Bötyárkodás 2. rész

A második napot kifejezetten aktívra terveztük, amit majdnem meghiúsított egy túlméretezett svédasztalos reggeli. Ezt ugyanis nagyon csábító lett volna egész délelőtt elkövetett henyéléssel kipihenni, de végül nyert a túrázás. A túraajánlatok közül egy ún. egész napos nagytúrát választottunk, a Kőris-hegyi kilátóig és vissza. Mielőtt nekivágtunk volna, beköszöntünk Anitának, hogy valaki tudjon róla, hogy az erdőben kószálunk önszántunkból. Ki tudja maradtak-e sobrijóskák arrafelé. Anita szép napot kívánt és javasolta, hogy a biztonság kedvéért mindenképpen legyen nálunk térkép. Megnyugtattam, hogy előző napi információit felhasználva már vettünk egy turistatérképet a postán. 

A falu központjában még beugrottunk a Bakonyi Erdők Házába, hogy képben legyünk a várható élővilágot illetően. Sajnos egyetlen gülüszemű kitömött hörcsög sem akadt az utunkba később, ellenben azt sem sikerült megfejtenem, hogy mire vonatkozik a kasszánál elhelyezett kiírás, mely szerint: "A belépőjegy ára tartalmazza a baleset biztosítást." Lehet, hogy ezt a Szépműben is meg kéne honosítanunk, arra az esetre, ha valakire rádől egy olasz freskó, legurul valamelyik lépcsőn vagy hőgutát kap nyáron a holland képtárban. 

Az előzőleg gondosan áttanulmányozott térképet szorongatva elindultunk végre és gyakorlatilag még ki sem értünk a faluból, máris eltévedtem. Gyorsan újraértelmeztem a térképről leolvasható távolságok, az égtájak és a jobbra kanyarodó utakról alkotott korábbi prekoncepcióimat, majd a velemszületett óriási magabiztossággal biztosítottam a Luczit, hogy én AMÚGY tökéletesen jól tájékozódom térkép alapján. ÉS TÉNYLEG. Az előttünk álló 5 órás, 16 km-es túrát simán lenyomtuk 6 óra alatt, összesen 21 km-t teljesítve. Egyszer hegynek fel felejtettem el egy leágazásnál a kék helyett a zöld jelzésre áttérni. Ez szimpla lustaság volt, hajtani kellett volna egyet a térképen. Nem volt nagy gáz, kis kerülővel orvosolható volt, valamint egy olyan szakaszon értük el a kilátót, ahol fél milliméterenként váltották egymást a szintvonalak. De meredek, kopár, napsütötte hegyoldalról mindig szép a kilátás. Legalábbis szépeket hallucinál az ember a megnövekedett pulzusszámtól, a légszomjtól és a felforrt agyvízben lubickoló stresszhormonoktól. Lefelé jövet egy egészen egyértelmű leágazásnál jelentettem ki, hogy kizárt, hogy már itt le kelljen térnünk az aszfaltútról. Sétáltunk is rajta még oda-vissza fél órát. Meg kell, hogy állapítsam, hogy az erdő kicsit sem hasonlít lakott településre, ahol jó eséllyel szembejön valaki, akitől kérhet az ember útbaigazítást. Sajnos az erdei madarak szüntelen fecsegése sem segít, a legtöbb faj igencsak szegényes szókinccsel rendelkezik, de azt teljes meggyőződéssel magyarázzák megállás nélkül. Legalább volt lehetőségem a kis kitérőnk alkalmából hosszas értekezést tartani madárdaltanból, így a Luczi is felismeri már a csöpögős énekű vízcsap füzikét (tyaff-tyaff-tyiff-tyaff tyüff-tyaff-tyíff-tyaff) és a leereszkedő hangvételű kérdéseivel zaklató erdei pintyet (tididíí tü tü tü taptaptap tidű?), valamint a télapó nemléténél is megrázóbb leleplezéssel is szembesítettem, mely szerint a csü-töör-tök csü-töör-tök ritmusú huhogás nem bagolyból jön, hanem szimpla balkáni gerléből.       

A kihagyott útleágazásra visszatalálva eljutottunk a Boroszlán-tanösvényre, onnan pedig az Odvaskő barlanghoz. Innen egy nagyon meredek lépcsőn lehet lejutni a főút melletti pihenőhelyhez. A tanösvényen végig arról beszélgettünk, hogy mi mindent ennénk nagyon szívesen, mikor majd megérkezünk az Odvaskő Hotel éttermébe. Végül ettünk is, nagyon finomat, de minimum a kétszeresét fizettük a vadszőlős árnak.

Visszafelé az aszfaltutat választottuk, mert a patak mentén haladó turistaút még alaposan tele volt tűzdelve a pár héttel korábbi árvíz nyomaival. Többek között láttunk egy fahídat is, olyan 300 méterrel lejjebb az eredeti helyétől, amelyik párhuzamosan állt a meder mellett. Ebből is látszik, hogy hiába is akarunk mi emberek keresztbetenni a természetnek, ő szépen elegyenget mindent a saját ízlésének megfelelően. Pár száz méterre a a falutól aztán mégis megpróbáltunk visszatérni a jelzésre, mert az tűnt rövidebbnek a hotelünk felé. Tíz perces kavargás után két perc alatt meg is érkeztünk a szálló bejáratához. A Luczi csak ekkor jegyezte meg csendben, hogy kezdi nem kedvelni azt a térképet, de még akkor sem szedte ki a kezemből. 

Jól megérdemelt jacuzzizás, biliárdozás, jégkrémevés és meccsnézés következett. No meg a szintén jól megérdemelt fejfájás és émelygés, a napszúrásnak köszönhetően.