Once... or twice... or three times...

Tegnap megnéztük az Egyszer-t. Talán meglepő esetemben, de túl sok ír filmet még nem láttam. A Lottózsonglőröket (Waking Ned) mondjuk igen, és már legalább tízszer. (Azt a részt, mikor a végén a banya a fülkében telefonál, és közben ezerrel húzza a hegedűs a kocsmában... na azt meg vagy hússzor.) Hamarosan az Egyszer-ről is elmondhatom majd, hogy nem egyszer láttam. Csak jöjjön már ki DVD-n! (Nincs egy hete, hogy játsszák itthon a mozik... illetve az a három mozi...) Addig is beszerzem valahonnan a soundtracket, és megnézem a Művészben is. Egy plázában kicsit furcsa élmény egy javarészt kézikamerás minőséget nézni, bár a hangminőség a történet szempontjából nem elhanyagolható. Olyan az egész, mintha egy CD-t hallgatnál végig, csak közben összekötik a dalokat egy kis sztorival. A dalok szépek, legtöbbször fájdalomból születtek, tele kérdésekkel, de nem nyálasak, inkább kicsit nyersek. Picit persze idealizált az egész, ahogy a komikus páros megismerkedik: hamísítatlan vörös ír fickó, lyukas gitárral, aki civilben porszívókat javít vs. cseh bevándorló takarító-és virágárus lány, aki gyönyörűen zongorál, és van egy elromlott porszívója. Az első közös produkcióra egy hangszerboltban kerül sor, persze fél perc magyarázkodás után kapásból megy a lánynak a dallam A, B, C része is, és már az első refrénnél második szólamot énekel. Persze értem én, egy 85 perces filmben nincs idő egy órát próbálni. Meg vannak ugye az irigylésreméltó őstehetségek. Aztán jön a CD felvétel ötlete, fognak három másik utcazenészt, és egy hétvége alatt feljátszanak egy olyan albumot, hogy még az igencsak szkeptikus hangmérnöknek is tátva marad a szája. Beű. Nem lehetne, hogy egyszer, csak egyszer majd én is felvegyem végre a kis fájdalmas/vidámcinikus dalaimat néhány őstehetséggel, hogy megszólaljanak úgy igazán, de igazán, olyan könnyfakasztóan szépen? Mint amikor Zsófinak potyogtak a könnyei, mikor először hallotta a You Were Right-ot, vagy mint amikor nekem, mikor Marcsi először játszotta rá a fuvolaszólóját. Még akkor is, ha azóta kiderült, hogy senkinek nem volt igaza, és leginkább I Was Damned Wrong. Ilyen az élet.

Legalább is szerintem ilyen. Találkoztok, születik egy szívszorítóan szép felvétel, és a stúdión túl vár a valós élet. De ott, az üvegfalon túl, ott kicsit más ritmusban dobog a művészszív.