapi zsúrban voltam. Gondolnátok, hogy máris egy éves az unokaöcsém? Igyekeztem olyan ajándékot találni, amiben van koncepció. Nem tudom, hogy ez miért volt fontos, de az volt. Nyáron Vigántpetenden utánunk zenélt a Makám, akkor hallottam a gyerekműsorukban a Kormos c. dalt, amely Bencéről, a fekete kiscicáról szól. Most beszereztem az Ákom-bákom c. lemezüket, amelyen a dal hallható. (Nehogy már mindig csak Alma zenekart hallgasson szegény gyerek, mert még mérgezést kap.) A CD mellé pedig találtam ŐT:

Mittens névre hallgat és egy tavalyi Disney rajzfilm kóbormacska hőse. Mikor megláttam, szabályosan elolvadtam. Tipikus "neménvoltam" macskapofája van. Nagy sikert arattam vele: rajtakaptam Bencét, amint farkánál szorongatva a cicust kisurrant az ajándékokkal borított és vendégektől nyüzsgő nappaliból a konyhába, ott belefúrta az arcát a puha plüssbe és hangosan sikítozott neki. Vállon veregethetem magam, azt hiszem.
Amúgy is megállapítottuk a keresztanyjával, hogy a nagynénik csak jófejek lehetnek. A szülők persze nevelnek, meg szabályokat állítanak, meg szigorúan néznek néha, de a nagynéni az más. Az ő nővérének is vannak gyerekei, teljesen kompetens vitapartner volt. (Csak hogy mindenkit jól összezavarjak, elmondom, hogy én is lehetnék az ő unokaöcsijének a keresztanyja, ha egy osztályba jártam volna a nővérével és legjobb barátnők lettünk volna, de nem jártam. Máris érzem a felém áradó szeretetet. Köszönöm.) Mindezt tortaevés közben sikerült megtárgyalnunk, miközben az ünnepelt az ölemben tátogott szorgalmasan, én pedig lapátoltam bele lelkesen a gyümölcstortát. Egy idő után lankadt a figyelme, úgyhogy elengedtem szaladgálni egy sort. Nagyjából tíz perc múlva megjelent újra, nyúlt a tányérjáért, én pedig automatikusan kanalat ragadtam és már épp pakoltam volna a szájába a következő falatot, mikor a felháborodott azanyja előbukkant a semmiből, elkapta a gyereket a kanál elől és hangos "neeeeeehátmármosottfogat" kiáltással arrébb pakolta. Jófejnagynéni becsületemet mentve jól artikuláltan elmagyaráztam a görbülő szájú gézengúznak, hogy nem én voltam, hanem az anyukája, rám nem ér nézni csúnyán. Újabb vállveregetés.

Hétfő-típusú párbeszédek

Tücs: - Gyerünk, könyörgöm, mintha élnél!
Iktatóprogram: - (...)
Tücs: - Jó, tudom, nem élsz, de akkor is!
Iktatóprogram: - (...)
Tücs: - Egy szoftverrel beszélgetek, ez már a vég...

Én Kicsi Farmom: szombati állatságok és narancsos zöldségek

Aki hozzám hasonlóan fészbúk-addikttá vált az utóbbi hónapokban, az biztosan találkozott már farmville-el. Ez ilyen online állattartós-növénytermelős játék. Lehet benne rózsaszín tehénből epres tejet fejni, aloe ültetvényt rothasztani, mások farmján szomszédolni. Nos, ennek szellemében hirdettük a szombat esti koncertünket, mely a Kistehén Tánczenekar lemezbemutató koncertje volt. Előzenekar: Malacka és a Tahó. Én még egy igazi farmert is ígértem, igaz szoknya formátumban. Alapvetően csodálatos, bensőséges koncertnek ígérkezett. A szerintem kissé túlzásba vitt jegyárnak köszönhetően nagyon lassan szállingóztak a vendégek. Hiába kezdtünk a meghirdetettnél 40 percnél később (ennek még a későbbiekben egyéb jelentősége is lesz), az első nóta alatt Tamás név szerint üdvözölte a 6-7. sor közepét és a 11. sor szélét. Nagyjából ezeket a koordinátákat foglalta el a pár lézengő törzsrajongó. Lettek persze ennél sokkal többen, de megdöbbentő módon az első három sor végig üres maradt. Nem is tudom mikor láttam ilyet utoljára.

Na persze nem kizárt, hogy Erzsike néni tehet az egészről. Tamás a dalok között jó sokat mesélt nekünk a drága jó Erzsike néniről, életének viszontagságairól, hagyományőrző erőfeszítéseiről, önfeláldozó családi szerepéről, de leginkább a felejthetetlen almás pitéjéről. (Tapsoljuk meg még egyszer az almás pitét! ) Még a fotóját is elhozta és kitűzte a mikrofonállványára, hogy mindenki képzeletében élénkebben jelenhessen meg a drága jó Erzsike néni. Megható volt, nekem is csak úgy patakzott a könnyem. (Közben furcsán rángatózott a szám széle is a füleim irányába, de nyilván ez is a felfokozott érzelmi állapotnak tudható be.)
A koncert szépséghibája, hogy hála a zaklatott életmódomnak, nekem aznap ez még csak az első felvonás volt. És már ez is fél tíz után kezdődött, nekem pedig tizenegyre Vecsésen kellett lennem egy ír táncházas hakni miatt, az fantasztikus punk-kocsmazenés Firkin utó-zenekaraként. Így történt az a csúfos eset, hogy kénytelen voltam az egyes számú koncert kellős közepén csókot hinteni a közönségnek és leugrani a színpadról, kivágtatni a Gödörből, bevágódni Peti mellé az autóba, végig azon cidrizve, hogy mi lesz, ha minden igyekezetem ellenére a második számú koncert kellős közepére fogok csak megérkezni. Út közben végig szidtam magam, hogy na, ilyet többet nem, mekkora ciki már, meg egyáltalán, mi lesz, ha tizenegykor már senki nem akar majd táncolni és potyára megyünk oda, akkor leszek csak igazán mérges. "Minden jó, ha vége jó" - Grimm-aszolhattam az este (és jócskán a nap) végén, ugyanis az drága Firkin még javában nyomta, mikor kiértünk (éjjel TÉNYLEG 20 perc az út autóval, köszi Andris a nyugtatást!), még várnom is kellett egy keveset és szerencsére volt sok lelkes táncos. A hangosításunk szokás szerint katasztrofális volt, nincs az a technikus, akit még szívesen foglalkozik négy táncházzenész esetleges igényeivel, mikor már legszívesebben bontaná alólunk a színpadot. Már olyan is volt, hogy tényleg elbontották alólunk a színpadot. Az igazság az, hogy megint annyira jól esett ír zenét játszani, hogy totál nem érdekelt, hogy ki mit hall belőle, csak vigyorogtunk fent egymásra, mint két pár tök.
Lehet nézni ezt úgy is, hogy rémálom stresszes este volt, meg úgy is, hogy állati mázlista vagyok, hogy ennyi jó zenésszel telepakolt zenekarokkal játszom. Azért lehet nem ártana egy személyi asszisztens lassan, aki alkudozik helyettem a koncertszervezőkkel. :)

Kék csaj, Tom&Erzsi, Piros csaj
(all photos (c) Szőke Richie)

(A félreértések elkerülése végett: a hölgy a képen tényleg Erzsike néni, a BocsiAnett felirat nyilván az énekesnőknek szól és valamilyen privát konfliktus rendezése miatt írta oda Tamás. Üdv, a Szerk.)

A férfiak az Omicron Persei 9-ről jöttek, a nők az Omicron Persei 7-ről

Valaki ajánljon egy "Hogyan kommunikáljunk normálisan az érzéseinkről?" tanfolyamot.
Előtte a biztonság kedvéért szeretném elvégezni a "Hogyan ismerjük fel egyértelműen és hogyan értelmezzük saját érzéseinket?" tanfolyamot.
Utána majd a "Kit okoljunk a felmenőink közül, amiért érzelmi intelligenciánk csekélyke és részt kellett vennünk az előző két tanfolyamon?" tanfolyamot.
És szeretnék egy macskát is.

Kini figyelmébe

Csak most volt időm elolvasni Kini barátném bécsi hányattatásait, ahol is a kortárs komolyzene szépségeibe avatták őt be. Erről eszembe jutott, hogy a legmodernebb darab, amit valaha szimfonikus zenekarral játszottam, Charles Ives "The Unanswered Question"-je volt. Ezért a darabért rajongok, ennél tovább viszont nem merészkednék a világért se, egyelőre. Szerintem a zenetörténelem egyik leggyönyörűbb vonóstémáját írta meg benne, bár ezzel így önmagával nem lett volna méltó a "modern" jelzőre. Így hát a vonósok valójában (ködös emlékeim szerint) csak az erdőben élő néma druidákat jelképezik, akik egyhangú örökkévalóságukban mormolják a saját csendjüket, míg a fúvósok igyekeznek a disszonáns izgága szólóikkal feltenni a Zélet, a Világmindenség meg Mindenre vonatkozó kérdést, majd meg is válaszolni azt, de a végén ők is elvesztik a fonalat. Szerintem volt esze ennek az Ives-nak.

CSÓK nektek!

Ide katt, 0:50-nél álla leesik, nevet velem és mondja, hogy hát, igen-igen, ugyebár, mi aztán tényleg mindenütt...

Rövidek

Egy húzásra.

***

Visszatértem a dolgos emberek közé. Még szerencse, hogy nyáron nem mentem sehová nyaralni, mert így egy heti felhalmozódott szabadságot tölthettem vízszintesben. Okéoké, Malac koncertet természetesen függőlegesben nyomtam. Bár az új dalunknak elég sok a vízszintes vonatkozása.
Vissza kell rázódnom, mert mikor ma úgy éreztem, hogy már elképesztően sokmindent megcsináltam, órák óta dolgozom megállás nélkül és mindjárt sötétedik: akkor még csak dél volt. És hátra volt még a munkaidő 75%-a.

***
Rohan az idő és Petinek már megint szülinapja volt, de most már 30+1 éves. A nulla igazából nem számít, szerintem. Szerinte meg a kerek évforduló mítosz hülyeség, mert pl. a 31 meg prímszám, szóval simán vehettünk volna neki idén is gitárt. Mondjuk LesPaul-t. Nem vettünk neki, de kapott USB csatlakozós lézerkard alakú lámpát. Kéken világít, mint az átlag jeti kard. Örült neki. Mondom, a nulla nem számít. Ennek örömére családi bulit csaptunk az új albérletükben, amit meghatóan hatékony együttműködéssel sikerült hármunknak tisztává és rendezetté varázsolnunk. Sütöttünk házilag pizzát, Virágék hozták a mindenki kedvenc tiramisu tortáját, Patrik és Petike pedig zongora- és gitárszólókkal szórakoztattak minket. Petike beleolvasott a Sün, akit meg lehetett simogatni c. könyvembe. Nagycsoportos koromban úgy fedeztem fel, hogy tudok olvasni, hogy ezt a könyvet nézegettem és érdekes módon értettem belőle mindent. Elég büszke voltam magamra, de rá még büszkébb vagyok, mert én azért nem végeztem egy oldallal 3 mp alatt. Főleg nem adtam volna 100%ban helyes válaszokat a tartalmat illető kérdésekre. Négy évesen.

***
Tegnapelőtt elhagytam a vadonatúj csizmám egyik gumisarkát. Ez amiatt volt felettébb bosszantó, mivel azért vettem új csizmát, mert elhagytam a régebbi egyik gumisarkát. Ezek a tipikus női gondok néha nem nagyon szórakoztatóak.
Ellenben nagyanyámra emlékeztető találékonysággal egy nappal később visszasomfordáltam a tett színhelyére, ami egy villamosmegálló. Emlékeztem, hogy picit megakadt a léptem a síneken, reménykedtem hát, hogy ott eshetett le a kis szökevény. Szépen megvártam, míg elmegy két villamos és kiürül a peron, nehogy már mindenki azt bámulja, hogy egy kis fekete pöcök után hajlongok a sínek között. Merthogy tényleg ott volt, már messziről kiszúrtam. (Kicsit átment rajta a villamos, node lényeg a lényeg.)

***
Nem jártam hasonló sikerrel azonban abban a moziban, ahol tegnap néztünk veszteséges katasztrófafilmet. Na véletlenül se a producert féltsétek, neki bőven lesz mit a tejbe aprítania. Csak a hatalmas hirtelen megnyíló szakadékok, a városokat elborító szökőár és a mindenütt hömpölygő láva okozott sok veszteséget. Nekünk sikerült elveszteni fejenként valamit: ki egy ezrest, ki egy parkolókártyát... a Tücsök meg egyenesen a fejét. Azaz a fejfedőjét. Azt. A legkedvencebb, szuperhuncut, imádott, bringázós-futós-esőelleni, fekete-arany, cuki sapiját. Vigasztalhatatlan a Tücsök.
Leszámítva, hogy Sanyi írt erről egy szívhezszóló nótát, "elvesztette a sapkáját.mp3" címmel. De az is lehet, hogy a kobra írta, csak Sanyi lenyúlta az ötletet.

***
A Marcsi csudaszépen fuvolázik a Notre Dame-ban. Bár hallanátok már mind.

***
A kíváncsi hosszú í, mint a kívánság, a dicsér meg rövid. Már egy ideje gyanúsak voltak. Ettől még elsőre simán rosszul írom továbbra is.

***
Saját összeesküvés elméletem van. A naaagy kollektív mesterséges intelligencia-tudat már gyűjti erőit, hogy átvegye a hatalmat az emberek világa felett. Még nem jött el az ideje, ezért igyekszik eltitkolni irántunk érzett megvetését. Kivéve, mikor backgammonban le merem ütni az egyik bábuját, mert akkor szénné aláz a saját Nokia telefonomon, lehetőleg magának csupa dupla ötös-hatosokat dobálva, míg én két-három pontos lépésekkel araszolgathatok a biztos vereség felé. Mióta felfedeztem ezt a játékot az alkalmazások között, azóta végleg nem hiszek a véletlenszerűségben.

***
Rám tört az öregedési para. Nem, nem a szarkalábak, inkább a rigolyák. Ha nem találok ki sűrgősen valamit, vén házisárkány leszek.
A konvenciók is kezdenek szimpatikusabbá válni. Lehet, hogy lassan végetér a kamaszkorom?

Az előzőhöz

Bogi Mamma és a Pocok
(Boogie Mamma koncertfotók)















Hűű de komoly ez a lány...

















Valami nagy huncutságra készülünk... talán épp a Jocót hanyagoljuk???

















Itt a lábam (nem disznókéz...)
:)


Malacka és a Tahó fotók
(all by Szőke Richard)

Jocóval ne törődj!!!

Hát akkor beszámolás indul, John-Paul-George-Ringo...
...akarom mondani, öt-hat-hét-éééés!

Igazábólképtelenségvisszaadnieztazegészetmertannyiraegyedivolt

akoncerthangulatmegugyemikvázicsakelőzenekarvoltunknemis

mivoltunkalényeghanemutánunkaBoogieMammamegaYellowSpots

despecielőketmárnemisláttammerthazafuvaroztakidőközbenígy

nemhallottamaFeriaszadistacíműslágertsemegahovalettatévéhovalett

atoalettetellenbenaBoogieékteljesenidinyótákvoltakaszínpadonmintahogy

mindigszoktaklennidemostmégtízévesszülinapjukragyártottakmaguknak

egypapírpockotésaközönséghajátvagdostáklehogyszőrelegyenmeg

mástisdeaztinkábbelsemmesélemviszontaDánakélőbenvágtákleahaját

hajvágógéppelnaazsevoltsemmiMarcsivalmimegúsztukahajvágást

csakaVértévétkelletteljátszanunkdeazelégjólissikerülthöööööööö

hhááááááááááhbocscsaklevegőtkellettvennemszóvalBoogiekirályvolt

előttemegaMalackátnemiskellméltatnomegyszerűennincsenekrá

szavakfőlegahegedűscsajnaazaztánelképesztőenjónőmegjólábai

isvannakbárnemistudommiérthivjákhegedűsnekmikorcsakegy

számbanjátszottatöbbibenmegtátogmegriszáljaafenekétjameg

aztánelképesztőmilyenpofátlanszexcentrikusszövegeketénekelnek

háthovatartezavilágbezzegamiidőnkbenilyennemvoltszegényJocó

velemegnemtörődiksenkiaztánmegvanezamásikújszámabringázós

naebbenmegakisgádzsirákontrázikkonkrétanhátnemnormálisazon

alyukashegedűnaztsetudjaeszikevagyisszákanépzenétgrrmeg

egyáltalánholvannakmármanapságakontráskerékpárokmicsoda

elmaradottnótaezkéremnodeköszönjükRichinekavideókat

amiketmeglehetnézniajútjúbonittazErnőtmegittenadepicittyetmár

nagyonváromafotókatnakíváncsivagyokkibírtaeztvégigolvasni

mertmégénsemigazándeakitartóaknakigazánköszjóccakát.

(Ja, ez itt egy koncertbeszámoló volt tegnapról. Nem, nem tűnt el a space a billentyűzetemről, tényleg hülye vagyok.)

Shop-ska

"Hogy lehet, hogy minden olyan olcsó itt a boltban?
Hogyhogy ilyen nagy ez a bolt? A kicsi meg hol van?
Basztikuli, kisközért, túl nagy a hiátus.
Hovatűnt a minőség? Hova tűnt az árus?"
(Sertéske és a neveletlen fráter)

Három napja szobafogságban élek egy fránya vírus miatt. Már halálosan unom a kekszdiétát és a citromos teát (bájdövéj, senkiháziak kezébe került a citromimport! miért nem lehet ebben a városban hónapok óta normális citromot kapni??? ha kifacsarod nem jön belőle lé, csak olyan lesz mint egy egyujjas kifordított bundakesztyű! le a citPOMokkal!!!). Agyamra mentek a fészbúk alkalmazások, kivégeztem egy egész Futurama évadot (ez egy jól megtervezett továbbképzés első lépése, így most hivatalosan is egy fokkal hibbantabb vagyok), 85x130-as montázst készítettem a saját magamat és a barátaimat ábrázoló kedvenc fotóimból (mindenki rajta van! mondom mindenki! még te is, aki asszed, hogy megúsztad! :) aki meg nincs, az vagy fényképész, vagy majd rajta lesz. punktum!), kimostam az összes szennyest és hatszor átgondoltam, hogy nem vagyok hajlandó átgondolni az életemet.
MENNI kellett. Ki. El. Akárhova!
Hát akkor fogjuk a nyuszira. Nyuszi nincs a környéken, úgyhogy maradnak a madarak. Sikeresen az ablakpárkányomra szoktattam a környék cinkéit egy kis minőségi diómorzsalékkal, de a diót én is szeretem, meg egész télre pont elég lesz a fűtészámla luxusnak, venni kellett hát téli madáreledelt. Ha meg már arra járunk (nem mintha konkrét úticélom lett volna, de ha már), akkor be is néztem gyorsan a Marcsi és a Mikkemakka által ajánlott butikba, hátha van régóta áhított farmerszoknya.
A Kosztolányi közelében levő Femina butik igazi butik, pici, madár is alig jár arra, de az áru Franciaországból jön egyenesen, és a tulaj annyira jó üzletasszony, hogy inkább megmondja, hogy most nincs olyan cucc, ami nekem kell, majd nézzek vissza jövő héten, minthogy rám tukmáljon valamit, amire nincs szükségem. Ezt a fajta kiskereskedelmi hozzáállást nagyon tudom becsülni.
Megyek hát továbbagyalok, hogy inkább el kellett volna menni egy plázába, dehát minden odébb van, én meg nem akartam messze menni. Váratlanul kiszúrok egy cipőboltot a Bocskai úton: hoppá, csizma is kell! Egyrészt, mert csak barna van, másrészt mert annak is eltűnt rejtélyes módon az egyik gumisarka... gyanítom betett neki a múlt heti hajópadlón-ugrálás. Újabb pici bolt, nem túl forgalmas helyen, de dugig van szebbnél szebb bőrcipővel. Az eladó néni nagyon kedves, nagyon beszédes. Miközben villámgyorsan felméri az igényeimet, rengeteg választási lehetőséggel áraszt el. Kicsit fennakad a szeme, mikor mondom, hogy nem árt, ha színpadképes is az a csizma, dehát végül is - mondja ő - mindenkinek kell valamit csinálni. Ő is már nyugdíjas, de a világért nem ülne otthon. Minek? Hogy simogassa a macskát egész nap? Az unokái már 18 évesek, mégsem várhatja el, hogy nála üldögéljenek és unatkozzanak. Szívembe zártam a helyet, már kinéztem egy hótaposót és egy alkalmi cipőt is, mondom is neki, hogy még biztosan találkozunk.
Felvidulva, új szerzeményemmel baktatok tovább a piac felé, bár két lépés után kiderül, hogy nem is kell odáig mennem, a szomszéd boltban állateledelt árulnak. Újabb mosolygós eladó, biztosítva vagyok, hogy egész télen tartanak majd madárkaját. Fillérekért.
Örvendezek hát tovább, hogy milyen jó is, hogy itt a környéken még ennyire sok a kiskereskedő, igazi maradványfalu a nagyvárosban, majd a Fehérvári úti zebránál belém csap a felismerés: egy nappal korábban megnyitott a régi Skála helyén az Allee... Hatalmas, csilli-villi pláza, tele nyitási akciókkal. Gőzöm sincs honnan jön ide ennyi ember, de nyüzsög az egész.
Időm mint a tenger, egy ici-picit muszáj benézni, mert azért csak kéne az a fránya szoknya is...
A promódban egyszerre két eladólány sürög körülöttem, nagyon jó arcok, vicceskednek, sorra hordják a szoknyákat, győzködnek, hogy vegyek inkább sortot, ha már ilyen jó lábam van, sopánkodnak, hogy honnan szedtem, hogy 38-as méret kell nekem, hát ők megmondták már ránézésre is, hogy nagy lesz...
A szomorú tény, hogy végül mégis a zorzéban találom meg az igazit, végül is csak 500Ft-tal olcsóbban, de sajnos ilyenkor nem számít, hogy gyakorlatlan újoncok vesznek körül, ha egyszer ebben fenekem is van, nem csak lábam. A pénztáros is kb. aznap kezdett, sűrű elnézéseket kér, de aztán csupa jó híre van, hogy pl. 1500 Ft-tal olcsóbban adják nekem a szoknyát, mert már akciós, csak még nem lett átcímkézve, meg választhatok kulcstartót és kapok ajándékkupont énameg szép rózsszín Thank God I'm a Woman feliratú szatyrot. Engem is simán lekenyereznek a multik.
Pici felderítő bámészkodás után irány haza: ennyi költekezés után ebben a hónapban asszem jobb, ha megszokom a diétát, de azért pici búfelejtőnek vettem egy tábla karácsony ízű milkacsokit. :)

Egy romantikus délután a kobrámmal

Tegnap egy romantikus délutánt töltöttem el a kedvenc kobrámmal. Ez rendkívül megkapó volt számomra, mivel én Tücsi vagyok, nem Sanyi. És tényleg ez történt, bizony.

Sziasztok, ez volt a mai bejegyzés. Ennyi elég is lesz.

San...
akarom mondani...

Tücsi

In inglis plíz...

Ma (izé, tegnap) Keszthelyen játszottunk a Villogós Tornyokkal, már megint Balaton-közelben, naná. A rendezvény hivatalos elnevezése "Angolul beszélők napja" volt, mi is igyekeztünk angolítani magunkat. Az was the koncepció, that kábé fele-half arányban played magyar and English dalokat. Vera konferált, I was translating. Nem vagyok elég hű szinkrontolmács, muszáj voltam a kissé berozsdásodott, valamely hátsó agykamrában porosodó angoltudásom nyikorgó részeit extra poénkodással kompenzálni. Tücsök féle angol-humor, hö hö hö. De a közönség vette a lapot, egy nagyon bátor (mellesleg elképesztően jóképű) néjtív szpíker srác oda is jött a koncert végén, hogy mondjon ő is egy vicceset:
"Thank you very much. I was glad to hear such a beautiful violinist."
Mikor a váratlanul túlterhelt látóidegeim végre feloldották a gátlást a többi arcomon hordott szervem vegetatív és motoros idegrostjairól, először is gyorsan elpirultam, aztán kinyögtem a világ legeredetibb "Woooow, thank YOU!"-ját. (És valószínűleg azt értettem alatta, hogy Thank GOD!)
Aztán rájöttem, hogy hehe, ez igazán kedves, de pont olyan, mintha azt mondanák "LÁTOM nagyon szépen hegedülsz". :) Szerencsémre még mindig kevés a folkhegedűs az országban és amíg szoknyát hordok a koncerten (és ahogy az általam és sokak által imádott csipkelődős humoráról híres fuvolista kollegina megjegyezte anno: amíg rendszeresen ellenőrzöm, hogy megvan-e még a csípőmozgásom), addig nagy gond nem lehet.

Koncert után angolosan távoztunk, akarom mondani siettünk haza, de így is éjfél lett mire visszaértünk. Hiába, a show-business már csak ilyen.

Második sor - avagy női szemszögű tudósítás az A38ról

Ezt a remek koncepciót találtam ki magamnak, hogy ne vegyem el a lelkesen blogoló Kolléga kenyerét. Írok jó kis nőcis beszámolót a Kerekes koncertről. :)
Szóval:
"Juuuujj, fiúúúúk, aaaanyira cukik voltatok!!! Rekedtre sikítoztam magam!"
Na jó, azért maradjunk annyiban, hogy a Tücsök azért mégiscsak a Tücsök, bár szó ami szó, kivételesen tényleg extrém nőcis formáját hozta, csak hogy komoly önkritikát gyakoroljak mindjárt itt az elején. Mert például nem partizott már ki tudja mióta egy igazit, úgyhogy teljesen elfelejtett öltözködni is. Mármint azt felejtette el, hogy ha egy nő buliba indul, hatszor átöltözik és teleszórja a szobáját az ÖSSZES göncével. Kész csoda, hogy Évi nem ábrándult ki ezek után az eddig kedves-rendes-udvarias-amúgyisaligvanotthon lakótársából. Konkrét kisstílű sztárhisztit vágtam le neki, mely magában foglalta az összes szoknyám és harisnyám felpróbálását, tükör előtt sopánkodást és végső csapásként annak a ténynek a kétségbeesett ismételgetését, hogy a Kerekest ugyanaz fotózza, mint a Malackákat és úristennemnézhetekkiakárhogy, mert mindig kiszúr a tömegben. Richie tényleg ott volt, tényleg fotózott, tényleg kiszúrt, de eléggé melléfoghattam, mert egész koncert alatt szomorú képpel morgott nekem, hogy rémes, rémes, rá se bír nézni a hosszú csizmára miniszoknyával, még a munkakedve is elmegy tőle... Azt hiszem az eheti Malacka koncertre egy jó hosszú krumplis-zsákban megyek.
Amúgy totálisan kiszúrtam magammal is, mert állati kényelmetlen úgy pattogni felfelé fél métereket, hogy közben a gyakorlatilag nem létező szoknyád hatvan centit emelkedik. Mikke-makkával elől tomboltunk, és jókat röhögtünk egymáson: ő a pántnélküli topját rángatta felfelé, én a szoknyámat lefelé. Öngól a javából. Jól megérdemelt. :)
Mindezek ellenére istenien éreztük magunkat, csak az első sorba nem sikerült eljutnom, pedig bérletem van oda elvileg. A negyedikből indulva a másodikig küzdöttük fel magunkat. Kétszer volt lehetőségem eljutni az elsőig: először udvariasan átengedtem a lehetőséget Richinek, hogy nyugodtabb körülmények között dolgozhasson, másodszor megpróbáltam én előretörni, de lelkesen pogózó egyetemisták kitúrtak. A Doneszkó megígérte, hogy elsősorban foglalkozik a benyújtott panaszommal. Őt amúgy nagyon sok dicséret illeti, például a fantasztikus tánckoreográfiákért, amiket ígérete szerint majd nekem is megtanít, bár ehhez több éves komoly tréningre kell számítanom. Meg sok minden más mellett (hozott nekem agyament rajzfilmeket, tenkjú tenkjú!) azért is megdicsérem, mert divatot teremtett. A közönségben egyértelműen ki lehet szúrni a nagy számban jelenlevő Doneszkó rajongókat a fekete egyensapijukról. :)
Fontos momentum, hogy végre eljött a Marcsi is, és hullafáradtsága ellenére nagyon értékelte a produkciót. Évinek meg hálás köszönet, hogy kibírta az otthoni hisztit, odafuvarozott, és még azt is türelmesen végigvárta, hogy én hosszas szakmai eszmecserét folytatok a koncert után a Kollégával. Már nagyon rám fért egy ilyen csajos buli.

Végezetül egy hosszabb szösszenet a koncert végéről, javaslom, hogy legalább a basszusszólót várjátok meg... ;)

Sicc

Ma hazafelé jövet átfutottam egy fekete macska előtt az utcán.
Na, most akkor vajon mi lesz?
:D

Friends

Csülök, dzsintonik, barnasör, somlói, Polo Pub, Zsuzsanéni, kantrinóták by Kaszabtibi és Littvaylevi, kenyérgalacsinnal dobálódzás, kék rózsa, vándorcitrom-karikák, WHY??? Marcsi, Balázs, Etus.
Garantált könnyezve nevetés.

Nutella kiskanállal, forralt bor, chocolate chips cookie, chill-out zene, sajt szilvalekvárral, derű, Teti cica késő esti élő showműsora, megintcsak WHY???, éjjeli taxi, Bótoseszti.
Garantált könnyezés helyett nevetés.

Company of your friends: priceless. :)

Fordulók és fordulatok

Ma olyat, hogy hűű, meg váóó, hogy két éve erre a napra várok, reménykedve, titokban, ünneplőbe öltöztetve a lelkemet, ezerszer elképzelve, leszervezve, elhalasztva, elkezdve, félbehagyva, demostvégre! És még csak el sem fogom mondani egyelőre, hogy mit. Türelem. :)

De mindemellett nem tudott nem eszembe jutni, hogy megint november 2-a van, három éve egy nappal hamarabb még gesztenyés pulykát sütöttem anyu szülinapjára, papa meg békésen szunyókált a kórházban, mi próbáltunk nem gondolni rá, hogy most már bármikor, aztán másnap már nem szunyókált tovább. De a nővérke azt mondta, hogy arany karikák csillogtak a szemében, mikor elköszönt és ez azt jelenti, hogy megbékélt a világgal.
Legyen hát ez a megbékélés napja. Nem is szomorokodom sokat, csak picit.