Bécs, te blogolhatatlan

No, ez se lesz egy rövid poszt. :)

Vorrede vor den Fahrrädern

Hónapokkal ezelőtt a fejünkbe vettük Etussal, hogy november végén kiugrunk Bécsbe, mert ott ilyenkor már van forralt boros karácsonyi vásár és még éppen tart az impresszionista kiállítás, amit látni kell.

Elindultunk szombaton reggel, felszerelkezve egy autókázós mp3-gyűjteménnyel, amiből a romantikusabbakat mindig át kellett ugrani, mert nem illett a hangulatunkhoz. Maradt a fejrázás és telitorokból való énekelgetés. Reggeli kávé helyett kaptunk egy adrenalin-shotot az M1-esen: a felhajtó sávban álldogált egy autó. Már eleve az elég nagy felelőtlenség, hogy valaki rögtön a kanyar után szobrozik a gyorsító sávban, de higgyük el neki, hogy kényszerből tette. Ellenben nem átgondolt cselekedet ilyenkor az autónk MÖGÖTT téblábolni. Előttünk ráadásul egy kisteherautó ment, nem láttuk tőle az akadályt képező kocsit, csak az utolsó pillanatban, mikor sávot váltott, Etus meg épp a gázra lépett volna. Azért kifejezetten mókás látvány volt, ahogy ijedtében kezét-lábát széttárva ugrott egy nagyot a fickó, de ha felkenjünk a kocsijára véletlen, akkor már csúnyábban nézett volna ki.

Abschnitt 1. Die Fahrradausleihmaschine

Bécsbe érve leparkoltunk a Donaukanal mentén a Schüttelstraßén és elindultunk gyalog be a városba. A Radetzky téren Etus a fejébe vette, hogy márpedig kerékpáron haladunk tovább, így kénytelenek voltunk az utcai bringakölcsönző-automata rejtelmeibe belevetni magunkat, mely hosszas regisztrációs folyamatot és bonyolult bankkártyás tranzakciókat foglal magában. Ennek megfelelően Etus kb. ugyanannyi idő alatt unta meg a szabadtéri sportot, mint amennyi idő alatt hozzájutottunk a sporteszközhöz. Némi rutin mondjuk nem árt a bécsi bringázáshoz, mert bár sokkal-sokkal jobb bringaúthálózat van, mint nálunk, zavaró módon minden második utcát Einbahnstraßénak hívnak. Kicsit csellengtünk ide-oda, úgy érzésre, végül kikötöttünk a Mariahilferen, vagy legalábbis egy olyan utcán, ami nagyon hasonlított rá, csak picit kisebb és Landstraßer Hauptstraßénak hívják. Itt sajnos csak egy szabad bringavisszatérítő hely volt, így végül elkerekeztünk a Stadtparkig. Az már majdnem belváros.

Teil 2. Heiße Maroni mit Eis und der kleine Brauner

A Stadtparknál (reméljük) sikerült visszaszolgáltani a kétkerekűeket. (Ha mégsem, úgyis megtalálnak, kb. minden adatot tudnak rólunk és amúgy is befoglaltak 20 eurót fejenként, annál meg nem érnek többet ezek a drótszamarak. Képzeljétek: KONTRÁS biciklim volt!! Volt vagy öt perc, mire leesett...) Gyorsan vettünk egy kis sült gesztenyét (majdnem olyan jó volt, mint a zürichi), pár sarokkal odébb meg rábukkantunk Etus kedvenc fagyizójára. (Vajon, most így pár nappal később, mitől fáj az én torkom? Mivel az amcsik forró tea helyett fagyival kúrálják a torokgyuszit, elutasítok minden spekulációt az összefüggések terén!) Kellett egy kávé is, amit igazi múltszázadi bécsi kávéházban ittunk, ahol volt régi telefonfülke, újságtartó-légycsapók és még a falakat is enyhe kávébarnára festette a napi gőzmennyiség.

Lektion 3. Wie das Licht auf die Leinwand und auf unsere Gesichter kam

Ennyi nassolás után ideje volt rátérni a kulturális programra. Ide-oda kanyarogva rátaláltunk az Albertinára, kikerültük a kilométeres sort a pénztárnál és némi határozott fellépés, laza magyaros beütésű felsőausztriai kiejtés valamint a Director's Office feliratú belépőkártyám lobogtatása megtette hatását: a nagyon szigorú néni beengedett minket az amúgy bárhol máshol azonnali tiszteletet parancsoló nemzetközi múzeumi belépőkártyával, amivel az előttünk állók hiába próbálkoztak. A "Hogyan kerül a fény a festővászonra?" c. impresszionista kiállítást tekintettük meg, ami javarészt a kölni Wallraf-Richartz Múzeum képeiből áll, de azért ott lógnak a mi dédelgetett Monet bárkáink is. Nekem a kedvencem egy Maximilien Luce festmény lett, amit a Signac teremben leltem fel a pointillisták között. Pici pöttyökkel festett Notre Dame, elég nagy méretű és egy lefelé vezető lépcsővel szemben függesztették a falra, olyan érzés, mintha beleesnél a képbe. És én tényleg bele is estem. :)


Etus munkahelyi ártalmaktól mentesen értékelte a kiállított műveket, leginkább női aktokat elemzett, nem egészen művészettörténeti szempontok alapján. Néha elvitatkoztunk azon, hogy melyik képet tűrnénk meg a nappalinkba. Néhány egyezés alapján akár közös nappalink is lehetne, feltéve, hogy ez a helység egy ikerház metszéspontján helyezkedik el és az ő konyhája jó messzire van az enyémtől, hogy én ne érezzem a brokkoli szagát, ő meg a marhahúslevesét.

A muzéshopban megtaláltuk az év ajándékötletét: Van Gogh Action Man! Van neki kicsi műanyag festővászna, rajta a napraforgókkal, meg cserélhető(!!!) feje. Játszhat otthon a gyerek: most van füle Vincent bácsinak, most nincs füle. Azért megnézném melyik elvetemült szülő vesz ilyet a gyerekének, ellenben idióta muzeomókusoknak tényleg ötletes karácsonyi ajándék.

Kilépve a múzeumból kellemes meglepetés ért minket: az addigi ködnek és felhőknek nyoma veszett, hét ágra sütött a nap! Itten a napozó Tücsök és a Strucc:

Staffel 4: Glühwine und Tafelspitz

Hiányzott még a napból egy kis Christkindlmarkt, gyorsan meglátogattuk hát a Maria Thereseien Platz-on a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum közötti bódékat és ittunk egy kis Glühwine-t. Utána ideje volt megint enni, visszatértünk hát négy évvel ezelőtti egy hónapos kiküldetésem egyik fénypontjára: a Siebensternbräu-ba. Ez egy sörfőzde-étterem, tradicionális osztrák kajákkal. Ha valahol jót ettem, azzal egy probléma szokott lenni: legközelebb nagyon nehezen rendelek ott más kaját. Most nagyon igyekeztem elkerülni a táfelspiccet, de mivel minden másról kiderült, hogy 1. kevés, 2. hideg, 3. véres, megadtam magam és maradtam a jól beváltnál: főtt marhahús, zöldségjuliennel, főtt burgonyával, almás reszelt tormával és spenótszósszal. Etus elvolt a maga kis rántott ementálijával, rám meg csak fintorgott. Amúgy nagyon ügyesen rendeltünk a pincértől németül, aki nagyon ügyesen válaszolt minden felmerülő kérdésünkre németül, majd a következő alkalommal, mikor Etus megállította egy "Entschuldigung"-gal, lazán azt válaszolta, hogy "Parancsolj". Ekkor szúrtuk ki, hogy Antalnak hívják és többet nem próbálkoztunk az idegen nyelvtudásunk csillogtatásával.

Stock 5. Haus of the Rising Sunfish

Még egy fontos állomás volt hátra: a Haus des Meeres. (Na jó, meg a tschokibolt.) Ez a hatalmas tengeri akvárium /minidzsungel egy nagyon randa, sokemeletes, második világháborús beton lőtorony átalakításával nyert értelmesebb hivatást magának. Perger óva intett minket a lépcsőktől, azt javasolta kezdjük a lifttel és az egyedi kilátás megtekintése után haladjunk lefelé, de Etus az ebéd mennyiségére hivatkozva fittyet hányt eme jótanácsra. Megnéztünk sokféle állatkát, száraz és vizes terráriumokban. Az egyik nagy szenzáció Puppi, a levesteknős, akit picinyke korában csempészett ki Ázsiából egy bécsi hölgy, majd miután nem fért már el a lakásában, a két emeletnyi akváriumba helyezte el adományként. Puppi cirka 80-90 kilót nyomhat most, de a tájékoztató szerint simán elérheti a százat is. Láttunk idióta sünhalat is, aki ide-oda riszálja magát az üveg előtt és pont olyan szemei vannak, mintha afelől érdeklődne, hogy "ugye milyen hülye vagyok?" Sokat gondolkodtam, hogy tudnék-e ilyen helyen dolgozni, de nem kizárt, hogy hamarabb adnám be oda az önéletrajzom, mint egy múzeumba.

Vorhang, akarom mondani, Nachzacc

Ennyi minden elég is volt egy napra, még hátra volt egy órányi séta vissza az autóhoz. Útközben vettünk csokit, láttunk Ferrarit, meg szépen kivilágított belvárost. Etus nagyon csodálkozott, hogy visszataláltam magamtól, ráadásul alternatív útvonalon. Hiába no, Tücsökben alapfelszereltség a GPS.

Epilog

Győr előtt pár száz méterrel Etus rám vigyorgott és elkiabálta magát, hogy "Tücsikéééém, ez aztán igazán jó kis nap volt!!!" A következő másodperctől furcsa döcögős hangot adott az autó, próbáltunk sávot váltani, de nem az aszfalt volt a hibás. Hanem ez:

Szerencsénkre épp jött egy lehajtó, utána meg nemsokára kiszúrt minket egy autómentő. Hívtuk ugyan a márkaszervizt, de azóta is visszahívnak. :)