Húsvét után

Őszinte leszek, már a legelején. Egyedül festegettem, azt is vasárnap éjjel és csak három darab tojást voltam hajlandó összeviaszolni, a többi szimplán piros lett. A három szerencsére pontosan elegendőnek bizonyult: egyet kapott apám, egyet a sógorom, a maradék egyetlen névreszólót pedig az, akinek a nevére szólt és aki meghatódottságában, hogy kap főtt piros tojást, meg sonkát, tormát, kalácsot és muffint, közölte velem, hogy egy angyal vagyok és leöntött egy fél pohár vízzel a konyhában. Kicsit csapzott angyal vált így belőlem, de volt időm megszáradni, míg átértem a szülőkhöz a város másik végébe. Fotó nem készült az alkotásokról és már nem is fog, mivel az egyiket pl. már garantáltan meghámozták és felfalták a sonkával és minden egyébbel együtt.

Bezzeg apám még a tavalyit is megőrizte, merthogy olyan szép. (A tavalyiak közül övé lett a középen látható.) Mostantól félve fogom náluk megközelíteni a konyhát, mert szerintem egy egyéves főtt tojás bármikor felrobbanhat. A családi ebéd amúgy kedvesen, meghitten telt. Anyám szokásához híven túlbecsülte a család összgyomortérfogatát, apám szokásához híven a teraszon üldögélt madárcsicsergést hallgatva és virágzó meggyfákat nézegetve, sógorom szokásához híven végignézette velem a legújabb természetfotós pályázati anyagát, húgom szokásához híven propagandát folytatott a dohányzás ellen, Bencebaba szokásához híven mindenkit összenyálazott és kacarászott jókat. Egyre fárasztóbb cipelni, mert már hét és fél kiló és még ugrál is hozzá. De így legalább egyenletes időközönként körbejárja kézről-kézre az egész családot és senki nem panaszkodhat, hogy nem babázhatott eleget.
Az egyetlen sokkoló incidens ebéd közben történt, mikoris csak apám eszegetett csendben a tányérjába mélyedve, mindenki más össze-vissza csacsogott. Leginkább az én sok szempontból rendhagyó életvitelem került a poénok megállíthatatlannak tűnő kereszttüzébe, amit persze büszke családi feketebárányként én magam sem hagyhatok önironikus kommentek nélkül, mikor is felcsattant egy mély, fenyegető hang a jobbomról: "Nem hiszem el, hogy már megint ez van!!!"
Hirtelen megállt bennem az ütő. Szegény apám - gondoltam - hiába büszke az ő tehetséges, okos, vagány, önfejű, makacs elsőszülött lányára, úgy látszik van, ami már neki is sok. Félénken fordítottam felé a fejem és a következő látvány fogadott: Apám bal kezében tartotta kábé szemmagasságban a villáját, amely egy darabka nyársrahúzott sült padlizsán csücsült. Közben szemrehányó pillantásokat lövellt felváltva anyámra és a teljesen ártatlan padlizsánra. "Már szombaton is ez volt!" - dördült fel újra apám, most már inkább elkenődött, mint fenyegető hangon. Egy pillanatra nagyon megsajnáltam (rémesen utálja a sült padlizsánt), aztán az egész komikus helyzettől olyan kacagás jött rám, hogy el kellett hagynom pár percre az étkezőt lenyugvás céljából.

No, most olyan szappanoperásan itt abba is hagyom és a következő rész tartalmából csak annyit közölnék, hogy voltam kirándulni, ott, ahol a remete lakott és nem mentem világgá. Tyűűű, de izgultok már, ugye?