Bár az idő sokat javult, vendéglátóink még nem javasolták a hegyrevonatozós programot, így elmentünk Fuschl am See-be, ami egészen véletlenül a Fuschlsee partján fekvő kisváros. Igazából egy kastélyt akartunk megnézni, de mikor leértünk a kikötőbe, megláttuk, hogy pont a tó másik partján áll, és inkább mégsem volt kedvünk odamenni. Ráadásul a frászt hozta rám egy réce, mikor váratlanul jó hangosan és artikuláltan közölte, hogy „Háp!”. Gyorsan elmenekültünk egész Hallstattig, ami az egyik legkülönlegesebb városka a régióban. A nevét a Hallstättersee-ben lakó rengeteg halról kapta, és olyannyira különleges becsben tartják a halételeket, hogy még igazi Halászlét is lehet kapni. Teljesen konkrétan ilyen szép ékes magyar nyelven volt kiírva az egyik tóparti vendéglőben, biza! Na jó, még mielőtt Zimbi régészmeister gutát kap a hülyeségeimtől, a „hall” keltául sót jelent, és ez a város fő bevételi forrása sok ezer éve, lévén tele van vele a hegy gyomra. A régészeknek ez egy igazi paradicsom, rengeteg lelet került elő a környékről és manapság is folyamatosan ásnak, ahol csak tudnak. Van egy szép archeológiai múzeum, rengeteg kelta lelettel. Azt jól meg is néztük, meg sétálgattunk a templom temetőkertjében. Ottan sikerült egy kedves középkorú párt útbaigazítanom, csak aztán az ötödik mondatomba már belecsúszott egy aprócska nyelvtani bizonytalanság, és ekkor rájöttek, hogy nem is vagyok osztrák... Volt nagy hülledezés, hogy húúú, hát micsoda kiejtés, hűűű, hát ezt el sem hiszik, bár ők tudnának így magyarul... blablabla. A múzeumban bezzeg a pénztáros néni hagyta, hogy nagy nehezen elmakogjam, hogy mit is akarok, és csak kifelémenet bukott le, hogy ő is magyar.
Hallstatt még nekem arról is emlékezetes marad, hogy itt sikerült végre Leberkäsenmsemmelhez jutnom, ami egy speckó osztrák szendvics: császárzsemlében egy szelet átmelegített picit füstölt-sült jellegű párizsiszerűség. Nagyon fincsi, én legalábbis nagyon szeretem.
A fő szenzáció azonban a sóbarlang, ahová siklószerű kötélvasúttal lehet feljutni, beöltöztetnek vicces rabruhába, plusz egy kis gyaloglás a bejáratig és aztán indul a menet a hegy gyomrába. A legjobb része, mikor csúszdázni kell két szint között. régi facsúszdákon. Én másodikra már úgy éreztem, hogy ezerrel száguldok lefelé, de csak 22 km/h-val mentem a sebességmérő szerint, a profi idegenvezetőnk meg 40 km/h-t is elérte.
Vacsorázni meg a Franz Josephbe mentünk, inkább már nem is dicsérem agyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése