Ha nem látnám a saját szememmel, sosem hinném el, hogy hol is vagyok. Előttem a legtürkizebb vizű tó, mögötte valódi sziklás-fenyves hegyek. Mindezt egy domboldalon álló farmház emeleti erkélyén ücsörögve pötyögöm, míg a jobb vállam mögött lassan lekúszik a nap. Az ezeréves St.Wolfgang kicsiny temploma kukucskál a faragott balkonlécek között és a ház előtti gyepen épp két őzike sétálgat. Annyira-de-annyira pont erre vágytam, hogy most nagyjából a világon bármiről el tudom hinni, hogy valóra válhat.
A napom amúgy tökéletesen úgy kezdődött, ahogy azt fél éve elterveztem. Nagyon sok jóbaráttal és Aiming For Sunday koncerttel eltöltött este és kevés alvás után korai kelés, nagy készülődéssel. Bár az eredeti forgatókönyv annyiban eltér, hogy a buli nem egy tehetségkutató a Zöld Pardonban, hanem a lánybúcsúm kellett volna legyen és a korai kelést maga az esküvő indokolta volna, ilyen apró részletekben nem vagyok hajlandó elveszni. A lényeg a végeredmény. Például habfehér helyett rikító zöld göncöket aggathattam magamra és pattoghattam ezerrel a már jól bejáratott ZP-s deszkákon. Egész jó zöld drukkercsapatot hoztunk össze a fiúknak (ahhoz képest, hogy a délután hatos kezdéskor kb. én voltam az egyetlen üde fűfolt a terepen, ezáltal ultracikin érezve magam a felmentő sereg – Timi és Zoliék – megérkeztéig), a zsűri viszont nem adta nekik a közönségszavazatot, hanem inkább ezüstérmet osztott a produkcióra. Egészen elégedettek vagyunk ezzel is. Csak egy picit nem, de az még leplezhető.
Hajnalban indultunk tehát, felpakoltuk a nagyimat, aki az alkalmat kihasználva szervezett magának egy látogatást számos rokona közül egyhez, akiről én eddig azt hittem, hogy simán az unokatesója, de kiderült, hogy kicsit bonyolultabb a helyzet. Valószínűleg sosem fogom tudni teljesen feltérképezni az osztrák famíliát - ha megpróbálom, mindig újabb furcsa részletek kerülnek elő. Az alapsztori még elég átlátható: Kühberger dédnagyapó Gmundenban éldegélt nejével, született egy fiúk (a mi makacs de aranyszívű Rudi bácsikánk, isten nyugosztalja) és egy lányuk (Anna-Margarete, avagy Gréti, az én perpetuum mobile nagyim). Aztán dédimama egyszer csak fogta magát, és lelépett egy zenésszel, egy családtörténeti lavinát indítva el ezzel. Én nem hibáztatom, egyrészt mert mély empátiával viseltetek iránta (úgy tűnik a „hogyan zúgjunk bele könnyen és gyorsan zenészekbe?” génjeit rám hagyta örökül… csak a köztes két generáció alatt fellépett egy gitárosokra korlátozó mutáció…), másrészt mert ennek a (le)lépésnek köszönhető, hogy Gréti végül is Margit néven nőtt fel a nagynénjénél, aki pesti férjet választott magának.
Az út első fele azzal telt számomra, hogy megpróbáltam nyitva tartani a szemeimet, mert ha becsuktam azonnal rosszul lettem. Később már nem kísértett az éjszakám, és nagyon élveztem pl. a rövid pihenőt a melki apátság udvarán sétálgatva. A kedves rokonok finom ebéddel vártak minket (úgysmint valószerűtlenül omlós schnitzel és óriás adag zöldsaláta), majd nagyit hátrahagyva irány tovább St.Wolfgang végállomásig. A panziónk neve Altroiterhof, nagyon büszke vagyok rá, hogy megtaláltam a neten, és utsó pillanatban lefoglaltam az egyetlen még szabad szobájukat, mert tényleg egy csoda. Reggelire kaptunk mindenféle finomságot, pl. házi készítésű túrót, fűszeres sajtkrémeket, friss napraforgómagos rozskenyeret. Itt minden boldog (tükörfordításban szerencsés) tehenek tejéből és boldog tyúkok tojásából készül. Tipikus osztrák farmház, elöl a lakószobák, hátul az istálló, kint legelésző pónik és nem legelésző almafák, bent mindenhol hímzett terítők, párnák, falidíszek és kacarászó csupaszív házigazdák.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése