Csibor33

Mi kérem, mi vagyunk az egyetlen zenekar, akik olyan luxuskörülmények közt lépünk fel, hogy három gitárossal megyünk a koncertre. Az Eddigi és a Leendő lent hallgatja a nézőtéren, ahogy az Első, avagy az Ősfelállás gitárosa beugróként lejátssza a koncertműsort. (Kivéve a Yesterday-t, ami ugye rejtély, hogy miként került a számlistára. Persze jobb, hogy nem játszottuk el, sőt, Laca utolsó koncertjén is boldogan kihagytam a Love Me Tender-t.) 

Innentől úgy érzem nagy bajunk már nem lehet, a Csibor mindig talpra és puhára esik. A közönség szeret minket, az R33 is szeret minket, általában a kamera is, de az most épp egy sem volt. És persze mindez kölcsönös. 

Kiemelkedően emelkedett pillanatokat az én csajos popslágerem előadása közben élhettünk át, amikor is Miki megidézte Laca szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni (miután próbákon megdicsértük érte, hogy milyen ügyes, hogy mindig beszáll, mert ezt a Laca mindig elfelejtette...), majd pár sorral később Dá megidézte Dá szellemét azzal, hogy adott ponton elfelejtett beszállni. Így megy ez a popszakmában. Én meg próbáljam meg röhögés nélkül előadni az amúgy már-már tragikus mélységeket hasító  (értsd: felszínesen romantikus) szöveget, mikor amúgy sincs hangom a dáthától. (Persze nyilván levonták testületileg a konzekvenciát, hogy az én bonyolult személyiségem által írt bonyolult dalszerkezet okozta mindezt. Hát kisnyúl.)