Gasztro-gnómia

Ennek a bejegyzésnek csak azért van hüjje címe, mert minden bejegyzésnek hüjje címe van. Meg kicsit azért, mert elfeküdt vállal és bemerevedett nyakkal próbáltam ma főzni. A fárasztó hosszas előkészületek, a sorozatos végzetesnek tetsző bakik és a szűnni nem akaró tompa fájdalom miatt azt gondoltam, hogy sírni fogok a végeredményen, de végül tényleg majdnem sírtam a végeredményen.  

Én vagyok amúgy az ember (asszony, leány, Mademoiselle), aki, bár szívesen főz (a leginkább mérvadó vélemény szerint nem is akárhogy), mégsem él szimbiózisban a konyhával (MÉG, amíg el nem készül a hófehér Lidingö csodám), de bátran vállalkozik kacifántos dolgokra. A bátorságot úgy kell érteni, hogy vakmerőség, mert szó sincs arról, hogy következetesen haladnék a konyhaművészet elsajátításában. A legegyszerűbb ételek terén is van bőven elmaradásom, pár hónapja készítettem például életemben először krumplis tésztát. (Mondjuk az speciel elsőre elképesztően finom lett. Hiába is csináltam belőle sokat, hogy maradjon másnapra is.) Már kamaszkorom hajnalán vakmerő voltam, mikor a Zapja hazahozott valami fénymásolt receptet karácsony előtt, hogy a Nyuszi hátha megsüti az ünnepekre, de a Nyuszi aszonta, hogy felejtse el őt az ilyen macerás sütikkel. Úgyhogy a Zapja végül rám pislogott szépen, én pedig a kevert piskóta után laza magabiztossággal nekiláttam valami igazi pepecselős, aszalt gyümölcsös túrótortát sütni. (Ja, úgy emlékszem jó lett. Persze mernének csak mást mondani.) 

Most a Reklámszakemberek Ínyenc Gyöngyének kifejezett kérésére készítettem májjal göngyölt karajt csokoládémártással és karamellizált körtével. Ez az a dolog, amihez a négy gázrózsa sem elég. Kell egy edény májat pirítani, egy zöldséglevest főzni (mert csak nem fogunk azért a két deciért leveskockából főzni), egy krumplit főzni (mert krumplipüré az sosem árt, ha van, és akkor már inkább több, mint kevesebb) csokiszószt főzni, egy pedig körtét karamellizálni. A levesről félúton jutott eszembe, hogy a karajcsontot még elbírta volna, a húsklopfolást alternatív szamuráj technikával kellett kiviteleznem, az alufóliáról akkor derült ki, hogy kifogyott, mikor már a tepsiben csücsültek a baconbe tekert karajroládok, az amúgy általam soha nem hasznát zsírról meg az derült ki, hogy fólia alatt is képes vastagon leégni, a csokiszósz sehogy nem akart besűrűsödni, a körte meg nem akart aranybarnára változni. (De legalább a drága jó, megbízható krumplipüré az én oldalamon állt.) Végül aztán minden jóra fordult, mint a mesében: a húst az alma-szelet barikádnak köszönhetően nem érdekelte, hogy mi zajlik a tepsi végében, nem égett oda, a csokiszósz kicsit hűlve már jobb állagú lett és kellett is ennyi folyékonyság, hogy jól beszívódjon májdarabok és karajrostok közé, a karamellizált körte pedig az a fajta ízélmény, amitől katarzis hullámok közepette könnyekre fakadsz. 

Most szívesen megveregetném a saját vállam, de attól tartok az most csak újabb könnyeket szülne.