Hello Mindenki! Grüßt Euch!
Hálistennek idén kénytelen vagyunk hanyagolni az internyetet itt Hebalmban (akkora a hó, hogy teljesen leárnyékolja az antennát a tetőn... lehet, hogy marhaság, de már nem tudtak nekünk jobb kifogást mondani az üzemeltetők), node nemhiába töltöttem le a Guglidoccs offline verzióját, mert firkászni ugye muszáj.
Nagyon örülök, hogy itt vagyok, mert átmenetileg nagyon nem tűnt valószínűnek, hogy eljutok ide.
A péntekem nem telt valami jól, alig aludtam éjjel, nagyon fájt a fejem, meg ébren tartott az idegesség,hogy mindjárt utazok és még nem intéztem el szinte semmit. Mivel reggelre a szememet nem tudtam résnyinél jobban kinyitni, nemhogy az ágyból ki bírtam volna mászni, legalább megnyugodtam valamelyest. A fejfájás tökéletes indok arra, hogy semmi másra ne tudjak gondolni, ezért minek is aggódnék tovább. Aggódott helyettem egy csomó kolléga, sorra hívtak fel és láttak el jótanácsokkal, úgyhogy egy kis szellőztetés és fél üveg ásványvíz után már képes voltam elvonszolni magam a zuhanyig, onnan meg Petihez, fejfájáscsillapítóért. Ja, előbb azért asszem megtörölköztem és felöltöztem. Jó, ha az embernek migrénszakértő a legjobb barátja, bevetett még egy csomó praktikát, így délután négyre már egészen emberi formám volt. Végül is a bunkósbottal agyonvágott ember is ember...
Lemondtam az összes esti programomat, helyette szép lassan nekiálltam tíz napi cuccal elborítani az ágyamat az öt napos utazáshoz. Este tizenegykor határoztam el magam először, hogy tényleg bevállalom a régen várt kiruccanást Ósztriába, úgyhogy nekiálltam csokis-banános muffint sütni, anélkül ugyanis nem engednek fel a kollégák a busz fedélzetére.
Szombat reggel háromnegyed nyolckor még kicsit bizonytalan voltam, bár 9kor kellett volna a múzeumnál lennem... Szerencsére megvártak. (Még pálinkát is hagytak.) Azért kicsit kár, hogy nem filmezte le senki, ahogy egy hatalmas 65 literes hátizsákkal, a gitárral, a laptop táskával és egy szatyor kajával bebumliztam a Hősök terére.
Az utsó pillanatig tartó bizonytalankodástól az volt kicsit az érzésem, hogy két párhuzamos életet élek és épp csak úgy döntöttem, hogy most azt az énemet kísérem jobban figyelemmel, aki elutazik. A másik otthon marad, éli a hétvégi feleségek szokásos életét, csücsül a szokásos hullámvasúton, aztán hétfőn bemegy dolgozni, hogy megint elkezdjen egy újabb szokásos hetet... Kicsit irigyeltem, hogy ő eljut a Pauly Pilot - Gonzo koncertre, lehet, hogy kirándul is, főz valami fincsit, meg ilyenek, de a hegyek árasztotta nyugalom vonzereje erősebbnek bizonyult.
Nos, a nyugalomról alkotott derűs téveszmém hamar cáfolatra talált. Gyönyörű időnk volt egész úton, már-már kezdtük kétségbe vonni, hogy ilyen verőfényes napfényben találkozunk egyáltalán majd hóval, de bíztunk a tengerszint feletti magasság hatalmában. Bótos barátném és Egyiptomológus kolléga nem hagyták, hogy a kisbusz zsongó társaságát válasszam az övék helyett, mentem hát a kajával teletömött múzeumi személyautóval, ahol egész úton Belga bömbölt. Mindössze kétszer álltunk meg önszántunkból: a határ előtt a MOL kútnál, ahol dehogyis tankoltunk - pedig ugye ahhoz lenne kártyánk -, aztán Graz magasságában, ahol viszont még izzót is cseréltek a fiúk, mielőtt teletömték a tankot benzinnel. Külön említést érdemel az ötperces kupaktanács, hogy hogyan is kéne kinyitni a motorháztetőt. A parkolóban álldogálva hatodik érzékem aktiválta magát és átsuhant a fejemen egy kép, hogy az autópálya szélén álldogálok a kocsi másik három utasával és várjuk, hogy a busz utasai megmentsenek minket. Persze nem vagyok még elég gyakorlott para-guru, elhessegettem a gondolatot, mert ugye ne festjük az ördögöt a falra. Gurultunk kábé nyolc kilométert, mikor is a Golf elkezdett köhécselni, meg kivillant rajta mindenféle vészjós jelzőlámpa, hát jobbnak láttuk lehúzódni. Azt hiszem egy rövid párbeszédet idéznék csak a következő egy óránkból: "De ugye nem dízelmotor van az autóban?" " De, szerintem igen." Anyway, ketten még befértünk a buszba, a Bótos meg az Egyiptomológus meg legalább kirándultak egy jót Grazba, olyan trailerrel, amiben kártyaolvasó van, meg fedélzeti számítógép, frankón.
Most már harmadik napja vagyunk itten, eddig még egy centit nem síeltem, hétvégén ugyanis még nem mertem, mivel nem éreztem magam szásszázzallékkossnak, azóta meg a Bótos feladta a síprojektet idénre is (bár idén fél óra helyett már kibírt vagy másfelet a lécen), úgyhogy lelkesen döglünk, hüttézünk, kirándulgatunk meg szaunázunk esténként (bár első este túlbecsültük az alkohol-, kaja-, stressz-, nikotin- és hőtűrő képességeink kombinálhatóságának mértékét és majdnem elájultunk, de nem kell aggódni a szegény fiúk miatt, tegnap már gond nélkül bikiniztünk a hólepte teraszon). Ma sajnos az eső is nekiállt szemerkélni, úgyhogy hatalmas hó ide vagy oda, szerintem idén nem olvastok újabb sí-kamlós sztorikat rólam. Ellenben tervezzük, hogy visszajövünk nyáron, mert láttunk egy plakátot a kasszánál, hogy tartanak itt autentikus etióp futótáborokat.
(Ja, amúgy, tuggyátok mi a legnépszerűbb zenés téli sport? Hát a pop-sí.)
Hálistennek idén kénytelen vagyunk hanyagolni az internyetet itt Hebalmban (akkora a hó, hogy teljesen leárnyékolja az antennát a tetőn... lehet, hogy marhaság, de már nem tudtak nekünk jobb kifogást mondani az üzemeltetők), node nemhiába töltöttem le a Guglidoccs offline verzióját, mert firkászni ugye muszáj.
Nagyon örülök, hogy itt vagyok, mert átmenetileg nagyon nem tűnt valószínűnek, hogy eljutok ide.
A péntekem nem telt valami jól, alig aludtam éjjel, nagyon fájt a fejem, meg ébren tartott az idegesség,hogy mindjárt utazok és még nem intéztem el szinte semmit. Mivel reggelre a szememet nem tudtam résnyinél jobban kinyitni, nemhogy az ágyból ki bírtam volna mászni, legalább megnyugodtam valamelyest. A fejfájás tökéletes indok arra, hogy semmi másra ne tudjak gondolni, ezért minek is aggódnék tovább. Aggódott helyettem egy csomó kolléga, sorra hívtak fel és láttak el jótanácsokkal, úgyhogy egy kis szellőztetés és fél üveg ásványvíz után már képes voltam elvonszolni magam a zuhanyig, onnan meg Petihez, fejfájáscsillapítóért. Ja, előbb azért asszem megtörölköztem és felöltöztem. Jó, ha az embernek migrénszakértő a legjobb barátja, bevetett még egy csomó praktikát, így délután négyre már egészen emberi formám volt. Végül is a bunkósbottal agyonvágott ember is ember...
Lemondtam az összes esti programomat, helyette szép lassan nekiálltam tíz napi cuccal elborítani az ágyamat az öt napos utazáshoz. Este tizenegykor határoztam el magam először, hogy tényleg bevállalom a régen várt kiruccanást Ósztriába, úgyhogy nekiálltam csokis-banános muffint sütni, anélkül ugyanis nem engednek fel a kollégák a busz fedélzetére.
Szombat reggel háromnegyed nyolckor még kicsit bizonytalan voltam, bár 9kor kellett volna a múzeumnál lennem... Szerencsére megvártak. (Még pálinkát is hagytak.) Azért kicsit kár, hogy nem filmezte le senki, ahogy egy hatalmas 65 literes hátizsákkal, a gitárral, a laptop táskával és egy szatyor kajával bebumliztam a Hősök terére.
Az utsó pillanatig tartó bizonytalankodástól az volt kicsit az érzésem, hogy két párhuzamos életet élek és épp csak úgy döntöttem, hogy most azt az énemet kísérem jobban figyelemmel, aki elutazik. A másik otthon marad, éli a hétvégi feleségek szokásos életét, csücsül a szokásos hullámvasúton, aztán hétfőn bemegy dolgozni, hogy megint elkezdjen egy újabb szokásos hetet... Kicsit irigyeltem, hogy ő eljut a Pauly Pilot - Gonzo koncertre, lehet, hogy kirándul is, főz valami fincsit, meg ilyenek, de a hegyek árasztotta nyugalom vonzereje erősebbnek bizonyult.
Nos, a nyugalomról alkotott derűs téveszmém hamar cáfolatra talált. Gyönyörű időnk volt egész úton, már-már kezdtük kétségbe vonni, hogy ilyen verőfényes napfényben találkozunk egyáltalán majd hóval, de bíztunk a tengerszint feletti magasság hatalmában. Bótos barátném és Egyiptomológus kolléga nem hagyták, hogy a kisbusz zsongó társaságát válasszam az övék helyett, mentem hát a kajával teletömött múzeumi személyautóval, ahol egész úton Belga bömbölt. Mindössze kétszer álltunk meg önszántunkból: a határ előtt a MOL kútnál, ahol dehogyis tankoltunk - pedig ugye ahhoz lenne kártyánk -, aztán Graz magasságában, ahol viszont még izzót is cseréltek a fiúk, mielőtt teletömték a tankot benzinnel. Külön említést érdemel az ötperces kupaktanács, hogy hogyan is kéne kinyitni a motorháztetőt. A parkolóban álldogálva hatodik érzékem aktiválta magát és átsuhant a fejemen egy kép, hogy az autópálya szélén álldogálok a kocsi másik három utasával és várjuk, hogy a busz utasai megmentsenek minket. Persze nem vagyok még elég gyakorlott para-guru, elhessegettem a gondolatot, mert ugye ne festjük az ördögöt a falra. Gurultunk kábé nyolc kilométert, mikor is a Golf elkezdett köhécselni, meg kivillant rajta mindenféle vészjós jelzőlámpa, hát jobbnak láttuk lehúzódni. Azt hiszem egy rövid párbeszédet idéznék csak a következő egy óránkból: "De ugye nem dízelmotor van az autóban?" " De, szerintem igen." Anyway, ketten még befértünk a buszba, a Bótos meg az Egyiptomológus meg legalább kirándultak egy jót Grazba, olyan trailerrel, amiben kártyaolvasó van, meg fedélzeti számítógép, frankón.
Most már harmadik napja vagyunk itten, eddig még egy centit nem síeltem, hétvégén ugyanis még nem mertem, mivel nem éreztem magam szásszázzallékkossnak, azóta meg a Bótos feladta a síprojektet idénre is (bár idén fél óra helyett már kibírt vagy másfelet a lécen), úgyhogy lelkesen döglünk, hüttézünk, kirándulgatunk meg szaunázunk esténként (bár első este túlbecsültük az alkohol-, kaja-, stressz-, nikotin- és hőtűrő képességeink kombinálhatóságának mértékét és majdnem elájultunk, de nem kell aggódni a szegény fiúk miatt, tegnap már gond nélkül bikiniztünk a hólepte teraszon). Ma sajnos az eső is nekiállt szemerkélni, úgyhogy hatalmas hó ide vagy oda, szerintem idén nem olvastok újabb sí-kamlós sztorikat rólam. Ellenben tervezzük, hogy visszajövünk nyáron, mert láttunk egy plakátot a kasszánál, hogy tartanak itt autentikus etióp futótáborokat.
(Ja, amúgy, tuggyátok mi a legnépszerűbb zenés téli sport? Hát a pop-sí.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése