Ő! Ó, igen...!

Vajon hány csalódás ér még, mire találkozom Vele? Hány másik fog még az első ránézésre szimpátia után szorongatni, fullasztani, eltorzítani, hányan akarják az előnytelen oldalamat kiemelni, dühöt kiváltani, keserű könnyeket csalni a szemembe, hányat kell még félredobnom? Mennyit kell még mennem, míg egyszercsak szembejön velem? Hol fogok végre rálelni? Pedig úgy vágyom már egy igazi társra a hétköznapokban. Annyi helyre mehetnénk el együtt! Annyi szép közös élményünk lehetne az előttünk álló évek során! Egyszer megtalálom, tudom. Létezik, mert léteznie kell (mert amit el tudunk képzelni, az VAN), és csak rám vár, türelmesen. Üres életét én töltöm majd meg tartalommal, mert pont beleillek, ő meg pont hozzám passzol, tökéletesen idomulunk egymáshoz... kell-e ezt még ragozni? Istenem, hát nem lehet ebben a városban egy normális farmert kapni???