Aki hozzám hasonlóan fészbúk-addikttá vált az utóbbi hónapokban, az biztosan találkozott már farmville-el. Ez ilyen online állattartós-növénytermelős játék. Lehet benne rózsaszín tehénből epres tejet fejni, aloe ültetvényt rothasztani, mások farmján szomszédolni. Nos, ennek szellemében hirdettük a szombat esti koncertünket, mely a Kistehén Tánczenekar lemezbemutató koncertje volt. Előzenekar: Malacka és a Tahó. Én még egy igazi farmert is ígértem, igaz szoknya formátumban. Alapvetően csodálatos, bensőséges koncertnek ígérkezett. A szerintem kissé túlzásba vitt jegyárnak köszönhetően nagyon lassan szállingóztak a vendégek. Hiába kezdtünk a meghirdetettnél 40 percnél később (ennek még a későbbiekben egyéb jelentősége is lesz), az első nóta alatt Tamás név szerint üdvözölte a 6-7. sor közepét és a 11. sor szélét. Nagyjából ezeket a koordinátákat foglalta el a pár lézengő törzsrajongó. Lettek persze ennél sokkal többen, de megdöbbentő módon az első három sor végig üres maradt. Nem is tudom mikor láttam ilyet utoljára.
Na persze nem kizárt, hogy Erzsike néni tehet az egészről. Tamás a dalok között jó sokat mesélt nekünk a drága jó Erzsike néniről, életének viszontagságairól, hagyományőrző erőfeszítéseiről, önfeláldozó családi szerepéről, de leginkább a felejthetetlen almás pitéjéről. (Tapsoljuk meg még egyszer az almás pitét! ) Még a fotóját is elhozta és kitűzte a mikrofonállványára, hogy mindenki képzeletében élénkebben jelenhessen meg a drága jó Erzsike néni. Megható volt, nekem is csak úgy patakzott a könnyem. (Közben furcsán rángatózott a szám széle is a füleim irányába, de nyilván ez is a felfokozott érzelmi állapotnak tudható be.)
A koncert szépséghibája, hogy hála a zaklatott életmódomnak, nekem aznap ez még csak az első felvonás volt. És már ez is fél tíz után kezdődött, nekem pedig tizenegyre Vecsésen kellett lennem egy ír táncházas hakni miatt, az fantasztikus punk-kocsmazenés Firkin utó-zenekaraként. Így történt az a csúfos eset, hogy kénytelen voltam az egyes számú koncert kellős közepén csókot hinteni a közönségnek és leugrani a színpadról, kivágtatni a Gödörből, bevágódni Peti mellé az autóba, végig azon cidrizve, hogy mi lesz, ha minden igyekezetem ellenére a második számú koncert kellős közepére fogok csak megérkezni. Út közben végig szidtam magam, hogy na, ilyet többet nem, mekkora ciki már, meg egyáltalán, mi lesz, ha tizenegykor már senki nem akar majd táncolni és potyára megyünk oda, akkor leszek csak igazán mérges. "Minden jó, ha vége jó" - Grimm-aszolhattam az este (és jócskán a nap) végén, ugyanis az drága Firkin még javában nyomta, mikor kiértünk (éjjel TÉNYLEG 20 perc az út autóval, köszi Andris a nyugtatást!), még várnom is kellett egy keveset és szerencsére volt sok lelkes táncos. A hangosításunk szokás szerint katasztrofális volt, nincs az a technikus, akit még szívesen foglalkozik négy táncházzenész esetleges igényeivel, mikor már legszívesebben bontaná alólunk a színpadot. Már olyan is volt, hogy tényleg elbontották alólunk a színpadot. Az igazság az, hogy megint annyira jól esett ír zenét játszani, hogy totál nem érdekelt, hogy ki mit hall belőle, csak vigyorogtunk fent egymásra, mint két pár tök.
Lehet nézni ezt úgy is, hogy rémálom stresszes este volt, meg úgy is, hogy állati mázlista vagyok, hogy ennyi jó zenésszel telepakolt zenekarokkal játszom. Azért lehet nem ártana egy személyi asszisztens lassan, aki alkudozik helyettem a koncertszervezőkkel. :)
Kék csaj, Tom&Erzsi, Piros csaj
(all photos (c) Szőke Richie)
(A félreértések elkerülése végett: a hölgy a képen tényleg Erzsike néni, a BocsiAnett felirat nyilván az énekesnőknek szól és valamilyen privát konfliktus rendezése miatt írta oda Tamás. Üdv, a Szerk.)
A koncert szépséghibája, hogy hála a zaklatott életmódomnak, nekem aznap ez még csak az első felvonás volt. És már ez is fél tíz után kezdődött, nekem pedig tizenegyre Vecsésen kellett lennem egy ír táncházas hakni miatt, az fantasztikus punk-kocsmazenés Firkin utó-zenekaraként. Így történt az a csúfos eset, hogy kénytelen voltam az egyes számú koncert kellős közepén csókot hinteni a közönségnek és leugrani a színpadról, kivágtatni a Gödörből, bevágódni Peti mellé az autóba, végig azon cidrizve, hogy mi lesz, ha minden igyekezetem ellenére a második számú koncert kellős közepére fogok csak megérkezni. Út közben végig szidtam magam, hogy na, ilyet többet nem, mekkora ciki már, meg egyáltalán, mi lesz, ha tizenegykor már senki nem akar majd táncolni és potyára megyünk oda, akkor leszek csak igazán mérges. "Minden jó, ha vége jó" - Grimm-aszolhattam az este (és jócskán a nap) végén, ugyanis az drága Firkin még javában nyomta, mikor kiértünk (éjjel TÉNYLEG 20 perc az út autóval, köszi Andris a nyugtatást!), még várnom is kellett egy keveset és szerencsére volt sok lelkes táncos. A hangosításunk szokás szerint katasztrofális volt, nincs az a technikus, akit még szívesen foglalkozik négy táncházzenész esetleges igényeivel, mikor már legszívesebben bontaná alólunk a színpadot. Már olyan is volt, hogy tényleg elbontották alólunk a színpadot. Az igazság az, hogy megint annyira jól esett ír zenét játszani, hogy totál nem érdekelt, hogy ki mit hall belőle, csak vigyorogtunk fent egymásra, mint két pár tök.
Lehet nézni ezt úgy is, hogy rémálom stresszes este volt, meg úgy is, hogy állati mázlista vagyok, hogy ennyi jó zenésszel telepakolt zenekarokkal játszom. Azért lehet nem ártana egy személyi asszisztens lassan, aki alkudozik helyettem a koncertszervezőkkel. :)
Kék csaj, Tom&Erzsi, Piros csaj
(all photos (c) Szőke Richie)
(A félreértések elkerülése végett: a hölgy a képen tényleg Erzsike néni, a BocsiAnett felirat nyilván az énekesnőknek szól és valamilyen privát konfliktus rendezése miatt írta oda Tamás. Üdv, a Szerk.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése