Juharszirupos sztori

Kérem szépen, ne is reménykedjetek, nem fogom elmondani, hogy kerültem Kanadába. Vagy mégis? Igazából nem volt bonyolult, felültem egy repülőre, ami átvitt Rómába, ott meg felültem egy másikra, ami kihozott Torontóba. Minden nap megesik az ilyesmi, csak eddig másokkal esett meg, most meg velem. Példának okáért, életemben eddig egyszer repültem, mikor egy kedves pilóta barátom úgy döntött, hogy el kell rugaszkodnom kicsit a földtől, mert szeretni fogom. Csak akkor egy kis géppel mentünk pár kört Dunakeszi felett. Most megint valaki nagyon kedves döntött úgy, hogy egészen nagy elrugaszkodásra is képes vagyok és azt is szeretni fogom. Valahogy néha mások tisztábban látnak, úgy tűnik, mert mindkét esetben igazuk volt. :)
Lehet, hogy közületek már sokan sokat repültek és untatni foglak titeket ezzel, de engem még minden lenyűgözött. Rettegve vártam a check-in-t, hogy majd mennyit kell sorban állni és megfelelőek-e a csomagjaim. Ehhez képest drága apukám, hogy egyszem pici, harmincéves, elképesztő dolgokat művelő lányát legalább még a magyar reptéren biztonságban tudja, rendkívüli hatékonysággal becsekkolt kb. öt perc alatt, még mielőtt megnyitották volna a többi velem utazó számára a pultot. Ráadásul egy business class feliratú pultnál, amit én még megközelíteni sem mertem volna. Csomag feladva, én meg mentem várakozni a várakozóba. Mindezt karácsony napján, hajnalban. Mert mikor máskor.
Aztán felraktak egy buszra, ami kivitt a római géphez, felszálltam a nagy jeges szélben és vártam, hogy induljunk. Picike Malév gép volt, pont egy röpke másfél órás útra elég. Kaptunk nagyítóval látható brióst, meg kávészínű forró italt, meg az ünnepre való tekintettel egy szaloncukrot. Ez utóbbit gondosan elcsomagoltam a szegény, önmagát Kanadába száműző Reklámszakemberek Gyöngyének, hogy vigyek má' egy kis hazait. Apám legnagyobb rémületére az ablak mellé kértem a helyemet, de engem ez egyáltalán nem zavart, egész úton lenyűgözve bámultam a különböző típusú felhőket.
Rómában a leszállás kissé megviselte a jobb fülemet, de már egy fokkal nagyobb magabiztossággal vonultam végig a Fiumicinón, mint Ferihegyen. Pedig kellett gyalogolni eleget, a legeslegutolsó váróban volt a torontói gép beszállókapuja. A váró elég ijesztő hely, meg kellett állapítanom, hogy a legtöbb utassal nem találkoznék egy sötét sikátorban. (Asszem még nem voltam elég nemzetközi hangulatban, ez a kezdeti merevség idekint elég gyorsan enyhült. Toronto nagggyon multikulti.)
Újabb buszozás, jeges szél és egy Boooeeing. Innen már az Alitalia vitt, akik úgy tűnik lelkesen alkalmaznak életunt sztyuikat, bár nagyon empatikus perceimben beláttam, hogy nyilván egy-két év után semmi felemelő nincsen abban, ha fél napokat tölt az ember a levegőben összezárva egy csomó rendetlennél rendetlenebb mindenféle nemzetiségű népséggel, főleg nem karácsony napján. A gép hátuljában ültem, úgyhogy leszállás után volt szerencsém végigtekinteni azt az iszonyatos kuplerájt, amit egyes utasok képesek maguk mögött hagyni. :)
Amúgy a repülős kaja nagyon vicces, az olaszok nagyon igyekeztek a saját konyhájukkal domborítani, volt lazacsaláta, lasagna, paradicsomszószos csirke, pizza... Félek is a holland légitársaságtól a visszaúton, remélem nem akarnak majd nyers sózott hallal etetni...
Az ebéd után volt jó hosszú csendespihenő. Én megvártam az Eat, Pray, Love-ot, aztán sikerült elaludnom, csak a leszállás előtti "snack"-re ráztak fel a kedves albán nagyik, akik előttem levő sorban ültek és akikkel többször kedvesen elbeszélgettem az út elején, már amennyire a kézzel-lábbal mutogatunk és mosolygunk akció beszélgetésnek minősül.
Végül hipp-hopp elrepült (képzavar) a hátralévő egy óra és már landoltunk is Torontóban. Ezt persze meg sem érezte a fülem. Kissé nehezen sikerült átjutnom a különböző ellenőrzési pontokon, még az Immigration Office-ba is beküldtek, hogy beszéljek egy harmadik faggatózásmániás paranoid kanadaival, aki végre elhitte, hogy tényleg hazamegyek nemsokára. Azért előtte jól megnézte a repjegyemet meg az útlevelemet. Márcsak a Csibor matricákkal könnyedén azonosíthatóvá tett bőröndömet kellett megtalálnom és irány az EXIT. Ahol már vártak, mondjuk úgy, hogy nem kicsit. :)
No, most hirtelen ennyit, bár ez másfél hete történt, azóta meg láttam Torontón kívül Montréalt, Québec-et, Ottawát, a Niagarát és Port Dalhousie-t, de hagyok mesélnivalót későbbre is. Most ugyanis megyünk éccakai városnézésre, mer ezeket a sok nagy tornyokat itten olyan szépen ki tudják világítani.