Álomkonyha nekünk

Mimármostankéremszépen lakásfelújítunk. A nagy többségnek életében egyszer legalább kijut egy ilyen. De van, akinek többször is. Van akinek csak kicsit, akár apróbb, pár hét alatt lerendezhető változásokkal, de mi belementünk a tutiba, és kifejezetten az utolsó szögig szétszed(ett)ünk és újragondolunk mindent. Ez nem semmi teljesítmény, mivel az átvételkor alig volt valami a lakásban, még szög sem túl sok, de még ebből a sivárságból is sikerült még csontvázabb állapotot elérni. És annyi sittes zsákot teletömni, amit azóta sem értek, hogy honnan sikerült kibontani. De a dolgok látszólagos és valódi térfogata mindig meglepő eltéréseket mutat. Pl. egy bőröndnyi ruha elutazáskor mindig kisebb helyet foglal, mint hazautazáskor. Ezt gondolom már mindenki tapasztalta. 

Na most sivár állapotok ide vagy oda, az akciók nem mindig várják meg, míg mi olyan stádiumba kerülünk, hogy amit veszünk, az már végső helyére kerüljön. Márpedig mi imádjuk az akciókat, mert azok jótékony hatással vannak a precízen megtervezett felújítási költségvetésünkre, vagyis remekül ellensúlyozzák a rendre felbukkanó "váratlan" kiadásokat. Így hát lassan minden raktárrá változik a környezetünkben. Szerintem a rokonok már félnek felvenni nekünk a telefont, nehogy kiderüljön, hogy újabb bútorokat-vödröket-dobozokat kell kerülgetniük még pár hónapig. 

Sajnos nem kedvez nekik kedvenc második otthonunk, a rendezettség, a praktikum és otthonosság örök példaképe, az alkalmi "nincsidőnkfőzni-ugrojunkkiBudaörsre" vacsorázóhelyünk, a hely, ahol a Reklámszakemberek Gyöngye olyan rutinossággal közlekedik, hogy már többször nézték alkalmazottnak a többi tapasztalatlan, zöldfülű vevők: az NSBÁ, azaz a Nagy Svéd BútorÁruház. Nem bírtak ugyanis várni nyárig, és már májusra meghirdették az általunk leginkább várt akciójukat, melynek keretében álomkonyhát ígérnek mindenkinek. De egyértelműen főleg nekünk. 

Fel volt adva a lecke, ugyanis a konyha, mint helyiség nem kicsi, de több funkciót kell majd betöltenie, ezért nagyjából egy évünkbe tellett, mire olyan látványtervet készítettünk, amivel mindketten elégedettek voltunk. De akármennyire is véglegesnek gondoltuk a tervet, még mindig maradtak bennünk megválaszolatlan kérdések. Az ákkció játékszabályai a következőek voltak: a kedvezmény május végééig él, ingyenes házhoz szállítást azonban csak hétköznapi vásárlás esetén biztosítanak. További nehezítő paraméterek, hogy mindketten előszeretettel raboskodunk hat után is a munkahelyünkön, az áruház pedig csak este  tízig van nyitva. Ez eleinte nem tűnt problémának, de utólag már belátom, hogy könnyelműség volt ezen a tényen átsuhanni. Mert hiába választ az ember egy nyugodtnak tűnő péntek délutánt, gondolván, hogy békésen elintéz mindent, nemhogy konyharendelést, de még egy gyors kajavásárlást is előtte a szomszédban, plusz egy gyors vacsorát... A valóság ezzel szembe az, hogy úgysem tud útnak indulni hét előtt, így majdnem nyolc óra lesz, mire odaér. Aztán mire felteszi mind a 72 gyötrő kérdést a rendkívül türelmes és segítőkész konyharészleges eladónak, lecsekkoltatja a csilli-villi 3D-s terveit, rohangál ide-oda, hogy eldöntse, amire egy év alatt egyáltalán nem gondolt, hogy majd azt is el kell dönteni, újraszámol néhány dolgot, utolsó pillanatban felfedezi, hogy éppen újfajta fogantyúkat vezettek be az árukínálatba, ami sokkal jobban passzol az elképzeléséhez, átrajzol ezt-azt, még egyszer csekkol... na akkor van kilenc óra. És még előtte áll két oldalnyi tömör lista, és hosszú-hosszú, néhol még kanyarral is nehezített raktársorok és önkiszolgáló polcok hada.
Van ebben az egész nagy komoly feladatban valami lélegzetelállító, adrenalin- és pulzusszámnövelő, kicsit félelmetes, de ugyanakkor elképesztő... valami, amitől úgy érzed, hogy ez egy újabb lépcsőfoka a felnőtté válásnak. Ha lenne végre valami használható gyakorlati tantárgy is az közoktatásban, felterjeszteném, hogy az érettségibe számítson be, mint életképességi teszt, hogy a diákok tudják-e használni az online bútortervező programokat és képesek-e megtalálni a listázott elemeket, logikusan, szervezetten megpakolni a bevásárlókocsikat... Szerintem többeknek válna hasznára, mint a logaritmusok meg az integrálszámítás. De ez tanár létemre persze csúnya, elkényelmesedett, elnyugatiasodott gondolat volt, pfuj!
Mi sem indultunk ám teljesen zökkenőmentesen, kellett pár perc, mire hozzácsiszolódtam a Reklámszakemberek Gyöngyének elképesztő rutinjához és éleslátásához. Volt rajtam nyomás bőven, az én kezemben volt a lista, az övében meg Az Erő, tévedni meg ugye nem szabad, mert trükkösek ezek a svédek, mire lélekben hátradőlnél, hogy a három részből álló számsorok úgyis nagyon különbözőek, nincs köztük még hasonló sem, addigra majdnem át is suhantál mondjuk egy 008.546.12 és egy 008.546.14-es tételen, melyek ugyanazon polcon laknak és természetesen nem ugyanaz a darabszám igényeltetik belőlük. Jájj. Szóval éberség, éberség, éberség.
A fél tízkor elhangzott rádiós figyelmeztetés után, a lista kétharmadánál, két teli és egy fél kocsival kezdtek rémképek gyötörni: szigorú tekintetű kék-sárga emberkék kiabáltak velünk fél-rémálmomban, hogy toljuk szépen félre, amit összeszedtünk és menjünk vissza hétfő reggel, ha kiszállítást akarunk, mert ők tíz után nem foglalkoznak velünk egy percig sem. A Reklámszakemberek Gyöngye csak mulatott rajtam, mondván nem két darab képkeretet tervezünk innen hazavitetni, nem lesz gond. A biztonság kedvéért előretolta az egyik kocsit a pénztárakhoz, hogy lássák, hogy komolyak a szándékaink. Látták, és a kocsinkkal szemközti pénztáros kezdett is szépen fehéredni, a szomszédja arcán meg szépen szaladt fel a leplezetlen vigyor.
Háromnegyed tízkor begurultunk a teljes cókmókkal a finisbe. Három lapos, raktári bútorszállító kocsi és egy dugig pakolt normál kosaras bevásárlókocsi. A pénztárosunk először megpróbálta hisztivel elütni a dolgot, de a mi fészeképítő ösztöneinket nem lehet ilyen könnyen kikezdeni. Addigra már bennem is felébredt a foggal-körömmel harcoló anyatigris, az adrenalin, meg a kőkemény melós gyűjtögető hadjárat kiváltotta ragaszkodás megtette hatását. A tigris szerencsére visszafeküdhetett aludni, mert Majdnemhiszti segítségére sietett egy igencsak talpraesett, apró szőke kék-sárga jótündér, és sitty-sutty végigpittyegték a rengeteg vonalkódot, és újra csekkolták a listát. Minden stimmt. Újabb pici hiszti jött, hogy nem képzeljük, hogy még kinyit nekünk az ügyfélszolgálat. De képzeltük. Nem is volt gond, innentől mindenki nagyon segítőkész volt, a hazafelé menő biztonsági őrök még segítettek is eltolni a kocsikat, mondván úgyis arra visz az útjuk. Picihiszti is megnyugodhatott, kárörvendő szomszédja még mindig pittyegtette a két képkerettel, egy-egy kaspóval, napernyővel sorban álló vevőit, míg ő már rég bezárt és összepakolt.
Mi is hazafelé vettük az irányt, az éhhalál küszöbén ugyan, de boldogan, valóra váló álmok rózsaszín ködében. Talán még volt számunkra remény, hogy a biztonsági kamera által rólunk rögzített képet másnap nem tűzik ki a dolgozói faliújságra, mint közveszélyes ámokfutókat.

De mi biztosra akartunk menni... Így hát másnap osztottunk-szoroztunk, méricskéltünk, kockát vetettünk, sorsot elemeztünk - és úgy döntöttünk, mégiscsak a NSBÁ-ból szerzünk hűtőt is, mert az tutira olyan méretekkel rendelkezik, amit gondosan, előre megterveztünk. Úgyhogy felhívtuk az áruházat, hogy ha visszamegyünk, hozzádobják-e a másnapi szállításhoz. Hümmögtek, csekkolták a rendelést, hallhatóan megenyhült az arckifejezésük a lista láttán, mehetünk, persze, megoldják. Odamentünk, a biztonság kedvéért a helyszínen is megkérdeztük az ügyfélszolgálatot, hümmögtek, csekkolták a rendelést, enyhülés, mosoly, perszenanáhogy, okénópráblem. Felmentünk a konyhaosztályra, ott is megnyugtattak, hogy minden úgy lesz, ahogy a lenti kollégák mondták. Ekkor picit vacilláltunk, hogy jó-e ez a méret tényleg, vagy mégis inkább egy számmal nagyobb hűtő és egy picit másként méretezett szekrény. Rendkívül készséges kolléga felhívta az ügyfélszolgálatot, hogy HA esetleg szekrénycsere van, akkor HAjlandóak-e még ma a raktárban várakozó cucc legaljáról kibányászni a legnagyobb szekrényt és kicserélni. Ez már nem nem okozott osztatlan sikert, de végül mi is meggyőztük magunkat, hogy semmi szükség további hókusz-pókuszra, minden marad a régiben. Hűtő számla nyomtat, irány a kassza. Egy szál papírral gyerekjáték vásárolni, ugye.  Ügyfélszolgálaton addigra már felváltotta a magabiztos menedzserünket egy kissé idegtépett, és gyaníthatóan minden nap sűrű, koncentrált önsajnálatban fürdő kolléga, aki képtelen volt feldolgozni a tényeket, egyre csak azt hajtogatta, hogy szó sem lehet hűtőről, neki csak valami szekrénycserét mondtak, és mit képzelünk szombat este, hogy a vasárnapi kiszállítást bolygatjuk. Elmondtuk neki többször, hogy nem tennénk ilyen galádságot, ha eddig három kollégájából három nem biztosított volna minket arról, hogy ez működőképes. Végül beletörődött, lebeszéltük a szekrénycseréről is, de előtte még megpróbálta szebbé, jobbá varázsolni nyilvánvalóan rémes állapotban lévő erkölcseinket, valamint számára nem létező lelkiismeretünket, és megígértette velünk, hogy ilyet máskor nem csinálunk. Mi, tiszta szívvel, megígértük, hogy egy jó darabig nem veszünk komplett új konyhát és hűtőt.