Árnyas evőben szeretnék énni nyáron át

Nem vagyok sem gasztroblogger, sem étteremkritizőr inkognitóbiás. De most az egyszer nézzétek el nekem ezt a kis eltévelyedést.

Én bevallom. Töredelmesen. Az egész úgy kezdődött, hogy fogalmam sem volt semmiről. Aztán felhívott a Luczit, hogy ugye a fészbúk előtt ülök, mert ő is, és most azonnal keressek rá arra, hogy Árnyas Étterem és Kertvendéglő. És lájkoljam. És ő is. És akkor egyszerre lájkoljuk és akkor jó lesz. Merthogy éppen 442 rajongójuk volt már és a 444. nyer egy kétszemélyes vacsorát. Lájkoltuk, lett 444, örültünk és vártunk. 

Csakhogy. Az Árnyas Oldal lelkes adminja előtte kb. negyed órával jelentette be, hogy márpedig elég volt az egésznapos gép előtt lógásból, elmegy kicsit élni, majd másnap jön és kihirdeti a nyertest. Másnap pedig jött, látta, hogy van teszemazt 468 rajongó, gyorsan visszaszámolt és megállapította, hogy a 444. valami Chris. :(

Picit szomorkodtunk, illetve a picinél pont annyival jobban, hogy azért picit szóvá tegyük. Csak mert a felhasználók nincsenek kőbe vésve, simán kihúzod magad a listáról, megszünteted az oldalad, vagy bármi. Azt hiszem mindkettőnkben volt emiatt egy kis kényelmetlen érzés, mert ez mégiscsak egy játék. De akkor is rossz, ha elveszik a homokozólapátod, mikor anyu pont nem figyel oda. 

Az első meglepetés az volt, hogy az Árnyas vezetősége kb. fél perces konzultációt tartva önmagával, odaítélt még egy vacsorát: a Luczinak. Ejha. 

Ekkor már elgondolkodtam, hogy aligha tudtak volna ebből szebben kijönni. Gyönyörűséges marketing húzás. Valószínűsítettem, hogy ők sejtenek már valamit, amit mi még nem.

Mivel közelgett a féléves évfordulónk, úgy döntöttünk, hogy arra a napra foglaljuk le az asztalunkat, "fészbúkon kihisztizett ingyen vacsora" jeligével. A foglalásokat visszaigazoló személyzet kissé meglepődött, de a Főnökúr mosolyogva zöld utat adott. 

Az este egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy én még csak épphogy tértem magamhoz a hétvégi napszúrós-gyomorrontós-lázas állapotomból. Az odafelé séta közepén pl. le is kellett ülnöm pár percre, annyira szúrt néha valami meghatározhatatlan helyen lévő meghatározhatatlan belsőszervem. Pont amikor ingyen ehetnék... ráadásul nem is akármit, a naponta posztolt fotók alapján.

Megérkeztünk a Diós árok 16-hoz, picit feszengve. Csobogó kerti tó fogadott, hatalmas sátor alá rejtett terasz, közepén óriás gesztenyefával. Zöld növények és egynyári virágok mindenfelé, a kockakő és az abroszok kellemes pasztell sárga-zöld-téglavörös harmóniát árasztanak. A kert hátsó részébe húzódtunk, távol a többi vendégtől és az utca forgalmától, de közel a konyhához.  Még mindig gyanakvó üzemmódban leheletnyit morcosnak tituláltuk elsőre a pincéreket, de nagyon gyorsan felülbíráltuk ezt a véleményünket.  Egyrészt engem mindig lekenyerez, ha szó nélkül hozzák az asztalhoz a vázát a virágomnak. Márpedig egy gyönyörű vörös rózsát szorongattam nagy büszkén, amit már a metrónk utazóközönsége  is irigykedve bámult.  Másrészt este hét óra volt és még mindig 37 fokot mutatott a hőmérő, ők pedig nyilván jóval korábban érkeztek nálunk és még mindig frissen vasalt benyomást kellett kelteniük: joggal lehettek kissé elgyötörtek. Az ételválasztásnál már lehetett velük bohóckodni és az ellesett "backstage" poénkodásaik alapján is két nagyon jókedélyű, kedves-pocakos főúrhoz volt szerencsénk.  

Fellélegeztünk hát, hogy valóban vendégbarát és nem amolyan feleslegesen flancos és karótnyelt helyre érkeztünk. Majd belevetettük magunkat az étlapba. Egy heti menüt össze tudtam volna hirtelenjében állítani, de igyekeztem józan maradni és emlékeztetni magam a tényre, hogy aznap még csak háztartási kekszet és sós krékert ettem. Választottam hát egy gyomorgyógyító marhahúslevest. A Luczi lelki szemei előtt egész úton halak úszkáltak, panírban, mégsem azt fogott ki magának. Egy idő után dühösen lecsapta a kínálatot, mert állítólag akárki is állította össze, egyértelműen a saját ízlésére faragta, ami sajnálatos módon egy az egyben egyezik az övével és hát így képtelenség választani. Engedve a szinbádi csábításnak, szintén húslevest kért, csak ő pluszban velős konccal.  

Sosem bírtam ezt a kockásabroszos nagy Krúdyzást, amit lelkesen alkalmaz idehaza boldog-boldogtalan, mióta Latinovits megkínozta a nyálképzőmirigyeinket. De kihozták azt a cserépfazekat, kimertem belőle két hatalmas karika sárgarépát, egy tökéletes szelet gombát és azt a mély árnyalatú, sötét-arany, savanykás illatú marhahúslét és majdnem sírva fakadtam, annyira gyönyörű látvány volt, ami a tányéromba került. A hússzeletek ugyanolyan elképesztően szépségesek voltak, mint bármelyik darab zöldség, csak még ráadásként fenségesen omlósak és olyan tormát kaptunk hozzá, ami pont annyira volt csípős, ahogy én szeretem. Vajon honnan tudták? Az orsótészta már szinte bónusz figyelmesség. Tökéletesen illik bele, mert nem úszkál ide-oda, megzavarva az összképet és nem kell vele küzdeni a fenntartható eleganciáért, mint a metélttel. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a grillpult mögött szorgoskodó, gondosan szemmel tartott szakácsunk egy világszebbítő, az univerzum harmóniájával konstans kapcsolatban álló, kiteljesedett művész. Mások elhaladó ételkölteményeit is tanulmányozva meggyőződésemmé vált, hogy nem ad ki a keze közül semmi olyat, amit ne vállalna bármikor, bármilyen kiállításon vagy fotón. Ez itt kérem a szó szerinti látványkonyha. Mert az elégedett vendég gyomrához a szeménél kezdődik az út.
(Ezúton is köszönöm, azt a jótettet, hogy kihagyták a levesből az étlapon említett karalábét. A karalábé nyersen finom. A karalábét megfőzni hülyeség, mert akkor már nem finom. Inkább zellert kell főzni, annak legalább haszna is van.) 
A tökéletes húsleves után és a velős csont előtt érkezett egy telefon. A pincér hozta az asztalunkhoz. A kedves Főnökúr volt a másik végén, jó étvágyat és kellemes időtöltést kívánt, megdicsérte a választásunkat (mi szemünkben könnyekkel rebegtük el neki, hogy ilyet még nagymamáink sem...) és sajnálatát fejezte ki, hogy csak későn jön aznap és így nem tud személyesen találkozni velünk. Ezen a ponton azt hiszem már rég megfőztek mindkettőnket, már csak épphogy az utolsót buggyantuk a fazékban, ahogy még kaptunk egy pici nagylángot, mielőtt levettek a tűzhelyről és feltálaltak az Örök Rajongók Asztalán.
Innentől már szinte természetesnek vettük, hogy az alkar nagyságú velős konc NEM szeletelt tartóskenyérből készült pirítóssal és rengeteg lilahagymával érkezik, valamint a napi ajánlott desszertünk habkönnyű palacsintájának tésztája fejenként három tojást tartalmaz, és a vaníliaszósz van annyira szemérmes, hogy ne akarja elnyomni a rengeteg friss málna élményét. Hogyan is lehetne ez másként, hiszen ez itt az Árnyas...

Mindazonáltal, ne gondoljátok, hogy nem maradt bennem egy szemernyi sem a jól megszokott egészséges cinikusságból. Azért teljesen nem vernek át. Ez az egész csak egy jóóó kis marketingfogás. Átlátok én ám rajta. Haha! Azt gondolták, ugye, hogy majd jól odáig leszünk, aztán mindenkinek mesélünk róla, meg ajánlgatjuk? Haha! Kirakjuk mi is fészbúkra, hogy menjenek mások is, csak mert még kedvezmény is jár a kedves felhasználóknak? Minél többen vagyunk, annál több kedvezmény, ugye? Mi!? Haha! Majd jól nyálcsorgatós blogbejegyzést írok erről, linkeket rakok bele, meg minden? Haha! Még mit nem! Szóóó sem lehet róla!

Ööö.. izé. Oops...

(A fotót az Árnyas honlapjáról csentem el, ami a blogszerkesztőm szerint engedélykérés nélkül minimum csúnya dolog. Drága Főnök úr! Ugye ezt még elnézi nekem? ;) )