(Csak csendben)

(Az életben az a nagyon fantasztikus, hogy néha felismerheted, hogy a boldogság nem is egy olyan nehezen elérhető valami. Nem kell hozzá semmi. De szó szerint értsd a semmit, se pénz, se kocsi, se drága cuccok, de még olcsók se. Pontosan annyi kell hozzá, amennyit az Isten megteremtett. Két ember kell hozzá. Két ember, amúgy édenkerti csupaszon, aztán ennek lehet átvinni az értelmét, meg lehet nézni konkrétan, szerintem az mindegy. Így is, úgy is ugyanazt tanuljuk belőle, csak más szinten. De a boldogsághoz ennyi kell. Két ember, levetkőzve minden édenen kívüli réteget, képes boldoggá tenni egymást. Megvan hozzá mindenük. Szájuk, amivel mosolyognak, kedvesen becézgetik egymást, amivel csókot adnak. Szemük, mellyel befogadják és tükrözik a másik mosolyát, fülük, mellyel hallják a szavakat, kezük, mellyel érintenek, bőrük, mellyel érzékelik az érintést. Ennyire nagyon egyszerű ez. Ha néha, ilyen édenközeli pillanatokban belegondolok ebbe, akkor hirtelen szétfoszlik minden frusztráló-boldogsághajszoló földi gondolat. Nem kell más. Csak te kellesz, meg én kellek. Egymásnak. Ez így maga a boldogság.
A gombák is megmondták már. Máni kent báj mí láv.)