November 27. Vasárnap
Ez volt az a nap, mikor egy hét durva náthával és szabadságon lévő kolléganővel súlyosbított munkahelyi ámokfutás után, az utolsó iskolai szombatot átaludva, a két hátammögöttösszeesküvő (név szerint Etusdrága és a Reklámszakemberek Gyöngye) kézen fogott, betuszkolt egy autóba és meg sem álltunk Bécsig. Ott kaptam sült gesztenyét, forralt bort, karácsonyi hangulatot, Leberkäsensemmelt, szeretett osztrák Großmuttersprachét a fülembe bele, továbbá remek vacsora asztaltársaságot Perger művészúr és családja, valamint éppen aznap kiköltözött fogadott öcsém személyében. Ennél jobb orvosság és stresszoldó nincs is, boldogság volt, mosolygás.
Természetesen nem bírtam ki, hogy ne rángassam be őket egy múzeumba is, ha már arra járunk, úgyhogy megnéztünk az Albertinában René Magritte kiállítását. Ez jó ötletnek tűnt, mert a Son of Man nagy kedvenc kép lett itthon, mióta megnéztük a Thomas Crown ügyet. Etus szívébe nem sikerült belopnom a kis kalapos belga szürrealistát, de még nekem is komoly kihívást okozott. A legrealistább szürrealista, még véletlenül sem folyatná el a képeit, mint Dalí, hogy tudd, hogy ez egy vicc. Nem. Ő odatolja az arcodba bele, élesen, egyértelműen, hogy még rosszabbul érezd magad, hogy nem érted. Igaz nehéz is olyan embert megpróbálni megérteni és megkedvelni, aki fekete-fehéren kijelentette, hogy utál mindent, ami reklám és díszítő művészet. Ehhez a Reklámszakemberek Gyöngye és a Röltexlakó Tücsök nehezen tud hozzászólni. Legfeljebb annyit, hogy Maaaagritte! Savanyúcukor!
Mindazonáltal Terry Gilliam egyértelműen lebukott, hogy honnan szedte a feliratait.
December 10. Szombat
Ez a nap a szakdolgozatom hivatalos leadási határideje volt, melyet csodák csodájára sikerült tartani késedelmi díj nélkül. Igaz valamiért mindenki hitt benne, biztatgató barátnéimtől az egészen ajnározó témavezetőmig, így hát a végén már én is. Szerencsére el tudtam lógni bő egy hét szabadságra is. A szabadság nem azért kell, mert akkor munka helyett bőszen lehet gépelni. Dehogy. Szabadság azért kell, hogy az éjszaka ihletet kapó, bagoly életmódra váltott szakdolgozó munka helyett kialudja magát, hogy aztán ellébecolja a délutánt és estére újra belelendüljön. Azt, hogy mi mindent tanultam meg a kulturális marketingről közben, azt most nem fejtegetném, mert akkor 42 oldal alatt nem állok meg.
December 19. Hétfő
Szokásos évértékelő koccintásunkat tartottuk meg a múzeumban, ahol idén nem sikerült ellógnom a szereplést. Felkértek, hogy énekeljek duettet egy másik dalospacsirta kolléganővel. Szerettem volna nemet mondani, mivel a felkérés alig egy héttel az ünnepség előtt érkezett, én pedig egy olyan vizsgára készültem közben, amihez még jegyzetem is alig volt, de Szilasi Alex zongoraművészt bízták meg a kíséretünkkel és miután elfogadták a dal javaslatomat, sőt még azt az elvetemült ötletemet sem kukázták ki, hogy a Barokk Csarnok erkélyéről szeretnék csiripelni, képtelen voltam rá. Úgyhogy énekeltünk. Ilyet. Azóta előléptettek odabent angyalkává, ami sajnos nem jár semmilyen pótlékkal, de helyette legalább lehet bezsebelni dicséreteket.
Karácsony
Rekordidő alatt beszereztünk minden ajándékot, gyönyörűen be is csomagoltam mindet, díszítettünk első közös fát (amihez két fára elég mindenféle színű díszt vettünk, úgyhogy jövőre vehetünk nagyobb fát), továbbá sütöttem, mint a kisangyal, csupa olyat, amit más úgysem. Például mézeskalácsot, ami szép lett, finom, csak az óvodás díszítőmunkát kell még fejleszteni, vagy pár év múlva leköröznek a saját gyerekeim. A receptet nagyon ajánlom, isteni gyúrni a tésztáját. (A díszítő mázhoz tanulságként elmondanám, hogy bőven elég egy tojásfehérjét felverni. De tényleg. Alattomosan sok lesz belőle. Sosem gondoltam volna, hogy egy tojásfehérje ennyire szeret terjeszkedni.) Sütöttem még Button Bikkies-t, mert annyira viccesen néz ki, hogy muszáj volt. Ez itt vaníliás recept, de én belekevertem még fél citrom levét, meg egy kanál őrölt gyömbért, mert számomra az angol vajas keksz az gyömbéres-citromos. Ilyet még biztosan sokat fogok sütni, mert tökéletes nasi tea mellé és nagyon jól szórakoztam, míg szaggattam őket. A harmadik sütim pedig a Kletzenbrot volt, amit Bécsben szúrtam ki, és aszalt gyümölcsös kelt tésztából sül (a Kletze aszalt körtét jelent osztrákul). Csak nem egészen azt a receptet találtam meg, amit élőben láttam, úgyhogy egy furcsa masszából furcsa alakú cipót sütöttem belőle végül, de még így sem rossz. Azért van vele hová fejlődni. Jövőre megpróbálok a Christkindlmarkton kikuncsorogni egy receptet a további kísérletekhez.
A családot idén leginkább a saját készítésű horgolt díszekkel sikerült kiborítanom, ugyanis senki nem érti, hogy mikor maradt ilyesmire időm. Én sem. Hacsak így nem.
December 26. Hétfő
Múltkor agyondicsértem a Brémát, hát most be kell vallanom valamit: életemben összesen három Bréma koncerten voltam. Az első alkalommal leesett az állam, a másodikat végigcsápoltam, a harmadikon, hm, nos... meghívott sztárvendég voltam... Hát ez történt december 26-án. Az egész egy véletlen baleset volt, annak köszönhetően, hogy az email címem ugyanazzal a betűvel kezdődik, mint a basszusgitárosé. Így hát én előbb tudtam a koncertről, mint ő, amiből aztán egy-két kötelező poén után az lett, hogy ez a viccen túl egészen komoly, tényleg szívesen látnának maguk között ezen ünnepi alkalomból. Belehegedálhattam hát két remek Bréma dalba, köztük a kedvenc népdalomba is, a Mégaszondjákba. Gyaníthatóan nem csak nekünk tetszett a dolog, mert a végén a helyi hangtechnikus és a születésnapját ünneplő zenekarmenedzser is lelkesen visszaköveteltek engem a színpadra ráadásként. Ennél szebb zenei ajándékot nem is kaphattam volna karácsonyra.
Ennyit egyelőre, mert ma egész nap pakoltam, takarítottam, főztem, hogy holnap még véletlenül se csináljak semmi ilyet, csak esetleg varrjak vagy horgoljak. No meg aztán még ma is van mit ünnepelni, de ne hagyjatok békén az új évben, míg el nem mesélem, hogy hogyan hajítottunk beiglit csütörtökön. Buék!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése