Koncert volt

Tegnap, Közgázon. És köszönet jár érte. Sok-sok köszönet, sok-sok mindenkinek. Elsősorban a Csibornak, mert az, ami. Egy önmagába szerelmes, LELKES, minőségre kényes csapat. Egyre jobbak vagyunk,  csiszolódunk szépen, mint a gyémánt, ez ugye nem is kérdés. És hát nincs ebben semmi meglepő, hiszen hát minden próbán Doki megteszi a megnyugtató bejelentést, hogy Ő fog dobolni, mindannyiunknak együtt kalapál a szíve a metronóm légkalapács ütéseire, mindenki hozza a saját stílusát, saját zseniális zenei fordulatait... és tényleg oda vagyunk azért, amit létrehozunk. Nagyon. Vállalom, hogy Nárcisz a második nevünk. Talán az egyetlen értelmes vak szerelem az, ha önmagunkba vagyunk vakon szerelmesek.
Köszönet a Malacnak is, főleg, amiért mosolyogva viselték, hogy letáncolok és leüvöltök mindenki mást a színpadról. Kellett ez most nagyon, elengedni magam és 200%-on előadóművészkedni. Így könnyebb utána kiürülni.
És köszönet mindenkinek, akik akkor is ott voltak, mikor már egyedül maradtam a színpadon, a még mindig vakító lámpák fényében és csend volt belül, iszonyú csend.