A napos oldal sötét titkai

Talán még vannak olyan veterán olvasók, akik emlékeznek rá, hogy létezik egy olyan nevű zenekar, hogy Sunny Side Up. (Muhaha.) Nem hibáztatok senkit, aki elfelejtkezett róla, néha mi magunk is megtesszük. Aztán mikor előkerül, borzasztóan meg tudunk lepődni, hogy hogyan hagyhatunk porosodni egy ilyen remek öncélú formációt? Mert félreértés ne essék, imádjuk, ha másoknak is tetszik, amit játszunk, de mi pofátlan mértékben nem átalljuk élvezni a saját zenénket. És hát megint porolni kellett, mert vasárnap koncert volt. Porolás céljára ki is neveztük a pénteket próbanapnak, amit beelőzött kedden egy majdnem spontán házi koncert. A majdnem spontán alatt az kell érteni, hogy az Első Számú Törzsrajongónk negyedévszázados lett és ennek tiszteletére meglepetés bulit szervezett neki a gitárosunk, aki véletlenül a pasija... (De ennek semmi köze ahhoz, hogy rajong értünk. De tényleg. Kisdobosbecsületszavamra! És igenis, kicsit tudok dobolni!) ... mi meg éppen már odaértünk volna a buli helyszínére, mikor felhívtak, hogy lécciléccinagyonlécci, húzzak haza a hegedűmért, különben be sem engednek. Hát ezt hívják baráti terrornak. Úgyhogy játszottunk, pedig december közepe óta hanyagoltuk a repertoárt. Na pont úgy is szólt, de az emelkedett hangulatban még a vájtabb fülű zenészkollégák sem voltak hajlandóak kritikával rontani a hangulatot. Aztán pénteken leültünk újra, nagyon romantikus körülmények között (értsd: egy pincehelyiség nehezen begyulladó kályhája mellett vacogva,  összezárva egy minden éghető tárgyra közveszélyes piromán gitárossal) és a hét második próbálkozására már ráfoghatjuk, hogy emlékeztetett az eredeti koncepcióra. Próba végére megérkezett az Első Számú Törzsrajongók a túlságosan (ki)pihent öccsével, valamint a Reklámszakemberek Gyöngye, úgyhogy mégsem ért végett a próba, inkább eljátszottuk nekik az egész koncertanyagot még egyszer. Remélem számoltok velem, most ugye ott tartunk, hogy 3., azaz harmadik alkalommal játszottuk el a dalainkat a koncert előtt. Az eredmény több, mint ígéretes, mindenki jókedvűen mosolyog a sörébe bodzaszörpjébe. Majd elérkezik a koncert ideje, a színpadon három mikrofon és három bárszék között három zenész tölti ki a teret, a tér fennmaradó, mikrofonokon és bárszékeken túli részéről tudomást sem véve, és tökéletesen megválasztott sorrenddel és tempókkal kisöpri mindenki emlékezetéből, hogy valaha előfordul olyan, hogy EZ a három ember ne lett volna tökéletes összhangban mind egymással, mint a hangszereikkel, valamint magával a nagy zUniverzummal. Én legalábbis pont ezt gondoltam volna magunkról, ha éppen gondolkodtam volna bármin is, de mikor vibrál körülötted a levegő, nem tudod hol végződik a hegedűd és hol kezdődsz te, akkor nem gondolkodsz semmin igazán, csak zenélsz és hagyod, hogy elöntsön a zuniverzális bódogság. Néha persze eljut a tudatodig, hogy néhány kissé becsípett, de azért zseniális zenész ismerősöd állva tapsol, vagy ülve tátja a száját és nem hisz a fülének, olyankor jókat mosolyogsz kívülbelül.
Aztán véget ér a koncert és nem tudod, hogy kebledre öleld-e a többieket, vagy hátsón rugdosd őket, magadat is beleértve.
Arról nem is beszélve, hogy lett nekünk olyan, hogy dinamikánk. Ez meg aztán már mindennek a teteje, de tényleg.