A Hősnő, az Óriás, a Törpe, meg a Fogtündér

Egyszer, nem is olyan régen, és még az Óperenciás tengeren innen, a Hősnő elment az Óriáshoz, hogy kihúzassa a fogát, mert az olyan Hősnőhöz illő dolog. Na jó, meg azért is, mert már két éve könyörögtek ezért a fogtündérek. Az aktuális fogtündére nagyon aranyos, de picike egy akkora nagydarab, rakoncátlan, romlott erkölcsű és makacs foghoz, ezért kellett inkább az szomszéd Óriáshoz menni. Az Óriásnál várta már a Hősnőt egy másik picike, de kíváncsi Fogtündér, aki amúgy az Óriás lánya és éppen gyakorlati óráit tölti a rendelőben, valamint az Óriás örök társa, a Törpe, aki pont annyira alacsony, hogy zavarba ejtően bizonytalanná válik mindenki a közelében a jelenlétét illetően. De azért ott van, amikor kell. Például meglepően magabiztosan ragadta meg az óriásszékben elhelyezkedő Hősnő fejét, hogy ne iceregjen-mocorogjon, pedig alacsonyabb, mint a háttámla. Aztán jött az Óriás, és kellő érzéstelenítés után a fogóval szépen nekiállt kiszedni a rendkívül makacs fogat. Rángatta előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra. Itt kicsit kifulladt, gyöngyözött a homloka, de nem adta fel - azt a lötyögős mindenit nekije! -, hanem rángatta tovább előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra és előre és hátra. A Hősnő már nagyon kezdte unni az egészet, meg fájt a szája sarka nagyon, mert a csúf fogó jól felsértette. De még jött pár előre és hátra és már kint is volt a fog. Épp csak felmutatták, mint az újszülöttet a nyolcvanas években, hogy hoppá, hát kint van, gratulálunk, és már el is vitték. Az egész procedúra nem tartott tovább két percnél, gyorsan eltüntették a bűnjeleket és már mehetett is a Hősnő2.0 isten hírével.

A történet legnagyobb hőse azért mégiscsak a Királyfi, aki legyőzve a zsigereibe épült rettegést az óriásbarlangoktól, halált megvető bátorsággal elkísérte a Hősnőt, megvárta, hazavitte, pátyolgatta és sokat mosolygott rá bátorítólag. Jutalmul kapott harminc perc nyugalmat, amíg a Hősnő2.0 csendben szorongatta szájában a gézgombócot, mely megakadályozta őt mindennemű üres locsogás-fecsegésben.

(Azért ám ez fájt, mikor már elmúlt az érzéstelenítés. Még egy teljes hétig. A repedés a szám sarkán meg nagyon lassan gyógyul. Pont úgy nézek ki, mint egy vérszomjas vámpír. Bár az most tulajdonképpen divatos. De azért hüpp.)