Elmesélem mind SZIN-t, Mindszent...

Múlt héten nagyjából elbúcsúztattam az idei fesztiválszezont a Malacokkal. Szerdán a Szegedi Ifjúsági Napok nulladik napján léptünk fel. Erről sajna sokat nem tudok mesélni, mert lezúztunk, nyomtunk egy remek koncertet és hazazúztunk. A remek koncert élményhez hozzátartozik, hogy rengeteg arcot láttam a közönségben, akik úgy tűnt véletlen vetődtek oda, egy darabig kikerekedett szemekkel, ledöbbenve hallgattak minket, mint akik nem hisznek a saját fülüknek, majd ott maradtak végig, széles vigyorra váltva. Na, ez nekem mindig tetszik. 

Tavaly több időnk volt körülnézni, nagyon kis kedves fesztivál volt. Olyan, ahová az ember le meri küldeni a kamasz gyerekét. A nap sztorija nagyjából ehhez is kapcsolódik, mert lefelé utazott velünk két elsőfesztiválozó kamaszlány:

Lányok: -Ti is felléptek?

Tücs: -Igen.

L: -Azta... hűűű. És melyik zenekar vagytok?

T: -A Malacka és a Tahó.

L1: -Komolyan, ne mááá. Az info tanárom mindig mondta, hogy az egy tök jó zenekar. Meg hogy ismer ott valakit.

T: -Öhöm. (gyanús) Te hova jársz?

L1: -A kispesti Waldorfba...

T: -Aha. Szóval a Tanárúr. Hát őt én ismerem. (Mint a rosszpénzt. Már megint kicsi a világ...)

Szombaton aztán megint zúztunk, ezúttal Mindszentre, a Szőlőparti Napokra. Ez egy zsebkendőnyi fesztivál,  falunap jellegű, de ahhoz képest sokféle fellépővel, két perc alatt feltérképezhető területen. A koncertek közé olyan programok vegyülnek, mint a sós sütemény sütő verseny (pogácsa, perec és egyéb kategóriákkal) melynek nem tudom ki lett a győztese, de a megmaradt minták alapján mi egyértelműen a bors szemű sajtos malacka tallérokra szavaztunk volna. 

A nap sztorija mindenképpen a rögös odaút volt, mikor is elfelejtettünk lehajtani az autópályáról időben. A fiúk nem estek kétségbe, nagyon sok órával a szükséges előtt elindultunk és a térképen találtak egy egyenesen Mindszentre vezető utat egy későbbi lehajtónál. Kicsit gyanúsan túl egyenesen...

Z: - De jó lesz, átmegyünk a Tisza felett!

CS: - És van ott rajta híd?

Z: - Az nincs...

Így esett, hogy a Malacka és a Tahó nem komplett tagjai kompon keltek át a Tiszán. Egy utánfutónyi racka juh társaságában. 

Érkezésünk és a fellépés időpontja között még mindig maradt szűk négy óránk. Ebből vagy öt percet tudtunk elütni nézelődéssel, max. tízet a tűzforró babgulyásban való halászgatással, majd az esős időre való tekintettel a legkézenfekvőbb Tisza-parti rosszidős programot választottuk: beültünk a legközelebbi kocsmába. Ott aztán lehetett ismerkedni a helyi törzsközönséggel (aki csak szerényen "balközépnek" nevezte magát és hússzor megígérte, hogy fog nekünk csápolni, majd átugrott egy másik kocsmába és soha többet nem láttuk...), ihattunk 200Ft-os korsó sört (pohár 120, továbbá kint a vásárban 4 dc - igen, dc, nem dl - sör 208 Ft, 6 dc 312... gondolom ott helyben még használatban vannak a két forintos érmék...). Én übergáz kocsmázónak bizonyultam, mert egész álló nap egy piros színű filc dobókocka lapjait hímeztem tele katicákkal... még sörözés közben is... Csabi többször meg is kérdezte a többieket, hogy ki hozta magával a nagymamáját? Engem viszont tökéletesen boldoggá tett a tény, hogy az előző nap kiagyalt csörgős-katicás dobókocka másnapra elkészült, és öt hónapos, hatalmas szemeket meresztő, vigyori új gazdája birtokba is vehette.  

Bármilyen soknak is tűnt a négy óra, egyszer csak letelt és birtokba vehettük a színpadot. A koncert maga várakozáson felül sikerült. Mindenki az oldottabb formáját hozta, egy idő után még az eső is megunta, hogy essen (biztosan azért, mert én fél tíz körül beleénekeltem a mikrofonba a Süss fel nap-ot), a közönségben meg akadtak új rajongók. A zenekarnak is persze, de elsősorban nekünk, csajoknak. Hol azt üvöltötték duettben, hogy Tüücsiiiii, hol azt, hogy Aneeeett! (Nézzük el nekik, csak a koncert után tudtak venni CD-t, majd legközelebbre megtanulják rendesen a szövegeket.) Azt is bevallották, hogy azért jöttek oda a színpad elé, dacolva a sárral, mert szerelmesek lettek a hangunkba, meg az én hasamba. PFF. Hazafelé egy órás lelki terápia alatt sikerült a fiúknak meggyőzni engem, hogy ezt próbáljam meg úgy érteni, hogy csinos vagyok. Mert az vagyok. De tényleg. A ropialkatú csajok meg nem menők. Jaj, ezt se értsem ám félre.

 

Komolyra fordítva a szót, egyetlen traumám az volt,  hogy a vadonatúj csodavonóm nagyon párás közegben volt kénytelen debütálni a színpadon. Majdhogynem csöpögött róla a víz, mire kézbe vettem. Izgultam is miatta, mert másnap várta a stúdió, de ott nagyon jól viselkedett. De erről majd máskor... ;)