Hoppy-hoppy weekend days

Itt állt előttem egy hosszú, négynapos hétvége, melyet fordítási munkákkal, dalírással, gyakorlással terveztem eltölteni, ehhez képest az első pár nap java (az estéket kivéve) lustálkodással és bután magamelébámulással telt.
Próbáltam legalább egy kis fizikai aktívkodást belecsempészni a nappalokba, mert nagyon bosszantó volt, hogy a laptopot bámulom (komolyabb felmutatható eredmény nélkül) a behúzott függönyök mögött, miközben hétágra süt odakint a nap. Így például csütörtökön visszaszereztem végre a biciklimet, kihasználva az alkalmat, hogy kedves Madridba kiküldődött Tomibarátom felesége itthon töltött egy egész hetet. Pár villamosmegállóra lakunk csak egymástól, de sokkal logikusabbnak tűnt az ellenkező irányba indulni és egy negyven perces kört leírva futva érkezni a kapujukhoz. Másfél év után még két csajnak is komoly feladat telepumpálni két magábazuhant ab-roncsot, inkább toltam a benzinkútig és megoldottam hatékonyabban. Onnan meg pont jól jött levezetésnek egy kis hazakerekezés. A tiratlon teljesítéséhez úsztam egy jót a fürdőkádban, kissé későn megebédeltem, aztán irány a Lighthouse próba. Kocsival, mert hegymászáshoz már nem volt kedvem. Sikerült az összes többi autóssal egyidőben odaérnem, így nagy össznépi parkolást csaptunk. Persze én voltam a szenzáció, merthogy engem még nem láttak vezetni. Bennfentes zenészkollegák meg azt is vágják, hogy kinek a kocsiját sikerült elkötnöm.
Próba után a Gödörbe már nem akartam kocsival menni, szépen leparkoltam a hozzánk leközelebb eső 7E megálló közelében és átdöcögtem busszal Pestre. Jó későn értem oda, így aztán már mindenkinek nagyon jó kedve volt, olyannyira, hogy még az éppen zajló néptáncházhoz is kedvet kaptak többen is a társaságból. Ha már nagyon híresek lennének a fiúk (bár már most is azok kicsit, mert odajött hozzájuk két nem ismerős csaj, hogy ingyenes-e a másnapi koncertjük), akkor azzal lettek volna tele a másnapi pletykalapok, hogy a brit származású Jon Spinks tűz lángját táncolt a Csürrentő együttes moldvai táncházában. Bár ez a produkció, bármily dicséretes is, meg sem közelíti azt a fergeteges boogie-woogiet, amit a Bivaly zenekar széki talpalávalóira pörgő-forgó profi párosok között sikerült abszolválnom Nánási Péter szakértő irányítása alatt. Nemhiába járt a lelkem tánc és dráma tagozatra a gimnáziumban. Színházban még nem voltam vele (leszámítva egy gyerekmusicalt, aminek ő hangszerelte a zenéjét), de most már félnék is elmenni, mert ki tudja mikor pattan fel a színpadra és monologizálja túl Hamletet vagy Rómeót. (Na jó, inkább Hamletet.) A sunyi többiek persze a táncparkett széléről vigyorogtak meg tapsoltak lelkesen, mondjuk kicsit megértem őket, olyat ugyanis nagyon ritkán láthatnak, hogy a Peti berángat egy csajt a tömeg közepére, mivel köztudott, hogy utál táncolni. Persze az is igaz, hogy nem először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy pasi sokat szajkózza az álláspontját valamivel kapcsolatban, majd megteszi tökéletesen az ellenkezőjét.

Relatív kevés alvás után ellébecoltam/tunk egy újabb napot majd felpakoltam a teljes koncert-menetfelszerelést és elindultam a Fészekbe Meteorfolk fellépésre. A Zélet humoránál volt aznap este, egészen a Király utcáig Gabóval és a gitárjával villamosozhattam. Ő egy kicsit korán indult, én egy kicsit késve... véletlenekben meg nem hiszünk. Jót mulattunk rajta, hogy most aztán mindenki azt hiszi, hogy egy zenekarban játszunk, pedig hol van az már. A country zenekari tagságomon azért erősen meglepődött, de remélem büszke rá, hogy csak sikerült a zenei ízlésemet tartósan jó irányba terelnie. Bár a country-hoz van igazolható családi hátterem, a gáz akkor lenne, ha Elvis imitátornak álltam volna az utóbb fél évben.
A koncert szépen sikeredett, a gitárossal teljesítettük a kötelező sör-becher kört is, tisztességgel. A gondok ott kezdődtek, mikor a Fészekből az Aiming For Sunday koncertre menet Marcsival úgy döntöttünk, hogy a péntek este tiszteletére megismételjük a produkciót, fordított sorrendben. Ehhez először is beszereztünk két üveg barna Leffe sört, majd a MaiManóban legurítottuk a bechert. Ekkor szembesültünk vele, hogy a söröket valahogy ki kell nyitni, sörnyitónk viszont nincs. Egy örökérvényű bölcsész mondás szerint a világon nincs olyan dolog, ami nem sörnyitó. Sajnos rá kell cáfolnunk erre az elméletre, hacsaknem ott hibázott a tesztelési procedúránk, hogy egyikünk sem bölcsész. Minden útunkba akadó tárgyat levizsgáztattunk, sőt, rájöttünk, hogy a szembejövő pasik leszólítása mennyire egyszerű és szórakoztató időtöltés. Végül az Andrássy út 10-es számú épületének egyik szegélye szánt meg minket, egész kevés vakolat-áldozat árán. A műemlékfelügyeletnek egy szót se! Emléktábla elhelyezésén gondolkodunk.
A Deákra érve még mindig volt egy rövid sétaszakasz, ez pont elég volt arra, hogy beleütközzünk egy legénybúcsúztató társaságba. Maga a vőlegény már elég rongyos állapotban volt, szegénynek a saját inge darabjait kellett árulnia városszerte. Természetesen megszántuk, így két nagyobb darabtól is megszabadítottuk, az egyiken még gombok is voltak. Ezt sajnos az este további részében elveszítettük, úgy látszik túl sokat dicsekedtünk vele és megtetszett valakinek.
Az Aiming koncertre így is bőven odaértünk, csak fél 12 körül kezdtek. A helyszín a Sofitel Hotel aljában nyílt új elit szórakozóhely, a DJ's Night. Akusztikus koncert volt (ami a villanygitárok szándékos otthonfelejtését takarja) és szépen szólt nagyon. Ahogy csütörtökön a srácok lubickolhattak a sztárságban, úgy pénteken kicsit én: a koncertjük után odajött hozzám egy lány és közölte, hogy én a Malacka és a Tahóban hegedülök. Biztos az idióta ugrálásomról ismert meg. :)

Szombaton ki kellett heverni a pénteket, így délután gyógysörözéssel egybekötött fejszellőztetést tartottam egy tíz éve nem látott volt évfolyamtársammal. Egy hónap múlva lesz a tíz éves érettségi találkozónk, de úgy döntöttünk, hogy minek várjunk addig. A program kissé túl jól sikerült, egy sör után a Ferenciekről átsétáltuk a Nyugatihoz, ott vacsiztunk a Crazy Caféban, megismerkedtem a barna búzasörrel, majd séta a Gödörbe, ahol csatlakozott Marcsi, a Bótos meg a Gugli, meg a két Meteorfolk gitárosunk és a teljes új rockzenekaruk. A lányokkal ezután még átsétáltuk a Margitszigetre ismerősöket vadászni a Csa-csa-csában, aztán onnan Marcsival elsétáltunk a Blahára, felszálltunk a buszra és hipp-hopp kettőre már otthon is voltunk.

Vasárnap megint a függöny mögül pislogtam a napba mérgelődve kora délutánig, meg zöldséglevest kotyvasztottam, de aztán kedves volt évfolyamtárssal megtárgyaltunk gyorsan a fészbukon, hogy kell egy hoppy-taste, velvety-bitterness Pilsner az előző esti gyógysörözésre. (Szigorúan azért, mert a városi legenda szerint ez az egyetlen lúgos kémhatású árpaszármazék.) Kitekertünk hát a Margitszigetre és koccintottunk a kellemes hétvégénkre. A Kritikus Tömeghez nem csatlakoztunk, azok valahogy pont ellenkező irányba tekeretek. Nem is lennék a Tücsök, ha nem mernék szembemenni egy egész mozgalommal a saját eszközüket használva.