09.09. St. Wolfgang - Traunkirchen

Kedden már elég felhőtlen kikapcsolódásnak tűnt egy kis panoráma-csodálás 1800 méterről. Jól bereggeliztünk, aztán rohantunk a kisvasút végállomására, hogy már a 9 órás vonatot elérjük A kis megyagőzös Schafbergbahn fel is pöfögött velünk, a fenti hotelben meg kaptunk egy gratis plusz reggelit, úgyhogy tízóraiztunk is kivételesen. Fentről majdnem az összes tó látszik (Attersee-Wolfganssee-Fuschlsee-Mondsee), a szép zöld havasi gyepen és a sziklagyepen még most is találtunk virágzó védett alpesi virágot, gyopár mondjuk ilyenkor már pont nincs. Wolfgangba visszaérve vásárolgattunk még kicsit, majd irány a Traunsee. Útközben tettünk egy kis kitérőt a Schafberg túloldalán megbújó picike Schwarzensee,-hez, majd a vidám bőr-térdnacis helyi vagány parkolóőr ("Áááá, Ungarn! Plattensee!") javaslatát megfontolva lekúsztunk a magasan fekvő kirándulóútról a tópartra és egy kényelmes szikláról kicsit belemártogattuk magunkat az aznap különlegesen meleg (21 fok...) vízbe. Hát mit mondjak, hideg...

Traunkirchenbe megérkezve az első dolgunk a szálláskeresés volt. Ez kb. úgy megy, hogy a főtéren áll egy turisztikai iroda, benne csücsül egy kedves kerekfejű bácsi sok prospektussal és várja a tanácstalan turistákat. Kb. öt perc alatt talált nekünk az igényeinknek megfelelő helyet, így negyed órán belül már a falu felett fekvő egyik erdei tisztásra épült Waldeck panzió előtt álltunk. Tündéri idős bácsi gondoskodott rólunk két napig, a ház is picit öregesebb, de nem rossz értelemben, hanem azért, mert több régi bútor meg dísztárgy volt benne, olyan rusztikusan. Az odavezető erdei úton állandóan kétségbeesett mókusok ugráltak a kocsi elé, akik a közeli diófáról cipelték a téli ellátmányt, lehetőleg rögtön párosával (egy dió jobbról, egy dió balról), hogy még nehezebb legyen lavírozni a zsákmánnyal. Természetesen itt is volt kilátás a tóra és a hegyekre, nem is kispályás. A falu maga nagyon kicsi, 10 perc alatt végig lehet rajta sétálni. A kedves bácsi az turisztikai irodában adott egy füzetkét a helyi éttermekről is, de nagyon nem tudtunk válogatni, mert szeptemberben már csak két hely van nyitva: egy négycsillagos szálloda étterme a városközpontban és egy másik négycsillagos szálloda étterme a tóparton. Végül is az utóbbit választottuk, és nem fizettünk többet, mint Wolfgangban, fincsi is volt, ráadásként pedig nyolctól egy fúvószenekar koncertezett a terasz előtt egy kishajón ücsörögve. Legjobb móka az volt, hogy minden második szám után abba kellett kicsit hagyniuk, míg a kis motoros ladik visszatolatott, mert kb. ennyi idő alatt sodorta el őket a víz a hotel kikötőjéből.

09.08. Fuschl - Hallstatt

Bár az idő sokat javult, vendéglátóink még nem javasolták a hegyrevonatozós programot, így elmentünk Fuschl am See-be, ami egészen véletlenül a Fuschlsee partján fekvő kisváros. Igazából egy kastélyt akartunk megnézni, de mikor leértünk a kikötőbe, megláttuk, hogy pont a tó másik partján áll, és inkább mégsem volt kedvünk odamenni. Ráadásul a frászt hozta rám egy réce, mikor váratlanul jó hangosan és artikuláltan közölte, hogy „Háp!”. Gyorsan elmenekültünk egész Hallstattig, ami az egyik legkülönlegesebb városka a régióban. A nevét a Hallstättersee-ben lakó rengeteg halról kapta, és olyannyira különleges becsben tartják a halételeket, hogy még igazi Halászlét is lehet kapni. Teljesen konkrétan ilyen szép ékes magyar nyelven volt kiírva az egyik tóparti vendéglőben, biza! Na jó, még mielőtt Zimbi régészmeister gutát kap a hülyeségeimtől, a „hall” keltául sót jelent, és ez a város fő bevételi forrása sok ezer éve, lévén tele van vele a hegy gyomra. A régészeknek ez egy igazi paradicsom, rengeteg lelet került elő a környékről és manapság is folyamatosan ásnak, ahol csak tudnak. Van egy szép archeológiai múzeum, rengeteg kelta lelettel. Azt jól meg is néztük, meg sétálgattunk a templom temetőkertjében. Ottan sikerült egy kedves középkorú párt útbaigazítanom, csak aztán az ötödik mondatomba már belecsúszott egy aprócska nyelvtani bizonytalanság, és ekkor rájöttek, hogy nem is vagyok osztrák... Volt nagy hülledezés, hogy húúú, hát micsoda kiejtés, hűűű, hát ezt el sem hiszik, bár ők tudnának így magyarul... blablabla. A múzeumban bezzeg a pénztáros néni hagyta, hogy nagy nehezen elmakogjam, hogy mit is akarok, és csak kifelémenet bukott le, hogy ő is magyar.

Hallstatt még nekem arról is emlékezetes marad, hogy itt sikerült végre Leberkäsenmsemmelhez jutnom, ami egy speckó osztrák szendvics: császárzsemlében egy szelet átmelegített picit füstölt-sült jellegű párizsiszerűség. Nagyon fincsi, én legalábbis nagyon szeretem.

A fő szenzáció azonban a sóbarlang, ahová siklószerű kötélvasúttal lehet feljutni, beöltöztetnek vicces rabruhába, plusz egy kis gyaloglás a bejáratig és aztán indul a menet a hegy gyomrába. A legjobb része, mikor csúszdázni kell két szint között. régi facsúszdákon. Én másodikra már úgy éreztem, hogy ezerrel száguldok lefelé, de csak 22 km/h-val mentem a sebességmérő szerint, a profi idegenvezetőnk meg 40 km/h-t is elérte.

Vacsorázni meg a Franz Josephbe mentünk, inkább már nem is dicsérem agyon.

09.07. St. Wolfgang - Bad Ischl - St. Gilgen

Még szerencse, hogy a hét elején vasárnapra jósoltak 31 fokot, és hétfőtől rossz időt, mert így nem olyan nagy baj, hogy pont fordítva történt. Arra ébredtünk, hogy kedves felhőcskék úsznak a hegycsúcsok előtt, és fehér tejszínhab csücsül a völgyekben. Ez a teraszon elköltött reggeli idejére még rendben is volt, de aztán úgy látszik fellelkesültek az égi tünemények és egyre többen jöttek divatbemutatót tartani, míg gyakorlatilag eltűntek a hegyek a gomolygó ruhaköltemények alatt. (Már megint szirupos vagyok, ugye?) Így kirándulás helyett elkocsikáztunk Bad Ischl-be várost nézni. Sétálgattunk kicsit, leginkább a Kaiservilla parkjában, aztán ittunk egy kávét, mert biztos Sissi is így tett volna a helyünkben. Ettől a rémes feltételezéstől sírva fakadt az ég és nagyjából másnap hajnalig nem is hagyta abba. Ischl-ben láttuk még a Stadtmuseum-ot, ami egy ilyen várostörténeti múzeum. A népi cuccok tetszettek.

Visszafelé tettünk egy kitérőt a Nußensee –hez, ami az egyik legkisebb tó a környéken, nagyjából eldugott magánházak és horgászok övezik. Kb. itt szakadt a legjobban az eső, úgyhogy én egy fa alá húzódva az esőcseppek elől rohangászó molnárkákat bámultam.
Délután átmentünk a St.Gilden-be, a Wolfganssee túlpartján fekvő városkába melynek nevezetességei a helyi hegyre menő 50 éves felvonó illetve maga a tény, hogy itt született Mozart anyja. A zeneiskolában működik egy nagyon különleges hangszermúzeum, a világ minden tájáról vannak hangszerek, egy megszállott fickó lelkesen mesél róluk nyitvatartási időben (napi négy órában, szinte megállás nélkül), néhányat pedig meg is szólaltat. Az emeleten épp kiállítás volt Wolfganssee-i tájképfestészet utóbbi 500 évéről, beleértve a helyi Zinkenbacher Malerkolonie festőközösség munkáit is. Vacsorázni a Gasthaus Franz Joseph nevű helyre mentünk, nagyon fincsi pisztrángot ettem meg forró málnaszószos vaníliafagyit.

09.06. Budapest - St.Wolfgang

Ha nem látnám a saját szememmel, sosem hinném el, hogy hol is vagyok. Előttem a legtürkizebb vizű tó, mögötte valódi sziklás-fenyves hegyek. Mindezt egy domboldalon álló farmház emeleti erkélyén ücsörögve pötyögöm, míg a jobb vállam mögött lassan lekúszik a nap. Az ezeréves St.Wolfgang kicsiny temploma kukucskál a faragott balkonlécek között és a ház előtti gyepen épp két őzike sétálgat. Annyira-de-annyira pont erre vágytam, hogy most nagyjából a világon bármiről el tudom hinni, hogy valóra válhat.

A napom amúgy tökéletesen úgy kezdődött, ahogy azt fél éve elterveztem. Nagyon sok jóbaráttal és Aiming For Sunday koncerttel eltöltött este és kevés alvás után korai kelés, nagy készülődéssel. Bár az eredeti forgatókönyv annyiban eltér, hogy a buli nem egy tehetségkutató a Zöld Pardonban, hanem a lánybúcsúm kellett volna legyen és a korai kelést maga az esküvő indokolta volna, ilyen apró részletekben nem vagyok hajlandó elveszni. A lényeg a végeredmény. Például habfehér helyett rikító zöld göncöket aggathattam magamra és pattoghattam ezerrel a már jól bejáratott ZP-s deszkákon. Egész jó zöld drukkercsapatot hoztunk össze a fiúknak (ahhoz képest, hogy a délután hatos kezdéskor kb. én voltam az egyetlen üde fűfolt a terepen, ezáltal ultracikin érezve magam a felmentő sereg – Timi és Zoliék – megérkeztéig), a zsűri viszont nem adta nekik a közönségszavazatot, hanem inkább ezüstérmet osztott a produkcióra. Egészen elégedettek vagyunk ezzel is. Csak egy picit nem, de az még leplezhető.

Hajnalban indultunk tehát, felpakoltuk a nagyimat, aki az alkalmat kihasználva szervezett magának egy látogatást számos rokona közül egyhez, akiről én eddig azt hittem, hogy simán az unokatesója, de kiderült, hogy kicsit bonyolultabb a helyzet. Valószínűleg sosem fogom tudni teljesen feltérképezni az osztrák famíliát - ha megpróbálom, mindig újabb furcsa részletek kerülnek elő. Az alapsztori még elég átlátható: Kühberger dédnagyapó Gmundenban éldegélt nejével, született egy fiúk (a mi makacs de aranyszívű Rudi bácsikánk, isten nyugosztalja) és egy lányuk (Anna-Margarete, avagy Gréti, az én perpetuum mobile nagyim). Aztán dédimama egyszer csak fogta magát, és lelépett egy zenésszel, egy családtörténeti lavinát indítva el ezzel. Én nem hibáztatom, egyrészt mert mély empátiával viseltetek iránta (úgy tűnik a „hogyan zúgjunk bele könnyen és gyorsan zenészekbe?” génjeit rám hagyta örökül… csak a köztes két generáció alatt fellépett egy gitárosokra korlátozó mutáció…), másrészt mert ennek a (le)lépésnek köszönhető, hogy Gréti végül is Margit néven nőtt fel a nagynénjénél, aki pesti férjet választott magának.

Az út első fele azzal telt számomra, hogy megpróbáltam nyitva tartani a szemeimet, mert ha becsuktam azonnal rosszul lettem. Később már nem kísértett az éjszakám, és nagyon élveztem pl. a rövid pihenőt a melki apátság udvarán sétálgatva. A kedves rokonok finom ebéddel vártak minket (úgysmint valószerűtlenül omlós schnitzel és óriás adag zöldsaláta), majd nagyit hátrahagyva irány tovább St.Wolfgang végállomásig. A panziónk neve Altroiterhof, nagyon büszke vagyok rá, hogy megtaláltam a neten, és utsó pillanatban lefoglaltam az egyetlen még szabad szobájukat, mert tényleg egy csoda. Reggelire kaptunk mindenféle finomságot, pl. házi készítésű túrót, fűszeres sajtkrémeket, friss napraforgómagos rozskenyeret. Itt minden boldog (tükörfordításban szerencsés) tehenek tejéből és boldog tyúkok tojásából készül. Tipikus osztrák farmház, elöl a lakószobák, hátul az istálló, kint legelésző pónik és nem legelésző almafák, bent mindenhol hímzett terítők, párnák, falidíszek és kacarászó csupaszív házigazdák.

Na jó...

... annyira nem is rossz a helyzet. A húsleves és a süti is finom lett. Csak ilyen vagyok, ha tombol az allergiám.

Szabadság, nemszeretem

Egész nyáron alig töltöttem pár napot távol az irodától. Gyakorlatilag csak a vitorlázás idejére szöktem meg. Ezért már nagyon aktuális egy hosszabb pihenés, amit szeptember elejére időzítettünk, mert most tart a Blokk együttes egy kéthetes szünetet, hogy regenerálódjanak a nyári nagyüzem után. Most lett volna a nászutunk is, ha tényleg, de ugyebár mégsem. Elutazni csak szombaton fogunk, de én már tegnap óta lóbálom a lábam. Illetve van rengeteg sűrgős teendőm, amelyeket vagy lazán elhalasztok későbbre (mert ugye, milyen szomorú is lenne az a bölcsességfog, ha ő már nem jöhetne nyaralni... még ezt a kis szórakozást igazán megérdemli rövidke élete végére...), vagy megpróbálom elintézni többnyire kevesebb sikerrel. Tegnap pl. végre eljutottam az online rendelt könyvemért, melyhez már több felszólító levelet küldtek, majd kiderült, hogy olyat rendeltem, ami már megvan. Ha már ott voltam legalább valami szórakoztató regényt vettem volna, de a pénztárnál szembesültem a ténnyel, hogy a bankkártyámat egy másik nadrágom zsebében felejtettem. Ez annál is inkább bosszantott, mert valahogy nagyon nem éreztem jól magam az épp rajtam levő göncökben, hiába öltöztem át indulás előtt vagy hatszor. Az egyetlen sikeres utam a nyelviskolába vezetett, ahol végre átvehettem a nyelvvizsga bizonyítványomat. Igaz átvétel után egy órával lélekszakadva rohantam vissza a török kajáldába, mert az osztrák vizsgapapírt az asztalon felejtettem, a tálcám mellett. Nagy A4-es méretű karton oklevél, nem fért be a táskámba, összehajtani meg nem akartam...
(És egyáltalán: meleg volt, tűzött a nap, forgalmas és zajos a város... A tücskök éjjel szeretnek ciripelni, nappal inkább visszahúzódnak a légkondícionált kis lyukaikba...)
Ma eddig csak sütöttem-főztem. (Nem igaz, arra ébredtem, hogy elfelejtettem tegnap lefixálni egy egész expedíciós csoport repjegyét, úgyhogy kipattantam az ágyból, fel-alá járkáltam és öt percenként telefonáltam, míg be nem ért valaki az utazási irodába, és megnyugtatott, hogy mindenki el fog jutni Egyiptomba...) Ami máskor, egy nyűgösebb munkás nap után kikapcsol és ellazít, azzal most laza 3-4 órát tudok egyre idegesebben elpazarolni. Vásároltam, zöldséget pucoltam, tésztát gyúrtam, gyümölcsöt aprítottam... minderre fittyet hányva a marhahús három órája nem óhajt megpuhulni, a második adag szilváslepényt pedig sikeresen túlsütöttem, míg megírtam az első bekezdést. Levontam a következtetést, mely szerint nagymamám receptjeiből kimaradt, hogy fokozatosan adagoljuk a hozzávalókhoz 54 év házasság tapasztalatait. Majd rendelünk pizzát, végül is szabadságon vagyunk...

Túl minden mérgen

Kinike kedvéért: ma megvolt a csirkesali-party. Marcsival jól megvacsoráltunk egy brutál adag körtés-zelleres-fenyőmagos-csilis-borsos-jósokfűszeres-sültcsirkés salátát fűszervajas pirítóssal. Egy kicsi még maradt belőle, de az már a holnapi napot nem éli túl.
Este már az első pohár alkoholon is túlestem, természetesen Frittman Cuvée, természetesen a Gödörben. Ugyan a háromnegyede az ölemben landolt, nagy szórakozottságomban, de pótoltuk. Félhivatalosan Hajrá Peti! 2 koncertmegbeszélés tartottunk Petivel és Zolival. A második koncert dátuma ugyanis már nagyon közeleg, október 7-én lesz, a Merlin Színházban. Nagyon megéri eljönni, mert pl. itt lehet majd látni Jamie Winchester és Hrutka Robit majdnem utoljára együtt, meg lesz még Caramel, Kozma Orsi és Aiming For Sunday is. Meg azért is, mert ott leszünk sokan, jóbarátok, jó cél érdekében.