szerda, május 28

Durca (meg a Juli)

Mostanra nyilván elhagyott minden olvasóm, úgyhogy nyugodtan visszamerészkedek ide panaszkodni.

Igazából csupa olyan dologról tudnék nyüsszögni, amit pár jól célzott ellenérvvel azonnal meg lehetne cáfolni.

Nagyon unalmas beszélgetést tudok erről folytatni magammal:

Nyűgös Én: - Úgy táncolnék. De nem táncolok. Pedig hiányzik. Nyeee.
Optimista Én:  - Hát gyerünk, nézz körül, csak van valami nyugdíjas táncklub a városban.
Nyűgös Én: - De nyeeee, ez bonyolult, olyan kell, amihez nem kell pár, meg kötetlen, meg nem ciki sok év után odamenni, így hogy már nem vagyok olyan kondiban meg lassabban tanulom biztos a koreográfiát, meg ne harapják már le a fejem, hogy nem járok hetente, meg ééérted. Nyeee.
Optimista Én: - :-/
Nyűgös Én: - Meg nem is varrok. Pedig annyi mindent varrhatnék. Nyűűűű.
Optimista Én: - Hát vegyél elő valamit, van egy rakás anyag, meg egy csomó félkész darab, két évadnyi Burda...
Nyűgös Én: - De nyűűű, mire hazaérek már nem vagyok olyan lelkes, mer' ha előveszem a gépet, éjfélig is eltarthat, mire kész vagyok, meg kupit csinálok, meg amúgy kell takarítani, meg mosni, meg vasalni (tényleg, nem vasalok, nyáááá).
Optimista Én: - o.O
Nyűgös Én: - A legrosszabb, hogy nem is zenélek. Nyúúúúú.
Optimista Én: - Végül is van otthon két hegedű, meg egy gitár, síp, meg dob, meg amit akarsz...
Nyűgös Én: - Jóóó, de érted, az a katarzis, hogy másokkal együtt, és valami nagyon átütőt, hogy röpködjön tőle az ember, meg legyen mindenki profi, de ne vegyék azért vérkomolyan, de persze vegyék komolyan, de azért hideg sör vagy fröccs nélkül nem próba a próba, és érjenek rá, meg ne legyenek hisztik se...
Optimista Én: - Aha. Láttál te már művészembert? Nem akarnál inkább könyvelést tanulni?
Nyűgös Én: - Jaj már, de éééérted, hát se Malac, se Csibor. És nem írok már dalokat sem, mert köszönöm, de teljesen kiegyensúlyozott az érzelmi életem, és nem érzem már a kényszert, hogy világba kiáltsam, amihez amúgy senkinek semmi köze. Az meg kit érdekel, hogy boldog házas ember vagyok, sallala? Hát senkit, a közvetlen környezetemen kívül. Nincs ember, aki ezzel futott be. Nyúúúú.
Optimista Én: - Hülye vagy. Hozz össze egy Susu próbát, attól majd megnyugszol.


Amúgy nyűgösségem komoly katalizátora az alábbi produkció. Gyakorlatilag függővé váltam. Utoljára Jamie Winchestert tudtam hasonlóképpen végtelenítve hallgatni. Ez azért nagy szó, mert ez a név a profin összerakott zenei produkció szinonimája volt számomra nagyon-nagyon sokáig. Itt meg túl sok mindent érzek egyszerre, hogy profizmus felé hajló, de amatőr, hogy nagyon kitalált, dehogy itt-ott pontatlan, hogy nagyon szívből, de bátortalan, hogy eszméletlen bájos, de ugyanakkor bájosan esetlen. Kegyetlennek érzem magam, hogy ilyeneket írok le, mint az előző mondatban, de enyhítő körülménynek szeretném felhozni, hogy mindezek ellenére az a véleményem, hogy ÉS MÉGIS. Van néhány dala ennek a nőszemélynek, ami belemászott a fejembe és az istennek nem akar békét hagyni nekem. Azt hiszem az a titka, hogy nem sztár akar lenni, csak egy őszinte, zenében örömet találó ember. És ebben a körülötte álló zenészek sem akadályozzák meg, egyikük sem gondolja, hogy neki fontosabb mondanivalója van, úgyhogy feljebb tekerné kicsit a hangerőt, ha nem gond. Én pedig, mint hallgatóság, el vagyok olvadva.
Egy ártalmatlan levéllel kezdődött, amit egy ismerős írt, hogy szavazzak a zenekarukra egy tehetségkutatón. Jó fej vagyok, úgyhogy szavaztam, de gondoltam belehallgatok a többi produkcióba is. És bamm, leragadtam az egyik ellenfélnél. Aztán még azon a héten elmentem meghallgatni őket élőben. Elrángattam magammal még egy pár szakértő fület, akivel aztán veséztük őket bőszen, de hiába billeg a mérleg, a végeredmény nálam végül mindig pozitív. Szóval elmentem újra, ezúttal egyedül. Mint akit elvarázsoltak és Óz szólítja, hogy csak mindig a sárga úton. Persze esz is a sárgán kikövezett irigység néha, mert nem én vagyok a Szatmári Juli, de még csak a hegedűs barátnője sem. Ugyanakkor mennyire nagyszerű, hogy ha már én nem vagyok egyikük sem, ők legalább vannak. Már annyira leszoktam a rajongásról, amit évekig tudtam túlzásba vinni, ilyen-olyan természetű célpontok iránt, hogy most kicsit meg is vagyok illetődve.
Nyilván a vonzás törvénye ezerrel működik, mert múlt héten "tökvéletlen" ők voltak az Akusztikban. Néha a frász jön rám, hogy ha valamire felfigyelek, az hirtelen mindenhol felbukkan, de nyilván ez idióta egocentrikus para csak, ezer dologra nem figyelek oda, attól még mennek a maguk útján. Szóval miért ne lennének pont ők az Akusztikban, most nyertek meg egy tehetségkutatót, nem sokkal korábban meg egy másikat. Azóta ezt hallgatom, majdnem non-stop és semmi nem jut eszembe az előbb felsorolt kritikák közül, csak az, hogy ótejóég, mennyire jó ez.


(Nyűgös Én: - Ja, és blogot sem írok már sosem. Nyínyenyűnyó. Pedig esküszöm rossz hatással van ez rám, mert azóta azon kapom magam, hogy sekélyesebben kommunikálok élőszóban is. Nyányényü.
Optimista Én: - És szerinted most mégis mit csinálsz?
Nyűgös Én: - Jahogy. Hát, izé.)

8 megjegyzés:

Bea írta...

Én nem hagytalak el :)

Kini írta...

Másik olvasó jelen!

Bogi írta...

Ez a Beáé: <3
Ez meg a Kinié: <3

mary írta...

Hm. Tetszős zene, meg a szöveg is. Értem az érzést, a rajongást meg rád hagyom, abban te vagy jó :D

Bogi írta...

Borzasztó. Sose fogom már kinőni? :)

mary írta...

Á, ez olyan, mint a viszketés a hátad özepén. Idővel enyhül, néha eltűnik, de végleg sose múlik. Amúgy meg minnek is, jó ez igy. Nekem is van, csak nem annyira mutatom. ;)

Vitya írta...

Úgy tűnik ilyesmi nem csak külföldön történik az emberrel. Ez vígasznak ugyan kevés, de legalább nem vagyok egyedül.
(Nekem annyival jobb, hogy én hetente vasalok, bár nincs itthon dob.)

Bogi írta...

És hány inget vasalsz ki egyszerre Vityám? Van valami jó stratégiád? Nekem három darabig tart a türelmem, amivel nem lenne gond, ha mondjuk két naponta rá tudnám venni magam. :-/