No, akkor tartsunk Tücsök-megfejtős napot...

(avagy válasz a névtelen kommentelőnek...)

Kedves Ismerősök és kedves Névtelen Olvasók!

Ha már ilyen kirohanást intéztem magam ellen, akkor nézzünk a dolgok velejébe. Bár nem panasznak szántam a korábbi sorokat, inkább csak csetlő-botló ups&downs gondolataim kifigurázásának (mert a tücsök is ember, bármily hülyén hangzik is ez), de tisztában vagyok vele, hogy sokan aggódnak mostanában a kedélyállapotomért. Mert az alap, a megszokott az az, hogy a Tücsök mosolyog, vigyorog a szája, meg a szemei, meg még a hangja is (vicces módon még akkor is, mikor komoly dalokat próbál énekelni). A Tücsök mindig jókedvű, energikus, nyüzsi, sziporkázó, vicces, lehengerlő, sugárzó, szexi, pörgős, mozgalmas, közlékeny, csacsogós, tettrekész. A Tücsök társasági lény. A Tücsök minden, ami ellentéte a befelé forduló, magányos, esetleg depresszióra hajlamos valakinek. Így aztán időnként mágnesként vonzza az ilyet. Mily érdekes. Foghatjuk az ellentétek vonzzák egymást törvényre, de mivel mindjárt kifejtem, hogy ez mennyire nem egyezik a világképemmel, ezért fogjuk a hasonló hasonlót vonz elvére, és ezzel máris bizonyítottuk, hogy valahol belül a Tücsökben ott lakik egy begubózott kistücsök. Bár kérdem én, kiben nem?
Emberek vagyunk, hitem szerint azért születtünk, hogy ÉLJÜNK, ami elsősorban rengeteg tapasztalatot jelent. Hogy ezeket jónak vagy rossznak könyveljük-e el, az szerintem is szubjektív és teljes mértékben hozzáállás kérdése. Ideális állapotban világosan átlátom azt is, hogy a gondolatainknak (és emeljük itt ki akkor a saját magunkról alkotott véleményt) ereje van, velük teremtjük a saját valóságunkat.
Hiszem továbbá, hogy ahogy bent, úgy kint. Ha belül tele vagy kétségekkel, a világ is megkérdőjelez téged. Ha odakint inog a talaj és hullámzik minden, akkor az epicentrumot valahol magadban kell keresni.
Kiegyensúlyozott párkapcsolatot csak kiegyensúlyozott emberek hozhatnak létre. Nem egy kapcsolattól teljesedik ki valaki, hanem önmagától. Erre sokan fel fognak hördülni és ellenpéldákkal dobálózni. De erre csak azt tudom mondani, hogy megértem őket is, biztos és bevált generációk óta öröklődő mintákat követnek - és egészen sokáig lehet becsapni magunkat. Számomra nincs rémisztőbb mondat, mint a "mi olyan jól kiegészítjük egymást". Mikor először történt velem meg, hogy egyedülálló lettem egy időre, és épp nem egyik kapcsolatom váltotta a másikat (persze örültem volna akkor is, ha váltja, de utólag hálás vagyok, hogy nem így alakult), akkor a kezdeti egyedülléttől való rettegés elmúltával azt kezdtem érezni, hogy konkrétan érzem a teljes saját aurámat és istenien vagyok. Egy igazi szabályos gömb voltam, nem volt jelen egy másik erőtér ami befolyásolta volna a kiterjedésemet, a formámat, az energiáim áramlását. Nem voltak kompromisszumok, csendben lefolytatott harcok, csak én magam voltam. Akkor értettem meg, hogy mit értenek az alatt, hogy előbb magadban legyél kerek egész, utána keresgélj. Mindenki sérült valamilyen szinten, gyerekkorától fogva, legtöbbször tudatalá nyomva a torzulást okozó emlékeket, mindenkit frusztrálnak a rohanós hétköznapok, a stressz. Kis kiéhezett energiavámpírokká válunk, és ha két ilyen töltődésre éhes félmágnes találkozik, akkor hirtelen felizzik a világ, rácuppannak a nagy vonzalomra, és akkor ezt úgy hívják, hogy szerelem. Aztán mikor lemerül az elem, oszlik a kisülések okozta rózsaszín füstfelhő, akkor pislognak nagyokat, hogy ki ez a darab rideg fém mellettük. A kedvezőbbik forgatókönyv szerint a keményebbik fém addig kalapálja a rugalmasabbikat, míg viszonylag kényelmesen idomulnak egymáshoz, és akkor esetleg lesz belőlük ásó, vagy kapa, vagy nagyharang.
Egy bökkenő marad: valaki tényleg jól kiegészíti a másikat, de így kettő helyett még mindig csak max egy teljes emberről beszélünk. (Most azok a vicces statisztikák jutnak eszembe, hogy Magyarországon egy átlagos család 3,4 tagú... ennek példájára mondhatnám, hogy egy átlagos párkapcsolatban 1,6 embert találunk.)

Valaki nemrégiben azt mondta rólam, hogy az tetszik neki bennem, hogy közvetlen és laza vagyok, látszik, hogy jól érzem magam a bőrömben és hogy nem akarok görcsösen bepasizni. (Cserébe asszem elég "ügyesen" prezentáltam neki, hogy mennyire görcsösen NEM akarok bepasizni.) Vegyünk egy másik véleményt is: muhaha, ez csak álca, mert úgyis MINDEN nő férjet akar és gyereket. Egy kedves és okos (civilizált nyugati országban éldegélő) barátom erre egyszerűen annyit kérdezett: kicsi Tücsök, TE tudod már mit keresel? A legjobb barátomat - feleltem.

A fentiekből ugyanis azt szűrtem le magamnak, hogy

1. az áldozat meg a kompromisszum szép dolog, de mindenki a saját boldogságáért felelős
   
2. nem bírom ha kalapáccsal próbálnak formálni
3. olyan valakit akarok szeretni, akit jól ismerek

Az elmélet szép, de egyelőre kevesen osztják velem. Megtapasztaltam már azt, mikor kerek egész gömb valómról úgy pattant le a szegény hódító, hogy csak na. Nem tudott ugyanis mit kezdeni azzal, hogy a hódításnak nem behódolás a vége. Hogy én a kapcsolaton belül is ugyanúgy viselkedtem, ahogy addig, igyekezvén a barátságunk előnyös oldalait feldobni a párkapcsolat előnyös oldalaival, ő meg elvárt volna hétköznap-szürkítő, ámde bevált viselkedés sémákat. A végén mindketten jól belezavarodtunk az egészbe, és rémesen éreztük magunkat. (Kedvenc szakítós dumám innen jön: Te a barátom vagy, és mindig teljesen őszinte lehettem veled. A barátnőjével az ember nem lehet teljesen őszinte.) Megtapasztaltam azt is, hogy ezt a "csak az számít, hogy mindennél jobban szeretlek, mert a legjobb barátom vagy, egyszerűen csak örüljünk már a pillanat varázsának, nem kell rögtön esküvői-/vészharangokat kongatni" hozzáállásomat nem hiszi el nekem a kutya se.

Nehogy azt higgyétek, hogy huzamosabb ideig le tudnak törni az ilyen kudarcok. Rövid önvizsgálati (igen, kicsit befelé fordulós, talán néha könnyezős, nem annyit mosolygós) időszak után tuti megpróbálom majd újra.
Addig is élvezem amim van, mert tudom, igen, tudom, hogy mennyi jó dolog van az életemben: példuál a zene, a zene és egy kis zene is, hozzá szorosan kötődve sok-sok jóbarát, jó társaság, szeretet, sikerélmény, de nem feledkezem el kedves kis családomról, rajongásig szeretett munkahelyemről (szerintem kevesen szerelmesek konkrétan az épületbe, amiben dolgoznak) és még van ugye a tánc, meg a tánc, meg egy kis tánc is...

Az utóbbi pár napban nagyon jókat mulattam magamon, ugyanis minden ajtón fordítva próbáltam meg bejutni. Ha tolni kellett volna, rángattam, ha húzni kellett volna, akkor tuti nekiestem vállal elsőre. Szeretem a bonyolult utat választani, de azt hiszem ez egy kis figyelmeztetés volt számomra, hogy néha egyszerűbb hagyni a dolgokat abba az irányba menni, amerre kisebb az ellenállás. És láss csodát, kinyílnak azok a bezártnak tűnő ajtók...