Ollé hallé!

Mint ahogy a gaz elkövetők visszatérnek a tett helyszínére, mint ahogy a bumeráng hűségesen megtér az őt elhajító gazdájához, úgy térünk mi, a Lighthouse hét megszállott tagja, újra és újra vissza Veszprém megyébe... ha lehetséges minél közelebb a Magyar Rengetengerhez.
Szombaton Balatonudvariban játszottunk, előkelő eseményen: a helyi éves halászléfőző versenyen.

Háromig kellett leérni, f11-es indulást terveztünk, amiből jócskán dél lett. Így viszont sikerült egy kellemes kitérőt tennem, reggeli beszerzés címén. Képzeljétek, a Móriczon az a hírös cukrászda, az valami brutális. A süteményeikben ijesztően vastag krémrétegek csücsülnek, helyben sütött pékárujuk mennyei, az olasz kávémhoz pedig olyan zserbó szeletet kaptam, ami egyrészt csalás, mert hamisíthatatlan vegyigyümi lekvár volt benne, abból viszont émelyítően sok, másrészt viszont akkora, mint máshol négy szelet. El is terveztem, hogy bevezetem az önkényeztető szerdákat: reggel megveszem a frissen megjelent Nők Lapját az újságosnál, utána beülök ide kávézni-tejeskiflizni. Komoly belvárosi dógozó nőknek köll ilyen.

Udvariban jó is volt, meg kicsit nem is. Rólam tudni kell, hogy a halászlével nálam nem lehet viccelni. Ha van lehetőségem hozzáférni, akkor meglepő mennyiségeket tudok belőle eltüntetni. És imádom a kerek, a lyukas, a szögletes, a töltött... izé, szóval a szegedit, a bajait, a korhelyt... Erre megérkezünk a hatvan, vagy hány csapatos versenyre, mindenhol kondérok, nekünk külön félretéve a zenekari lakoma és akkor mi megszavazzuk, hogy majd koncert után eszünk csak. Brühühüüüü. A "koncert után" meg egyre inkább egy, a végtelenbe vesző időpont meghatározására való határozónak tűnt. Először is produkáltuk a világtörténelem leglassabb, legszöszmötölősebb beszerelését és beállását. Majd kiderült, hogy nem egyben fogjuk lejátszani a koncertet, hanem játszunk 5-6 számot, utána jön a világbékét sugárzó arcú hastáncosnéni, utána a főzőverseny eredményhirdetése, majd megint mi... Ez a forgatókönyv a második pontig valósult meg első körben, aztán gyorsan lekeverték a tíz perce tartó átszellemült bőségtáncot, melyet az Om Mani Padme Hung mantrára táncolt a körömvirág színű ruhás nő. Ekkor bemondták, hogy a zsűri még nincs kész, inkább mi játszunk még egy-két dalt, majd utána jönnek. Innentől kissé kabaréba kezdett hajlani a koncert, minden szám után felkonferáltuk a zsűrit, akik nem kerültek elő, csak kb. a negyedik ráadásunk után. A "ráadásokat" meg úgy válogattuk ki, hirtelenjében, össze-vissza ugrálva a gondosan megtervezett setlist-ben. Nem csoda, ha nem annyira kapott el a szokásos kellemes hangulat. Próbáltam a közönségre koncentrálni, mert szeretem nézni az arcokat: a legkisebb pozitív visszajelzéstől, hálás mosolytól, apró tátott szájú törpétől, megilletődött felnőttől rögtön érzem, hogy jó helyen vagyunk, jól csináljuk, amit csinálunk, legyenek bármily zavaróak a körülmények. Most is találtam sok ilyen kapaszkodót, bár a népes nézőtér kellős közepét enyhén szólva uralta egy ide-oda lebbenő körömvirág, de tulajdonképpen vegyük ezt is dicséretnek. (Ha lenne az ABC-ben az A előtt olyan betű, mint a számsorban az 1 előtt a 0, akkor abba a koncerthallgatói kategóriába sorolnám. De nincs. Legyen akkor mondjuk -A.) Végül nagy nehezen előkerült az összes (kb tíz) zsűritag, és nagyon hosszas ceremónia keretében eredményt hirdettek. Nekem már minden bajom volt, mire végeztek. Amíg sütött a nap, majd elégtem a színpadon, se sapka, se napszemüveg nem volt nálam, de kicsit beborult egy idő után, onnantól meg fáztam. Háromszor körbesétáltam már a strandot, mindenhol palacsinták és lángosok sültek, miközben a hangszóróból bömbölt, hogy ez meg az szerint mi kell a jó halászléhez és mi mindent nem lett volna szabad belefőzni... A harmadik színpadra állásnál már annyira nyűgös voltam az extra gyomorsavtól, hogy a lehető legcsúnyább nézésemmel jutalmaztam drága zenekarvezetőnket, mikor visszataps után két ráadás számot konferált fel. Hatott a dolog, csak egy lett belőle.

Újabb csigadíjas lepakolás után - amit én tüntetőleg látványos szenvedéssel asszisztáltam végig -, végre eljutottunk a művházba a terített asztalokhoz. Volt kihűlt-újramelegített, de így is finom halászlé, pincepörkölt, és az általam szintén rajongásig szeretett sajtos masni magos változata. Ezért képesek voltunk felváltva expedíciókat szervezni más, már elhagyott asztalokhoz, utánpótlásért. A vacsoraidőben elköltött ebédünkig már fázásból is látványos koreográfiát adtam elő, úgyhogy erre az estére bevállaltam a banda alkoholistája megtisztelő címet, mint a legfiatalabb és egyetlen eleddig gyermektelen tag. Ez annyiban nyilvánult meg, hogy nem értem be az asztalra kihelyezett olaszrizlinggel, hanem majdhogynem a nyakába ugrottam a polgármester úrnak, mikor felajánlotta, hogy hoz egy kis pálinkát. Más nem kért, így enyém lett vagy fél deci, amiből végül Verácskát is le tudtam itatni. Nem az ő szégyene, teljesen magamra vállalom. Higgyétek el, hideg van ott a parton már ilyenkor esténként, ráadásul még a tűzijátékot is megvártuk. Az különösen nagy durranásnak számító élmény volt, vagy száz méterre tőlünk lőtték fel a petárdákat, és néhánynak nem volt kedve túl magasra röpködni, alig lombkorona magasságban robbantak fel. Kellett az a szíverősítő.

Uff.