Count to ten

Péntek éjjel óta bennem van az írhatnék, de csak azért mert szeretném valahogy kiengedni azt a sok-sok kavargó gondolatot a fejemből. Csak sajna nem akarnak logikus sorrendbe összeállni.

Aznap például elmentünk a Bótossal meg a Sanyival egy nagyon jó kis koncertre, ahol a Félóra (ottan prüntyög az én kedvenc tanítványom) és a JustKiddin (a Kassaieszti a Noja a Gergő nameg a Tibi meg a Csanád) játszott. Kis félreértés miatt, mely szerint én is játszom a Justkiddinben, eljöttek még egy csomóan, de legalább ügyesen hozzájárultam így a nézőszámhoz. Ráadásul kaptam egy csörgőt, úgyhogy egy picikét a produkcióhoz is, így már senkinek nem lehet egy szava sem. Zenéltem is, meg nem is. :)
(Jon meg is dícsért, hogy milyen ügyesen tamburinozok, szívesen lát bármikor az Aiming koncerteken is hasonló minőségemben, hehehe... A Zeneszerző úrnak ettől most fennakadtak a szemöldökei, ha jól sejtem.)
Szóval minden nagyon jó volt (kivéve az akciós italokat, amik 1. elfogytak, 2. se erejük, sehatásuk), csak aztán ki kellett menekülnünk a pincehelységből friss levegőt szívni és átsétáltunk inkább a Gödörbe, ahol még pont elcsíptük Feketejenci 25 éves jubileumi koncertjének egyik fináléját. A MóréAti (AFS) dobolt, ennek külön örültem. A Jenő meg olyan igazi hamisítatlan Jenő volt, piros trapéznadrágban, fehér pókermintás ingben, piros hajgumival... A Bótoseszti rögtön jövőbe révedt és nosztalgikus arckifejezéssel közölte, hogy szeretne majd húsz-harminc év múlva rekedten hörögni az első sorban (márúgyértem az első és egyetlen sorban, miközben mögötte mindenki ül), a nevemet kiabálva suttogva. Majd igyekszem nem leesni a színpadról.
Ismétlem minden nagyon jó volt, mégis elég nyomottak voltunk, el is húztunk éjfél után kicsivel haza, és akkor otthon rámtört, hogy én most jó hosszasan eldörgöm a világnak a téveszméimet a Zélet nagy kérdéseiről, de leginkábbis a barátság és szerelem kénytelen határmezejéről, ami úgy tűnik, hogy kábé küszöb méretű határ, mert remekül lehet benne orrabukni rendszeresen. Meg a teljesen felesleges hisztijeimről is szerettem volna hisztizni, de akkor inkább elaludtam, a másnap reggeli történések pedig felülírtak minden pillanatnyi luxus-hisztit.

Anyám telefonja ébresztett, hogy apámat sürgősen kórházba kéne vinni, mert hetek óta köhög, és már alig kap levegőt. Kellett az erősítés, egyrészt, mert a rohamoktól nem volt túl biztonságos a vezetési stílusa, másrészt mert váltig állította, hogy nincs neki semmi baja, úgyhogy kizárt, hogy orvos közelébe menjen. Azt még végig sem gondoltam elsőre, hogy mi van, ha tényleg nagy a baj, anyám kétségbeesett hangja pont elég indok volt arra, hogy én is kétségbe essek, pedig olyat ritkán szoktam. Még szerencse, hogy van nekem egy barátom, aki a világ legtermészetesebb, leghiggadtabb, legkedvesebb és leglegleg módján egész álló nap fuvarozott és támogatott engem apástul-anyástul-doktorostul gyorsforgalmi úton, kórházon, bevásárolóközpontokon és feltúrt rakpartokon keresztül és kasul. Le a kalappal, de tényleg. Hazaérve csak annyi erőm volt, hogy kézmosás céljából belépjek a fürdőbe, de ehelyett a padlóra omolva találtam magam fél óra múlva egy nagy rakás telekönnyezett wcpapírral körülvéve (Leát le kell szoktatnom az illatosított csodák vásárlásáról: a mézes-mandulás határozottan csípi a szemem). A sírás fele stresszoldásnak, a másik fele önző önsajnálatnak tudható be, mert hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és olyan könnyű volt beleringatni magamat a "jajj-nekem-sosem-lesz-családom-aki-majd-vigyáz-rám-ha-hülye-leszek" gondolatmenetbe. Pedig amíg van sok-sok hozzám hasonló kapcsolat- és elköteleződésfóbiás (ál-)szingli barátom/barátnőm, addig mindig lesz kihez fordulni. Na meg a többiekről se feledkezzünk meg, mindenki olyan kedvesen érdeklődött, Leáék ráadásul ragaszkodtak hozzá, hogy vacsizzak velük és főztek egy csomó spagettit, húsgombócot meg salátát, úgyhogy a várhatónál pár fokkal jobbkedvűen feküdtem le aludni.
(Amúgy a baj nagy, önkényes gyógyszerelhagyás eredményeként bekövetkezett szívelégtelenség, szerencsére még javítható és stabilizálható, még nagyobb szerencsénkre komoly hozzáállásbeli változást idézett elő remekmakacs apám fejében, aki mostmár morgolódás helyett jobbára hálás, hogy van nekije két remek gyereke meg egy remek neje, akik figyelnek rá, hamár ő nem. Ja és a szemem láttára dobott el egy doboz cigit, merhogy hirtelenjében úgy döntött, hogy utálja. Sajnos anyám viszont bevallotta, hogy ő pedig nagy idegességében a hátam mögött az én táskámban keresett dohányárut, de végül is örült, hogy nem talált.)

Mindenesetre én az utóbbi napokban tényleg robotzombinak érzem magam, egy elromlott robotzombinak, akinek zavaros a vétel a fejében, mint Woody Allen New York-i komédiáiban Frednek, a csövesnek, aki írónak képzeli magát és marslakókkal társalog. (A darabot vasárnap néztem meg Timivel, életemben másodszor, ugyanis csak közvetlen az előadás előtt esett le, hogy már láttam korábban. Centrál Színház. Nagyon jó.)

Van egy új kedvencem, Tina Dickow, (nemzetközileg Tina Dico néven ismert), egy dán énekesnő. Hát persze, hogy Leah fertőzött meg vele. Nagyon helyesen tette. Remek dalokat ír és remekül énekli meg gitározza őket. Az ő dala járt a fejemben napokig:

sometimes the fastest way to get there is to go slow
sometimes if you wanna hold on you got to let go
I'm gonna close my eyes
and count to ten
I'm gonna close my eyes
and when I open them again
everything will make sense to me then

Minden este arra vágytam, hogy lecsukom a szemem és elszámolok másnap délelőtt tízig és minden a helyére kerül. Lassan, de biztosan alakul is.