Szabadság

Ma reggel háromnegyed tízkor könyörögtem ki magam az ágyból. Még akkor is úgy éreztem, hogy kell egy adag koffein, hogy valamelyest magamhoz térjek, úgyhogy kibotorkáltam a konyhába, kitöltöttem a maradék kávét, beledobtam két kockacukrot és nekiálltam megmelegíteni.

Tizenöt másodperce zúgott a mikró, mikor leesett, hogy tizenöt másodperce bámulom a bögrémet, benne a hideg kávéval és a cukorral. Melegedni a Luczi üres kávébögréjét tettem be, amit a mosogató mellett hagyott...

Szerintem rám fért már ez az elkövetkezendő két hét szabi.

100tÉNy

Minden valamirevaló blogban van egy "100 tény magamról" c. iromány.
Nekem is kéne már. De tényleg.
Majd összekapom magam végre.
Úgy fog kezdődni, hogy

1. Szerelmes vagyok.
2. Szerelmes vagyok.
3. Szerelmes vagyok.

És a többi.

Árnyas evőben szeretnék énni nyáron át

Nem vagyok sem gasztroblogger, sem étteremkritizőr inkognitóbiás. De most az egyszer nézzétek el nekem ezt a kis eltévelyedést.

Én bevallom. Töredelmesen. Az egész úgy kezdődött, hogy fogalmam sem volt semmiről. Aztán felhívott a Luczit, hogy ugye a fészbúk előtt ülök, mert ő is, és most azonnal keressek rá arra, hogy Árnyas Étterem és Kertvendéglő. És lájkoljam. És ő is. És akkor egyszerre lájkoljuk és akkor jó lesz. Merthogy éppen 442 rajongójuk volt már és a 444. nyer egy kétszemélyes vacsorát. Lájkoltuk, lett 444, örültünk és vártunk. 

Csakhogy. Az Árnyas Oldal lelkes adminja előtte kb. negyed órával jelentette be, hogy márpedig elég volt az egésznapos gép előtt lógásból, elmegy kicsit élni, majd másnap jön és kihirdeti a nyertest. Másnap pedig jött, látta, hogy van teszemazt 468 rajongó, gyorsan visszaszámolt és megállapította, hogy a 444. valami Chris. :(

Picit szomorkodtunk, illetve a picinél pont annyival jobban, hogy azért picit szóvá tegyük. Csak mert a felhasználók nincsenek kőbe vésve, simán kihúzod magad a listáról, megszünteted az oldalad, vagy bármi. Azt hiszem mindkettőnkben volt emiatt egy kis kényelmetlen érzés, mert ez mégiscsak egy játék. De akkor is rossz, ha elveszik a homokozólapátod, mikor anyu pont nem figyel oda. 

Az első meglepetés az volt, hogy az Árnyas vezetősége kb. fél perces konzultációt tartva önmagával, odaítélt még egy vacsorát: a Luczinak. Ejha. 

Ekkor már elgondolkodtam, hogy aligha tudtak volna ebből szebben kijönni. Gyönyörűséges marketing húzás. Valószínűsítettem, hogy ők sejtenek már valamit, amit mi még nem.

Mivel közelgett a féléves évfordulónk, úgy döntöttünk, hogy arra a napra foglaljuk le az asztalunkat, "fészbúkon kihisztizett ingyen vacsora" jeligével. A foglalásokat visszaigazoló személyzet kissé meglepődött, de a Főnökúr mosolyogva zöld utat adott. 

Az este egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy én még csak épphogy tértem magamhoz a hétvégi napszúrós-gyomorrontós-lázas állapotomból. Az odafelé séta közepén pl. le is kellett ülnöm pár percre, annyira szúrt néha valami meghatározhatatlan helyen lévő meghatározhatatlan belsőszervem. Pont amikor ingyen ehetnék... ráadásul nem is akármit, a naponta posztolt fotók alapján.

Megérkeztünk a Diós árok 16-hoz, picit feszengve. Csobogó kerti tó fogadott, hatalmas sátor alá rejtett terasz, közepén óriás gesztenyefával. Zöld növények és egynyári virágok mindenfelé, a kockakő és az abroszok kellemes pasztell sárga-zöld-téglavörös harmóniát árasztanak. A kert hátsó részébe húzódtunk, távol a többi vendégtől és az utca forgalmától, de közel a konyhához.  Még mindig gyanakvó üzemmódban leheletnyit morcosnak tituláltuk elsőre a pincéreket, de nagyon gyorsan felülbíráltuk ezt a véleményünket.  Egyrészt engem mindig lekenyerez, ha szó nélkül hozzák az asztalhoz a vázát a virágomnak. Márpedig egy gyönyörű vörös rózsát szorongattam nagy büszkén, amit már a metrónk utazóközönsége  is irigykedve bámult.  Másrészt este hét óra volt és még mindig 37 fokot mutatott a hőmérő, ők pedig nyilván jóval korábban érkeztek nálunk és még mindig frissen vasalt benyomást kellett kelteniük: joggal lehettek kissé elgyötörtek. Az ételválasztásnál már lehetett velük bohóckodni és az ellesett "backstage" poénkodásaik alapján is két nagyon jókedélyű, kedves-pocakos főúrhoz volt szerencsénk.  

Fellélegeztünk hát, hogy valóban vendégbarát és nem amolyan feleslegesen flancos és karótnyelt helyre érkeztünk. Majd belevetettük magunkat az étlapba. Egy heti menüt össze tudtam volna hirtelenjében állítani, de igyekeztem józan maradni és emlékeztetni magam a tényre, hogy aznap még csak háztartási kekszet és sós krékert ettem. Választottam hát egy gyomorgyógyító marhahúslevest. A Luczi lelki szemei előtt egész úton halak úszkáltak, panírban, mégsem azt fogott ki magának. Egy idő után dühösen lecsapta a kínálatot, mert állítólag akárki is állította össze, egyértelműen a saját ízlésére faragta, ami sajnálatos módon egy az egyben egyezik az övével és hát így képtelenség választani. Engedve a szinbádi csábításnak, szintén húslevest kért, csak ő pluszban velős konccal.  

Sosem bírtam ezt a kockásabroszos nagy Krúdyzást, amit lelkesen alkalmaz idehaza boldog-boldogtalan, mióta Latinovits megkínozta a nyálképzőmirigyeinket. De kihozták azt a cserépfazekat, kimertem belőle két hatalmas karika sárgarépát, egy tökéletes szelet gombát és azt a mély árnyalatú, sötét-arany, savanykás illatú marhahúslét és majdnem sírva fakadtam, annyira gyönyörű látvány volt, ami a tányéromba került. A hússzeletek ugyanolyan elképesztően szépségesek voltak, mint bármelyik darab zöldség, csak még ráadásként fenségesen omlósak és olyan tormát kaptunk hozzá, ami pont annyira volt csípős, ahogy én szeretem. Vajon honnan tudták? Az orsótészta már szinte bónusz figyelmesség. Tökéletesen illik bele, mert nem úszkál ide-oda, megzavarva az összképet és nem kell vele küzdeni a fenntartható eleganciáért, mint a metélttel. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a grillpult mögött szorgoskodó, gondosan szemmel tartott szakácsunk egy világszebbítő, az univerzum harmóniájával konstans kapcsolatban álló, kiteljesedett művész. Mások elhaladó ételkölteményeit is tanulmányozva meggyőződésemmé vált, hogy nem ad ki a keze közül semmi olyat, amit ne vállalna bármikor, bármilyen kiállításon vagy fotón. Ez itt kérem a szó szerinti látványkonyha. Mert az elégedett vendég gyomrához a szeménél kezdődik az út.
(Ezúton is köszönöm, azt a jótettet, hogy kihagyták a levesből az étlapon említett karalábét. A karalábé nyersen finom. A karalábét megfőzni hülyeség, mert akkor már nem finom. Inkább zellert kell főzni, annak legalább haszna is van.) 
A tökéletes húsleves után és a velős csont előtt érkezett egy telefon. A pincér hozta az asztalunkhoz. A kedves Főnökúr volt a másik végén, jó étvágyat és kellemes időtöltést kívánt, megdicsérte a választásunkat (mi szemünkben könnyekkel rebegtük el neki, hogy ilyet még nagymamáink sem...) és sajnálatát fejezte ki, hogy csak későn jön aznap és így nem tud személyesen találkozni velünk. Ezen a ponton azt hiszem már rég megfőztek mindkettőnket, már csak épphogy az utolsót buggyantuk a fazékban, ahogy még kaptunk egy pici nagylángot, mielőtt levettek a tűzhelyről és feltálaltak az Örök Rajongók Asztalán.
Innentől már szinte természetesnek vettük, hogy az alkar nagyságú velős konc NEM szeletelt tartóskenyérből készült pirítóssal és rengeteg lilahagymával érkezik, valamint a napi ajánlott desszertünk habkönnyű palacsintájának tésztája fejenként három tojást tartalmaz, és a vaníliaszósz van annyira szemérmes, hogy ne akarja elnyomni a rengeteg friss málna élményét. Hogyan is lehetne ez másként, hiszen ez itt az Árnyas...

Mindazonáltal, ne gondoljátok, hogy nem maradt bennem egy szemernyi sem a jól megszokott egészséges cinikusságból. Azért teljesen nem vernek át. Ez az egész csak egy jóóó kis marketingfogás. Átlátok én ám rajta. Haha! Azt gondolták, ugye, hogy majd jól odáig leszünk, aztán mindenkinek mesélünk róla, meg ajánlgatjuk? Haha! Kirakjuk mi is fészbúkra, hogy menjenek mások is, csak mert még kedvezmény is jár a kedves felhasználóknak? Minél többen vagyunk, annál több kedvezmény, ugye? Mi!? Haha! Majd jól nyálcsorgatós blogbejegyzést írok erről, linkeket rakok bele, meg minden? Haha! Még mit nem! Szóóó sem lehet róla!

Ööö.. izé. Oops...

(A fotót az Árnyas honlapjáról csentem el, ami a blogszerkesztőm szerint engedélykérés nélkül minimum csúnya dolog. Drága Főnök úr! Ugye ezt még elnézi nekem? ;) )

Krotália

Tegnap sorsfordító élményben volt részem. Először is megtudtam, hogy létezik olyan szó, hogy krotália, és nem egy női név. Hanem. Egy színes műanyag izébigyó, amit a bocik fülébe raknak, hogy ők is divatozhassanak. Ha a csiboroknak lenne füle, biztos nekik is lehetne gyártani ilyet. 

Továbbá sokat tanultam az új ugor torokénekesek csajozási szokásairól. (Igen kérem új ugor, mert az ujgurnak semmi értelme.)

A csiborokról még el kell mondanom, hogy ők a "legjobb ahol valaha", miattuk "érdemes felkelni reggel", sőt "érdemes volt megszületni". A kedvenc nótájuk pedig a "Hínárok közt veled lenni tudom szép volna kedvesem" c. beat-folk-punk sláger.

A Nagyon Napos Oldal

Felvirradt hát a nagy nap és lőn vala július kilencedike. Ezt a napot várta a Sunny Side Up március óta, amikor is Az Első Nagyon Fontos Fellépésünk volt. Most pedig eljöve Az Második Nagyon Fontos Fellépésünk. Mindkettőt az őrült Firkin felkérésére vállaltuk el, mely igen megtisztelő és egyúttal garantált kellemes kikapcsolódást jelent a saját koncertünk végeztével. Hiszen ugye ők a főműsorszám. 

Egész napos kirándulásnak néztünk elébe: Győrbe utaztunk, az Ír-Magyar Napokra, mely egy háromnapos fesztivál. A gyönyörű és hatalmas Széchenyi téren állították fel a színpadunkat és olyannyira komolyan vették az előkészületeket, hogy már a koncert előtt jópár órával minden zenekarnak a helyszínen kellett lennie a hangbeállítások miatt. Ezenkívül saját öltözőnk volt, hűtött ásványvízzel és árnyékos udvarral. 

Kitérve teljesen személyes élményemre, én már délelőtt imádtam a pénteket. Napok óta nem volt tanácsos hozzám szólni, mert meglehetősen megviselnek ilyenkor a zenekarvezetői feladatok. Néha szívesen csapkodnék bármit és bárkit, mikor újabb és újabb olyan problémák merülnek fel, amikre álmomban sem gondoltam volna soha. Ha az ember végre megengedi magának azt a luxust, hogy a saját ízlésvilágának megfelelő zenét játszik, vagyis száz százalékosan követve a saját és hasonló érzésekkel bíró társai szívének dobbanásait, zenekart alapít, és nem csak úgy tag, akkor elég hamar rájön, hogy mire jó egy menedzser. Így hát, amikor felmerült, hogy esetleg nem lesz elég hely a rengeteg budapesti művészt szállító buszokban, önként és dalolva vállaltam az egyszemélyes száműzetést, hogy kicsit ellazuljak és ne menjek mások agyára.  (N.B.: természetesen lett volna hely nekem is, csak ez az infó már nem jutott el hozzám időben. Nem Baj.) Minden szempontból sokkal kényelmesebb volt csak a Keletiig bumlizni a forró fővároson át, beülni egy csodakényelmes, légkondicionált railjet vonatba, kottát olvasgatni, hímezgetni, és sitty-sutty odaérni Győrbe.

GYŐR. Ez a ritkán látott, de nagyon szeretett város nálunk családilag mágikus hatalommal bír. Apukám itt végezte a főiskolát és a kollégiumi történetekkel egy legendáriumot meg lehetne tölteni. (Csak ízelítőül: egyszer elcsenték a postaforgalmisok épületéből a hatalmas hungarocell hollót és becsempészték annak a szobatársuknak az ágyába, akinek kedvenc szokása volt, hogy a fürdőszobából kilépve fejest ugrott a paplanjára. Megtette aznap este is, gondolkodás nélkül. Valahol félúton kezdett el csak üvölteni.) Valószínűleg genetikailag javul a közérzetem Győr légterétől. Így hát nagy mosollyal, kisimultan érkeztem, nagy mosollyal derítettem fel a gondosan kinyomtatott guglitérképem alapján a gitárboltot - ahonnan sürgősen új húrokat kellett szereznem a nagybátyótól kölcsönkapott Libamezre, mert a régiektől simán vérmérgezést kaptam volna, ha kicsit mélyebben vájódnak bele az ujjbegyeimbe, nem beszélve az általuk keltett hanghatásokról -, nagy mosollyal szereztem egy jéghideg karamelles frappét és nagy mosollyal konstatáltam, hogy a Széchényi téren hatalmas színpad vár, valamint rengeteg vicces formációban köpködő szökőkút. Boldogan nyaraltam hát vagy negyed órát, egyesben önmagammal.

Kicsivel később befutottak a buszok is, elkezdődött a pakolászás, nyüzsgés, köszöngetés, poti tekergetés, öltözködés, hangolás, interjúztatás, valamint többször indítottunk expedíciókat hideg sör és egyéb élelemforrás felkutatására. 

Perger Művészúrnak ezúton is üzenem, hogy további jó nyaralás kívánok és többen hiányolták. :)

A koncertek véleményem szerint remekül sikerültek. Ennek egyik mutatója, hogy voltak, akik a színpad előtt felállított széksorokon egyhuzamban végignéztek mindenkit, dacolva a kánikulával. Öt órától egy ír ifjúsági kórus lépett fel, az őket kísérő hegedűs lány anyukájától ezúton is elnézést, ha sokat csuklott volna akkortájt. Bizony mondom néktek, azt a születési rendellenességet, hogy én egy VIII. kerületi klinikán láttam meg a napvilágot és nem mondjuk Galwayban, igencsak nehéz leküzdeni. Nem is törekszem rá, de azért ha ilyet hallok, akkor kicsit bosszant. :)
Közvetlenül előttünk az Éirí játszott, melyben Zimbi barátunk dobol, valamint további közös pont velük, hogy a zenekar 3/5-e jelenleg játszik abban a zenekarban, melynek köszönhetően Marcsival megismerkedtünk. Úgy látszik hagyományt teremtettünk, de legalábbis mélyen megértjük a motivációjukat, hogy egy ír zenekar tagjaiként ír zenét szeretnének játszani. Az Éirí koncepciója az, hogy ők kifejezetten a vegytiszta tradíciókhoz ragaszkodnak, semmi részegen ordítozós kocsmazene, modernkedés, meg progresszív fúziós stílusgyakorlatok. Még igazi lantosuk is van, amivel nagyjából egyedülállóak az ország kelta tartományában. A hegedűsüket csak pár hete ismerem személyesen, bár évek óta emlegetik mindenfelé. Egy időben közös tanárhoz jártunk, kifejezetten az ír(von)ástudás elsajátítása céljából. Csak arra emlékszem, hogy voltak bizonyos stíluselemek, amiket az istennek nem bírtam az ujjaimba erőltetni, kaptam is érte morcogást eleget. De őt MINDIG dicsérték. Hát most jól ki is figyeltem. Neki tényleg megy. :)
Voltunk aztán mi, ami élménynek nagyon jó volt, bár azt hittem szétolvad a szép fekete hegedűm. Fél héttől pont telibe kaptuk szemből a lemenő napot, amit próbáltunk vagány napszemüveges megjelenéssel és mindenféle névválasztásunkra, tükörtojásra és napos oldalra vonatkozó poénnal elütni. A zenénkre vonatkozóan kaptam már mindenféle pozitív visszajelzéseket és túl vagyok a szükséges önkritika nagy részén is. A hátralévő rész majd a teljes koncertvideó megtekintése után lesz aktuális. Alapvetően az szólt kifelé, amit befelé is hallottam, és ez most jót jelent, mert semmi nem volt csalóka.

Ezt a felvételt most bátran megosztom mindenkivel. Itt zenélünk jól a MI.

Volt még utánunk Con-Fusion Dance és Firkin, ezekről beszélni olyan lenne, mint eltáncolni ezt a bejegyzést. Javaslom inkább a honlapjaik előadás/turné rovatait böngészni. Legvégén az Éirí tagokkal (és Péter Jancsi special appeareance-ével) zenéltünk vagy fél óra polkát, amire szakértő táncosaink vezetésével ropta az egész hatalmas téren mindenki, akinek a rugóizmait már órák óta zaklattuk mindenféle hangos és ritmikus izékkel.

(P.S. Hazafelé késő volt, sötét volt, hideg volt, a Tücsök meg rosszul volt. Valószínűleg a feje is megolvadt a napon, esetleg túl fűszeres kaját evett, vagy ami még rosszabb, a kettő szorzata. Még vasárnap is lázasan feküdt, nodehát, ars longa, vita min.)

Bötyárkodás, 3. rész

Harmadik nap délelőtt, mivel úgyis kirakták a szűrünket a szállóból, csomagostul elindultunk kulturálódni. Először is megtekintettük a Tájházat, ahol ugyan a Bakony népművészetéről* nem sokat tudtam meg, de ahogy már az ilyen helyen lenni szokott, láttunk jó sok innen-onnan összehordott régi használati tárgyat. Volt például jó néhány század elején divatos konyhai falvédő. Általában ezek piros vagy kék hímzőfonállal készültek, de itt akadt egészen modern színes, törpés mintás is. A kedvenceim mégis ezek:

(* A helyzet az, hogy ez NEM a Tájház hibája. Én népművészet alatt kizárólag a tájegységek szerinti hímzésstílusokat értem, mert az érdekel.)

Hirtelen Tájházlázat kaptunk, így elcsíptük A DÉLELŐTTI buszt, amely Zirc felé megy és ott is néztünk egy kis népművészetet a Reguly Antal Múzeumban. Az állandó kiállítás egyik fele arról szól, hogy Reguly Antal, iskolái végeztével elindult Prágába, majd véletlen az Uralban találta magát. Gyanítom ő is azzal a Bakony térképpel közlekedett, amivel én. De legalábbis hozzám hasonló kvalitásokkal rendelkezik földrajzi tájolásból. A finn-ugor kutatásainak emlékeit elnézegetve arra jutottam, hogy az egész elmélet tévedése onnan eredeztethető valószínűleg, hogy sok tudós kortársához hasonlóan eredetileg Reguly is német anyanyelvű volt, és az akkoriban használatos fonetikus (értsd: itt-ott sch-kat is tartalmazó) magyar helyesírás néhol tényleg emlékeztet az arra élő népek kiejtésére. No de ki vagyok én, hogy belekotyogjak a nagy történészek dolgaiba. 

A kiállítás másik fele népművészetről szól, egy padlásnyi szerszám és berendezési tárgy alkotja, köztük  néhány hímzett textília, amiből a Luczinak a legjobban a "párnahéj" kifejezés tetszett.

A zirci Arborétumot is megtekintettük, jót sétáltunk benne. Sajnos bőven találkoztunk vihar által kidöntött fákkal, melyek valószínűleg több száz éve álltak már ott. Most kicsit ledőltek pihenni. :(
Az Arborétumnak egyetlen hiányossága van: nincs csibor a tóban. Mondjuk én sem szívesen laknék benne.

Zircről meg kellett állapítanunk, hogy valószínűleg valamely apátsági szép hagyománynak köszönhetően, ez a kenyér és bor városa. Ugyanis. A főtéren és környékén, mely a város 60%-át teszi ki, 6 pékségen, 2 szupermarketen és két hamburger kínálattal rendelkező falatozón kívül a következő típusú vendéglátóegységek találhatóak csak:

• kocsma
• presszó (= kocsma, kávékínálattal)
• kisvendéglő (= kocsma, chipskínálattal)
• vendéglő (= egykori étterem, ma konyha nélkül üzemel, vagyis kocsma)

Étterem is van valahol, egy-két városszéli panzióban állítólag akad. 

***

Mí & máj frendsz rovat:
Tücs: -Vegyünk ásványvizet is a boltban?
Lucz: -Ne vegyünk, majd veszünk indulás előtt hideget, ott a buszmegállónál az Eszterben. Vagy mi. Marcsi Csemegében.
Tücs: :)

Könyvajánló, elsősorban zenészeknek

Ha már nyaralás, végre belekezdtem a Gördülő kövek c. könyvbe, melyet GéPeti barátom adott kölcsön már nagyon-nagyon régen, hogy kiokosodjak a zenészélet veszélyeit illetően. A könyv szerzője Doneszkó barátom által végletekig tisztelt Terry Pratchett Mester. Ezúton is hálás köszönetem mindkettőjüknek. Nem kizárt, hogy ez az ember még nálam is idiótább. 

"- Tudsz gitározni?

Imp elsápadt.

- Úgy érted... népzenét játszani?

Felvette a hangszert. A népzenét nem értékelték túl sokra Llámnednimben, a népdalokra pedig nagyon rossz szemmel néztek; az volt a közvélekedés, hogy aki megles egy barna kislyányt egy szép májusi reggelen, az tegyen, amit jónak lát, de anélkül, hogy írásba foglalná. A gitározás sem volt túl népszerű, mert az olyan, hát... túl könnyű."

Nesze nekünk. :)   

Bötyárkodás 2. rész

A második napot kifejezetten aktívra terveztük, amit majdnem meghiúsított egy túlméretezett svédasztalos reggeli. Ezt ugyanis nagyon csábító lett volna egész délelőtt elkövetett henyéléssel kipihenni, de végül nyert a túrázás. A túraajánlatok közül egy ún. egész napos nagytúrát választottunk, a Kőris-hegyi kilátóig és vissza. Mielőtt nekivágtunk volna, beköszöntünk Anitának, hogy valaki tudjon róla, hogy az erdőben kószálunk önszántunkból. Ki tudja maradtak-e sobrijóskák arrafelé. Anita szép napot kívánt és javasolta, hogy a biztonság kedvéért mindenképpen legyen nálunk térkép. Megnyugtattam, hogy előző napi információit felhasználva már vettünk egy turistatérképet a postán. 

A falu központjában még beugrottunk a Bakonyi Erdők Házába, hogy képben legyünk a várható élővilágot illetően. Sajnos egyetlen gülüszemű kitömött hörcsög sem akadt az utunkba később, ellenben azt sem sikerült megfejtenem, hogy mire vonatkozik a kasszánál elhelyezett kiírás, mely szerint: "A belépőjegy ára tartalmazza a baleset biztosítást." Lehet, hogy ezt a Szépműben is meg kéne honosítanunk, arra az esetre, ha valakire rádől egy olasz freskó, legurul valamelyik lépcsőn vagy hőgutát kap nyáron a holland képtárban. 

Az előzőleg gondosan áttanulmányozott térképet szorongatva elindultunk végre és gyakorlatilag még ki sem értünk a faluból, máris eltévedtem. Gyorsan újraértelmeztem a térképről leolvasható távolságok, az égtájak és a jobbra kanyarodó utakról alkotott korábbi prekoncepcióimat, majd a velemszületett óriási magabiztossággal biztosítottam a Luczit, hogy én AMÚGY tökéletesen jól tájékozódom térkép alapján. ÉS TÉNYLEG. Az előttünk álló 5 órás, 16 km-es túrát simán lenyomtuk 6 óra alatt, összesen 21 km-t teljesítve. Egyszer hegynek fel felejtettem el egy leágazásnál a kék helyett a zöld jelzésre áttérni. Ez szimpla lustaság volt, hajtani kellett volna egyet a térképen. Nem volt nagy gáz, kis kerülővel orvosolható volt, valamint egy olyan szakaszon értük el a kilátót, ahol fél milliméterenként váltották egymást a szintvonalak. De meredek, kopár, napsütötte hegyoldalról mindig szép a kilátás. Legalábbis szépeket hallucinál az ember a megnövekedett pulzusszámtól, a légszomjtól és a felforrt agyvízben lubickoló stresszhormonoktól. Lefelé jövet egy egészen egyértelmű leágazásnál jelentettem ki, hogy kizárt, hogy már itt le kelljen térnünk az aszfaltútról. Sétáltunk is rajta még oda-vissza fél órát. Meg kell, hogy állapítsam, hogy az erdő kicsit sem hasonlít lakott településre, ahol jó eséllyel szembejön valaki, akitől kérhet az ember útbaigazítást. Sajnos az erdei madarak szüntelen fecsegése sem segít, a legtöbb faj igencsak szegényes szókinccsel rendelkezik, de azt teljes meggyőződéssel magyarázzák megállás nélkül. Legalább volt lehetőségem a kis kitérőnk alkalmából hosszas értekezést tartani madárdaltanból, így a Luczi is felismeri már a csöpögős énekű vízcsap füzikét (tyaff-tyaff-tyiff-tyaff tyüff-tyaff-tyíff-tyaff) és a leereszkedő hangvételű kérdéseivel zaklató erdei pintyet (tididíí tü tü tü taptaptap tidű?), valamint a télapó nemléténél is megrázóbb leleplezéssel is szembesítettem, mely szerint a csü-töör-tök csü-töör-tök ritmusú huhogás nem bagolyból jön, hanem szimpla balkáni gerléből.       

A kihagyott útleágazásra visszatalálva eljutottunk a Boroszlán-tanösvényre, onnan pedig az Odvaskő barlanghoz. Innen egy nagyon meredek lépcsőn lehet lejutni a főút melletti pihenőhelyhez. A tanösvényen végig arról beszélgettünk, hogy mi mindent ennénk nagyon szívesen, mikor majd megérkezünk az Odvaskő Hotel éttermébe. Végül ettünk is, nagyon finomat, de minimum a kétszeresét fizettük a vadszőlős árnak.

Visszafelé az aszfaltutat választottuk, mert a patak mentén haladó turistaút még alaposan tele volt tűzdelve a pár héttel korábbi árvíz nyomaival. Többek között láttunk egy fahídat is, olyan 300 méterrel lejjebb az eredeti helyétől, amelyik párhuzamosan állt a meder mellett. Ebből is látszik, hogy hiába is akarunk mi emberek keresztbetenni a természetnek, ő szépen elegyenget mindent a saját ízlésének megfelelően. Pár száz méterre a a falutól aztán mégis megpróbáltunk visszatérni a jelzésre, mert az tűnt rövidebbnek a hotelünk felé. Tíz perces kavargás után két perc alatt meg is érkeztünk a szálló bejáratához. A Luczi csak ekkor jegyezte meg csendben, hogy kezdi nem kedvelni azt a térképet, de még akkor sem szedte ki a kezemből. 

Jól megérdemelt jacuzzizás, biliárdozás, jégkrémevés és meccsnézés következett. No meg a szintén jól megérdemelt fejfájás és émelygés, a napszúrásnak köszönhetően. 

Bötyárkodás 1. rész

Óriási luxusként engedélyeztünk magunknak a hét elején három nap szabadságot és belevetettük magunkat a Bakony sűrűjébe. Minden szép volt és jó volt, remekül éreztük magunkat - én az idő nagy részében kifejezetten émelyítően jól. Mielőtt bárki gratulálna, biztosítanám a kedves olvasótábort, hogy ez mind a saját élettani folyamataimnak köszönhető. Egyrészt rémesen viselem a kevés alvás utáni koránkelést, de ha csak három nap áll az ember rendelkezésére pihenni, akkor nem akar rögtön az első nap közepére megérkezni. Másrészt néha rosszul viselem a kanyargós, dimbes-dombos utakon való buszozást, főleg, ha aznap korán keltem kevés alvás után. Ezt - és a másnap begyűjtött, hasonló következményekkel járó napszúrást - leszámítva tényleg minden szuper volt. 

Volt például igen vicces sofőr bácsink odafelé, aki már a felszállásnál tájékoztatott, hogy úticélunk - bármit is gondoltunk mi tájékozatlan zöldfülűek eladdig - Takonybél. Valószínűleg szinte naponta megteszi oda-vissza a Bp-Pápa útvonalat, mert gyakorlatilag minden felszállót név szerint ismert, pontosan tudta, hogy meddig utazik, mi után kell érdeklődni nála, illetőleg kit mivel ugrasson. Az utasok pedig nem győzték kifejezni hálájukat, például vettek neki is egy darab kolbászt a sarki boltban, míg pihenőt tartottunk. Aki nem szállt fel a buszra, csak úgy az út szélén kolbászolt valamelyik útba ejtett faluban, arra kedélyesen rádudált vagy csak integetett. A faluba érve minket is eligazított a Faluház hollétét illetően, de csak miután kikérte a teljes utazóközönség véleményét, nehogy rossz információt adjon. Tőle tudtuk meg, hogy a Faluház TourInform irodájában dolgozik "az a nagyon aranyos lány, az Anita". Aztán még a buszmegállónál lévő boltra is felhíva a figyelmünket, be is jött velünk kiflit venni, mert kolbász mellé az ugye nem árt. Nekem is jót tett, mert már kanyarban állt a gyomrom a három órás hullámvasutazástól. 

Megtaláltuk Anitát, aki remélhetőleg hozzá van már szokva a hasonlóan idióta turistákhoz, mint amilyenek mi vagyunk: gyakorlatilag kitörő jókedvvel lerohantuk, be sem mutatkozva, szimplán azzal a csatakiáltással, hogy "Helllóóó, hát biztos te vagy az Anita, akiről meséltek, kéééérünk szépen turistatérképet!" Térképet nem adott, pedig tényleg nagyon aranyos lány, de elárulta, hogy a postán vehetünk, ha nagyon akarunk és adott hozzá túra ajánlatokat.

Ezt a napot a lustálkodásnak szenteltük, így hát egy nagyon rövidke sétát vállaltunk csak a falu szélén lévő Borostyán-kútig, mely egy szent hely, saját fészbúk oldallal. Aki nem hiszi, járjon utána. Engem elsősorban a három forrásból táplálkozó kút kifolyásánál duzzasztott tavacska kötött le leginkább, mely átlátszó türkizkék tengerszemként rengeteg vízi állatfaj lakóhelyéül szolgál. Rengeteg ebihalat fotóztam, de láttam molnárkát, csibort!!! (őkelméről mellékelek fotót is, hiszen sztár), valami veresszárnyú nemkeszeget, sőt, mialatt egy vízbe pottyant és igencsak kapálódzó, álganéjtúróra hasonlító kékhátú bogarat próbáltam épp kimenekíteni, egyszer csak felfedeztem, hogy egy igen mérges vízisikló néz velem farkasszemet, amiért meghiúsítottam az uzsonnaterveit.

A villámkirándulás után gyorsan megkerestük azt az éttermet, amit nagyon sokan ajánlottak már nekem. Nem emlékeztem pontosan a nevére, úgy rémlett, hogy talán Vadvirág. A barátságos kis kerthelyiséggel rendelkező épületet vastagon benőtte a vadszőlő és természetesen valójában erről nevezték el. Nagyon meglepően olcsón nagyon meglepően finom és bőséges adag ételeket szolgálnak fel. Utána aludtunk egy keveset, aztán néztünk egy meccset, aztán visszamentünk enni még egy kicsit a vadszőlős kertbe, aztán néztünk egy meccset, aztán aludtunk sokat. Szerintünk valahogy így kell lustálkodni.    

Nyelvünkben élcsizünk, avagy mitől szomcsi Grécsi tancsi bácsi

Egy ideje gyűjtjük az szép mádzsár nyelvünk legújabb vívmányait, mert hát ezeket MUSZÁJ. Ne fogjátok vissza magatokat, elő a további sztorikkal, aranyköpésekkel!

• Ezen a buszon elhallott mondaton még az irodalom tanárunk akadt ki több, mint egy évtizede, ma már egészen "lájtosnak" számít: "- Olyan depi voltam, majdnem öngyi lettem."
• Kolléganőm televízió képernyőről begyűjtött sms-ritkasága: "Komi kapcsit kerizek." Reméljük megtalcsizta álmai lovagját.
• S ha megtalálta, búghatja is kedvese fülcsijébe: "Én is szercsizlek." Ugye milyen romcsi?
• Tök szupcsi, hogy itt a nyár végre, bezár az önkormi, vagy kinek milyen munkahelycsi jut, lehet menni szabcsira, fürcsizni a Balcsiba. Kircsi pincsi-pancsi, ajánlom mindenkinek! Ha esetleg éhi lettél a strandolástól, biztos akad a közelben valami ücsi meg kajcsi. (Ha hűvösebb lenne az idő, libabőr ellen ajánlom a vegyigyümit.)
• Időben gondolkodjatok el rajta, hogy kinek milyen kariajit vesztek és ne feledkezzetek meg az unicstesótok szülinapcsijáról sem! (Feltétlenül ajánlom, hogy szerezzetek be egy "Isike élcsiztessen sokáig!" feliratú képeslapot...)