Hát egyszer volt, hol nem volt, volt egy kicsi Ferrari. Piros volt. Ő akart lenni a leggyorsabb kocsi a világon, de sajnos az egyik kereke lyukas volt. De sebaj, akkor is addig igyekezett, míg tényleg ő lett a leggyorsabb. Aztán megjavították a kerekét, és akkor már tényleg nagyon-nagyon gyors lett...
Ja, nem is ezt akartam mesélni, ezt csak nekem mesélték.
Hanemhogy, figyusztok, nem is tudom már. Annyi minden történt. Nagyon jó volt, hogy pl. ugye festettünk sótartót, meg vajtartót, meg dinoszauruszt, meg ettünk fasírtot, játszottam videojátékkal (nagyon-nagyon elkalapált engem a Patrik, de majd edzek egy kicsit), meg aztán tartottam hegedűórát.
Meg volt Aiming For Sunday koncert, az eddigi legjobb, de nem szabad ezügyben rám hallgatni, mert állítólag túlságosan elfogult vagyok. Persze ez nem mindig olyan nagy baj, mert legalább fel lehet hívni, hogy vigyek már szendvicset az éhező zenészeknek, meg józanul is tombolok az elsősorban, igen, jól hallottátok, józanul, mert már magamtól felajánlom, hogy majd én vezetek, de ellenben másoknak meg szívesen kérek a pultnál mellbedobással italt, és simán vezetek is hajnalban két órát, hogy minden kedves és fontos barátom hazajusson épségben, és csak kicsit szüttyögök mindezalatt, azt is csak azért, mert lelkivilágmegváltó/megfejtő beszélgetést kell folytatnom, miközben Duffy Mercy-je szól, ahelyett, hogy a kis formás fenekemet riszálnám a külön erre az alkalomra előásott rakott miniszoknyámban. Úgy kell nekem, miért nem tudok disztingválni.
Főztem szecsuáni csirkét, ettem sok fincsi francia sajtot, francia borral, voltam látogatóban a szüleimnél, ott meg finci halackát ettem... Ja, meg az nagyon mókás volt, hogy összefutottunk a Savoya Parkban vásárlás közben kis skót Maci barátommal, aki most lesz hamarosan két éves. Épp egy repülőben üldögélt, felfelé mutogatott, hogy hő! hőő! és nem volt hajlandó puszit adni, de aztán jelezte, hogy most már vegyem inkább ki, és ahogy földet ért a lába, azonnal elráncigált egy hatalmas terepjáróhoz, ami ott volt kiállítva a csillogó folyosón (mondtam neki, hogy az apja büszke lenne rá). Aztán meg elmutogatta, hogy akkor most már zippzárazzam be a kabátját és mikor ez megtörtént, nekiállt kiráncigálni az épületből, hogy akkor most menjünk szépen haza, ott a villamos... Hiába magyaráztam neki, hogy engem vár az a kedves fiatalember, akit félperccel a bemutatkozásuk után máris magárahagytam a barátnőmmel (Maci-anyuval), ez teljesen nem hatotta meg (na majd kerül ő is ilyen szituációba húsz év múlva, meglátjuk, hogy örül-e neki), sem az, hogy a garázsban lent parkol a kicsi kocsi, és nagyon szomorú, hogy már miért nem gurulhat egy kicsit... Mikor Csi utólért minket, akkor sem volt hajlandó átmászni az ő kezébe, még túrórudival sem lehetett megzsarolni, sőt, odáig ment, hogy sírva fakadt, mikor vissza akartam szolgáltani az őt teljesen jogosan követelő anyjának. Szívem szakadt, de azért bevallom örülök, hogy kicsit ragaszkodik hozzám, mert egy ideig mégiscsak én voltam a második anyja. Meg a második apja is. Végül egy tacskóval sikerült lekötnünk a figyelmét, és gyorsan elsurrantunk, sunyin.
Hát ilyesmik voltak. Alapvetően teljesen jó kis hétvége volt.
Ja, nem is ezt akartam mesélni, ezt csak nekem mesélték.
Hanemhogy, figyusztok, nem is tudom már. Annyi minden történt. Nagyon jó volt, hogy pl. ugye festettünk sótartót, meg vajtartót, meg dinoszauruszt, meg ettünk fasírtot, játszottam videojátékkal (nagyon-nagyon elkalapált engem a Patrik, de majd edzek egy kicsit), meg aztán tartottam hegedűórát.
Meg volt Aiming For Sunday koncert, az eddigi legjobb, de nem szabad ezügyben rám hallgatni, mert állítólag túlságosan elfogult vagyok. Persze ez nem mindig olyan nagy baj, mert legalább fel lehet hívni, hogy vigyek már szendvicset az éhező zenészeknek, meg józanul is tombolok az elsősorban, igen, jól hallottátok, józanul, mert már magamtól felajánlom, hogy majd én vezetek, de ellenben másoknak meg szívesen kérek a pultnál mellbedobással italt, és simán vezetek is hajnalban két órát, hogy minden kedves és fontos barátom hazajusson épségben, és csak kicsit szüttyögök mindezalatt, azt is csak azért, mert lelkivilágmegváltó/megfejtő beszélgetést kell folytatnom, miközben Duffy Mercy-je szól, ahelyett, hogy a kis formás fenekemet riszálnám a külön erre az alkalomra előásott rakott miniszoknyámban. Úgy kell nekem, miért nem tudok disztingválni.
Főztem szecsuáni csirkét, ettem sok fincsi francia sajtot, francia borral, voltam látogatóban a szüleimnél, ott meg finci halackát ettem... Ja, meg az nagyon mókás volt, hogy összefutottunk a Savoya Parkban vásárlás közben kis skót Maci barátommal, aki most lesz hamarosan két éves. Épp egy repülőben üldögélt, felfelé mutogatott, hogy hő! hőő! és nem volt hajlandó puszit adni, de aztán jelezte, hogy most már vegyem inkább ki, és ahogy földet ért a lába, azonnal elráncigált egy hatalmas terepjáróhoz, ami ott volt kiállítva a csillogó folyosón (mondtam neki, hogy az apja büszke lenne rá). Aztán meg elmutogatta, hogy akkor most már zippzárazzam be a kabátját és mikor ez megtörtént, nekiállt kiráncigálni az épületből, hogy akkor most menjünk szépen haza, ott a villamos... Hiába magyaráztam neki, hogy engem vár az a kedves fiatalember, akit félperccel a bemutatkozásuk után máris magárahagytam a barátnőmmel (Maci-anyuval), ez teljesen nem hatotta meg (na majd kerül ő is ilyen szituációba húsz év múlva, meglátjuk, hogy örül-e neki), sem az, hogy a garázsban lent parkol a kicsi kocsi, és nagyon szomorú, hogy már miért nem gurulhat egy kicsit... Mikor Csi utólért minket, akkor sem volt hajlandó átmászni az ő kezébe, még túrórudival sem lehetett megzsarolni, sőt, odáig ment, hogy sírva fakadt, mikor vissza akartam szolgáltani az őt teljesen jogosan követelő anyjának. Szívem szakadt, de azért bevallom örülök, hogy kicsit ragaszkodik hozzám, mert egy ideig mégiscsak én voltam a második anyja. Meg a második apja is. Végül egy tacskóval sikerült lekötnünk a figyelmét, és gyorsan elsurrantunk, sunyin.
Hát ilyesmik voltak. Alapvetően teljesen jó kis hétvége volt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése