CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!*
(* Én szóltam.)
Miután a két évvel ezelőtti tortúrám emlékei nagyjából feledésbe merültek, illetve kellőképpen átértékelődtek, úgy éreztem most testileg-lelkileg sokkal felkészültebben futok neki a naaaagy méregtelenítésnek.Vajon tévedhettem-e volna nagyobbat? (És esetleg, margarinon?)
Valami nagyon nem stimmel, ennyi bizonyos.
Első napon minden szépen rendben volt. Ittam a cuccot, ha kerülgetett az éhség, meg rengeteg vizet. A galád hallucinációkat is szemberöhögtem: az agyam ilyenkor kétségbeesetten megpróbálja elhitetni mindenféle ételekről, hogy azok a valóságnál SOKKAL de sokkal finomabbak és AZONNAL enni kell belőlük. Kacagtam hát a felbukkanó roppanós bécsi virsli és az édes-bódító mákos guba kísérteteire. De azért gondosan feljegyeztem őket egy listára. A listán már szerepelt, hogy MINDENKÉPPEN kell mazsolás kekszet és tökmagos kenyeret sütnöm, ha ennek vége, mert hiszen micsoda pazarlás, hogy tudok ilyeneket sütni és mégsem teszem. Este aztán a legelképesztőbb dolgot műveltem, amit valaha kelta zenét játszó zenész elkövethet. Elmentem a Caledonia Scottish Bar-ba és kértem három deci frissen préselt narancslevet. Az örök rejtély marad, hogy maga a Caledonia miért tart narancsprést a négyféle sörcsapja mellett, de hála legyen nékik. Az este végül is egész jól végződött, mert jött velem Marcsi, aki a jogosítványa érdekében csatlakozott a furcsa új szokásomhoz (bár még ő sem látott soha az Észak-atlanti szigetek egyikén sem narancsfát) és még így józanul is sikerült két egészen szimpatikus fiatalembert hazacipelnünk magunkkal. Az enyém ugyan kissé hullafáradtnak bizonyult, de mit tegyek, ha lehengerlően elegáns és jóképű pasi, a másiknak meg legalább szép a pulcsija és tetszett neki a Marcsi haja. Végül is ez sem rossz kiindulásnak.
Eddig nem is volt gond, csak jött a másnap reggel.
Körülbelül olyan érzésem volt, mintha egy nagy rakás nehézfém oldódott volna az ereimbe, amit egy közelben levő óriás mágnes próbálna a bőrömön keresztül kiszaggatni belőlem. Kissé szédelegve elkészítettem az aznapi elemózsiát és felszerelkezve mindenféle kisebb-nagyobb üvegekkel elindultam a suliba. Mert hát szombat van. Én, a hős - annak ellenére, hogy nagyjából ötpercenként határoztam el, hogy kész, vége, felállok és hazamegyek -, végigültem a délelőtti órát, elköszöntem a többiektől, mondván a délutánt már nem élném túl, majd elindultam bizonytalan léptekkel haza. A kapunál úgy döntöttem, hogy nem kell ezt elsietni, visszatámolyogtam a mosdóig, előrekéredzkedtem a sorban...
Nos, vannak bizonyos dolgok, amik kamaszkorodban, haverokkal, esetleg még bohém egyetemista-főiskolás ELSŐDIPLOMÁS! évek alatt, késő ESTE, vagy még inkább hajnalban, de mindenképpen a bulizás és az alkohol nevű fogalmakkal összefüggésben MENŐnek számítanak, esetleg. Esetleg. De. Semmiképpen nem vonatkozik ez a harmincas éveidre, komoly szakmai tanulmányok folytatása közben fényes nappal, szombat délben, újdonsült évfolyamtársaid aggódó tekintetétől kísérve. Határozottan NEM.
Szerencsére Marcsiék nem laknak messze a sulitól, odáig el tudtam támolyogni, miközben Eszter barátném telefonon igyekezett gyors lelki segélyszolgálatként nyugtatni, hogy ez még akár jó is lehet, legalább a szervezetemnek, végül is pedig mégiscsak ismerjük el, hogy már megint túlléptem a tűrőképességem határait másokra való tekintettel. De legalább páran végre megtudták az őszinte véleményem sok mindenről.
Marcsiék, akik már előző nap se tartottak normálisnak (igaz, valójában még soha életemben, mióta ismernek, főleg, mióta arról is én tehetek, hogy ők ketten ismerik egymást), kicsit leraktak aludni, aztán elvittek az Örsre, ahonnan már egyedül is hazataláltam. A gyorsbuszra azért nem mertem felszállni, a fél percenkénti megállók tudatának biztonságára szükségem volt. Rengeteg víz, rengeteg alvás, majd másnap.
És másnap kezdődött elölről minden, elég volt hozzá két korty csodaital.
Így aztán eldöntöttem, hogy a franc akar megtisztulni, amint sikerült viszonylag biztonsággal eltámolyognom a boltig, szereztem sós kekszet és főztem csipketeát. Cukorral, jusztishogyaza.
Mától pedig bármit, ami jólesik.
Enni jó. Ez most már biztos. Még akkor is, ha ez is csak egy függőség.
Miután a két évvel ezelőtti tortúrám emlékei nagyjából feledésbe merültek, illetve kellőképpen átértékelődtek, úgy éreztem most testileg-lelkileg sokkal felkészültebben futok neki a naaaagy méregtelenítésnek.Vajon tévedhettem-e volna nagyobbat? (És esetleg, margarinon?)
Valami nagyon nem stimmel, ennyi bizonyos.
Első napon minden szépen rendben volt. Ittam a cuccot, ha kerülgetett az éhség, meg rengeteg vizet. A galád hallucinációkat is szemberöhögtem: az agyam ilyenkor kétségbeesetten megpróbálja elhitetni mindenféle ételekről, hogy azok a valóságnál SOKKAL de sokkal finomabbak és AZONNAL enni kell belőlük. Kacagtam hát a felbukkanó roppanós bécsi virsli és az édes-bódító mákos guba kísérteteire. De azért gondosan feljegyeztem őket egy listára. A listán már szerepelt, hogy MINDENKÉPPEN kell mazsolás kekszet és tökmagos kenyeret sütnöm, ha ennek vége, mert hiszen micsoda pazarlás, hogy tudok ilyeneket sütni és mégsem teszem. Este aztán a legelképesztőbb dolgot műveltem, amit valaha kelta zenét játszó zenész elkövethet. Elmentem a Caledonia Scottish Bar-ba és kértem három deci frissen préselt narancslevet. Az örök rejtély marad, hogy maga a Caledonia miért tart narancsprést a négyféle sörcsapja mellett, de hála legyen nékik. Az este végül is egész jól végződött, mert jött velem Marcsi, aki a jogosítványa érdekében csatlakozott a furcsa új szokásomhoz (bár még ő sem látott soha az Észak-atlanti szigetek egyikén sem narancsfát) és még így józanul is sikerült két egészen szimpatikus fiatalembert hazacipelnünk magunkkal. Az enyém ugyan kissé hullafáradtnak bizonyult, de mit tegyek, ha lehengerlően elegáns és jóképű pasi, a másiknak meg legalább szép a pulcsija és tetszett neki a Marcsi haja. Végül is ez sem rossz kiindulásnak.
Eddig nem is volt gond, csak jött a másnap reggel.
Körülbelül olyan érzésem volt, mintha egy nagy rakás nehézfém oldódott volna az ereimbe, amit egy közelben levő óriás mágnes próbálna a bőrömön keresztül kiszaggatni belőlem. Kissé szédelegve elkészítettem az aznapi elemózsiát és felszerelkezve mindenféle kisebb-nagyobb üvegekkel elindultam a suliba. Mert hát szombat van. Én, a hős - annak ellenére, hogy nagyjából ötpercenként határoztam el, hogy kész, vége, felállok és hazamegyek -, végigültem a délelőtti órát, elköszöntem a többiektől, mondván a délutánt már nem élném túl, majd elindultam bizonytalan léptekkel haza. A kapunál úgy döntöttem, hogy nem kell ezt elsietni, visszatámolyogtam a mosdóig, előrekéredzkedtem a sorban...
Nos, vannak bizonyos dolgok, amik kamaszkorodban, haverokkal, esetleg még bohém egyetemista-főiskolás ELSŐDIPLOMÁS! évek alatt, késő ESTE, vagy még inkább hajnalban, de mindenképpen a bulizás és az alkohol nevű fogalmakkal összefüggésben MENŐnek számítanak, esetleg. Esetleg. De. Semmiképpen nem vonatkozik ez a harmincas éveidre, komoly szakmai tanulmányok folytatása közben fényes nappal, szombat délben, újdonsült évfolyamtársaid aggódó tekintetétől kísérve. Határozottan NEM.
Szerencsére Marcsiék nem laknak messze a sulitól, odáig el tudtam támolyogni, miközben Eszter barátném telefonon igyekezett gyors lelki segélyszolgálatként nyugtatni, hogy ez még akár jó is lehet, legalább a szervezetemnek, végül is pedig mégiscsak ismerjük el, hogy már megint túlléptem a tűrőképességem határait másokra való tekintettel. De legalább páran végre megtudták az őszinte véleményem sok mindenről.
Marcsiék, akik már előző nap se tartottak normálisnak (igaz, valójában még soha életemben, mióta ismernek, főleg, mióta arról is én tehetek, hogy ők ketten ismerik egymást), kicsit leraktak aludni, aztán elvittek az Örsre, ahonnan már egyedül is hazataláltam. A gyorsbuszra azért nem mertem felszállni, a fél percenkénti megállók tudatának biztonságára szükségem volt. Rengeteg víz, rengeteg alvás, majd másnap.
És másnap kezdődött elölről minden, elég volt hozzá két korty csodaital.
Így aztán eldöntöttem, hogy a franc akar megtisztulni, amint sikerült viszonylag biztonsággal eltámolyognom a boltig, szereztem sós kekszet és főztem csipketeát. Cukorral, jusztishogyaza.
Mától pedig bármit, ami jólesik.
Enni jó. Ez most már biztos. Még akkor is, ha ez is csak egy függőség.
Függőség. Szeretem.
Bejegyzések
3 megjegyzés:
szegény Tücsi ez pocsék lehetett :( bizti nem kaptál el valamit? ez csak szimplán méregtelenítés???
bizti nem csak az, kizááárt, hogy csak az legyen, ez nem nóóórmális
vigyázzon magára kisasszony!!!
Megjegyzés küldése