Nagyon szomor

 

Ez itt az én drága Toma cicámról készült utolsó fénykép. December 23-án még jól bevált szokásához híven hamarabb vette birtokba a frissen megvetett ágyamat, minthogy pislogni tudtam volna kettőt. Most meg úgy döntött, hogy 13 év rabszolga-hajcsárkodás és önkénypurrrrrralom után eleget strapálta magát a szíve.

Az azért enyhe túlzás, hogy az ÉN drága cicám volt, mert csak élete első négy évét töltöttük egy fedél alatt, úgyhogy jobbnak látta a szüleimet preferálni, ők ugyanis az első nyávogásra telepakolták a tányérját, vagy nyitották az ajtót. Apám ugyan az érkezése előtt megfogadta, hogy "kihajítja azt a nyüves macskát az ablakon az első alkalommal, ahogy valami rosszaságot csinál", de ahogy meglátta a kis cirmos-fehér szőrgombócot, azonnal elolvadt. Toma érkezése után egy héttel az a látvány fogadott kora reggel, hogy apám a nappaliban hasal a földön és lassan, artikuláltan magyarázza a vele szemben óriási kíváncsi szemeket meresztgető arasznyi magas macskának, hogy "apának most el kell utaznia pár napra, de nemsokára jön, addig jó legyél!". Innen már egyenes út vezetett oda, hogy minden délutáni sziesztát egymás mellett elnyúlva töltöttek, békés egyetértő szuszogásban. 

Sosem fogom elfelejteni, mikor még a küszöb is akkora akadály volt, hogy csak átugorva lehetett leküzdeni, mikor már fel tudott ugrani a konyhapultra és leégette a bajszát a gázrózsánál, mikor először volt lázas és éjjel felébredve nem láttam a kosarában, mert cselesen befurakodott és begömbölyödött a jó meleg paplanom alá,  mikor századszorra szökött ki a lakásból és kergethettem a földszinttől a hatodikig, vagy  éppen négy lépcsőház pincéjén át, begyűjtve az összes kóbor macska bolháját, mikor április elsején megharapta az állatorvost, mikor kertes házba költöztünk vele és úgy megijedt, hogy elfutott és két napra eltűnt, hogy aztán csapzottan, letört körmökkel, de diadalittasan jelenjen meg újra, mint a környék királya, mikor ide-oda hemperegve hergelte a kutyánkat a kerítés túloldaláról, hogy "bibibííí, én kiférek a kapu alatt", mikor gyíkot hozott nekünk az udvarból vagy éppen verebet a tetőről, mikor halálra rémült Cocótól, a három napig nálunk vendégeskedő termetes tengerimalactól... és még sorolhatnám, ahogy tegnap soroltam is, miközben potyogtak a könnyeim. (Drága Bencebabánk is nagyon fogja hiányolni, mindig üzen neki a telefonon is, ha a nagyival beszél: "Papa is! Cicája is!", múlt héten még a saját plüsscicáját és az autóit is kölcsön akarta adni Tomának, hátha van kedve velük játszani. Hüpp.)

Szia drága Toma, szép álmokat!